rattlead.hu
Azt, hogy Derek Riggs egész pontosan milyen helyet vívott ki magának a művészettörténetben, nem tudom megmondani – és őszintén szólva nem is nagyon érdekel -, az viszont, hogy mit jelentenek számunkra művei, nem lehet kérdés. Van a rockzene vizuális oldalának egy sajátos esztétikája, amit részben ő maga formált, és amin belül munkái bizonyosan a csúcsot jelentik, hatásukat tekintve pedig talán egy fokkal a csúcs fölöttit is. Nem rajzkészsége miatt – ami amúgy megvan neki -, és nem is aukciókon, sznobok által túllicitált vásznai miatt került ilyen kitüntetett helyre, hanem mert lefestette azt, amire a zene csak áttételesen vállalkozhat: a konkrét képet a hangok mellé, a végigpásztázható látványt egy olyan muzsikához, ami ugyan saját jogán is jelentős, de az ő körítésével együtt egyenesen kitörölhetetlen élményt nyújt.
A Slayer megalkotta a Reign in Blood-ot, a Metallica a Ride the Lightning-et, az Iron Maiden a The Number of the Beast-et, Derek pedig Eddie the Head-et – ami minden túlzás nélkül olyan jelentőségű hozzáadott értéke a rock és a metálzenének, mint a Kiss fejből lerajzolható arcfestései, vagy a Pink Floyd prizmán megtörő fény nyalábja. Aki nem ismeri és nem szereti életművét, nem is ide való – talán a Hold túlsó oldaláról jött. A neve úgy forrt össze a Vasszűz klasszikus korszakával, hogy szinte zenekari tagként gondoltam rá: mert van ugye Steve a basszeros, Bruce az énekes, és vannak a többiek (nem sorolom, úgyis tudjátok), és van Derek, az illusztrátor – és csak így, vele együtt teljes a kép. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel a rajongástól elhomályosult állásponttal, de az biztos, hogy kedvenc zenekarunk féllábú Góliát lenne nélküle és nagyszerű borítói nélkül.
Február második felében írom mindezt – mert most van a születésnapja -, és erről eszembe jutott, hogy a „hátországban” alkotók közül ő volt az első (és talán egyik legfontosabb) inspirációs forrásom, akinek munkái kereteket szabtak a képekről alkotott elképzeléseimnek – és nem csak akkor, amikor megismertem őket, hanem később is, tulajdonképpen mindmáig. Zenészeken és zenéiken kívül a borítók is nagy hatással voltak rám; ugyanúgy megmozgatták a fantáziámat, akárcsak az albumok, amik mögöttük lapultak. Derek Riggs nevét csaknem egy időben jegyeztem meg az Iron Maidenével, és bennem ez a két fogalom örökre egybenőtt. Bizonyos értelemben ő a felelős azért, hogy „itt tartok”, hogy metálzenét kezdtem el hallgatni, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel ez van benne az életemben – most meg irkálok róla, mintha értenék hozzá 
Egy egri lemezbolt kirakatában láttam meg először A Live after Death-et, aminek borítója szinte hipnotizált, úgyhogy napról-napra arra vettem az irányt, csakhogy újra láthassam – közben azon agyaltam, vajon miféle zenét rejtegethet ez a lenyűgöző kép? Máris akkora szimpátia ébredt bennem egy akkor még számomra teljesen ismeretlen zenekar iránt, hogy összekuporgatott zsebpénzemből végül megvettem az albumot, bár nem voltam biztos benne, mire számítsak, ha felteszem. Ez volt az első lemez, ami nem csak úgy szólt valahol a környezetemben, hanem én mutattam rá, és azt mondtam: én EZT(!) akarom hallani! Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, nem is az Iron Maiden nyitotta meg a kaput a metálzene felé, hanem Derek Riggs – akinek a nevét persze akkor még nem ismertem…mint ahogy azt sem tudtam, hogy az angliai Portsmouth-ban született 1958-ban.
Szülinaposunk autodidakta művész, a képregények és a hatvanas-hetvenes évek horrorfilmjeinek nagy rajongója. Az egyetemen képzőművészetet tanult (de kitették a szűrét), majd szabadúszóként dolgozott. Első publikált műve egy Jack Kirby ihlette kép a Heavy Metal magazin számára, 1979-ben. (Kirby – Stan Lee-vel karöltve – alkotta meg Vasembert és Thort, csak hogy a legismertebbeket említsem) Ezután megpróbálkozott az albumborítók terén érvényesülni, és vázlatokat készített többféle stílushoz, többek között egy általa elképzelt, ideális rock lemez borítójához. A hetvenes évek végén járunk; a metál még csak most kezd megszületni, a prog-rock gyengélkedik, és a punk az egyetlen „show „a városban, így – ráérezve a korszellemre -, papírra vetett egy „Electric Matthew” nevű karaktert, akit azok a punkok ihlettek akiket az utcán látott lézengeni, szakadt ruhákban és ápolatlan arcvonásokkal.
Portfóliójával végigházalta a számba jöhető kiadókat, és Rod Smallwood – aki épp egy kezdő zenekarhoz próbált valami figyelemfelkeltő körítést kreálni – kiszúrta az „Electric Matthews Says Hello” című képet (Derek szerint Steve Harris figyelt fel rá). Egyből rákattantak az ötletre. Több hajat kapott a főalak – hogy kevésbé nézzen ki punk-nak -, átkeresztelték Eddie-re (teljes nevén Eddie the Head), és a mű az Iron Maiden bemutatkozó albumának borítója lett, a banda pedig, ráérezvén, hogy belenyúltak a tutiba, kizárólagos szerződést kötött a grafikussal, melyben megtiltották neki, hogy más zenekaroknak is dolgozzon. A többi már történelem. Egy vázlatból ezer mérföldekről is felismerhető ikon lett. Eddie megszületett – jött, látott és győzött. Megjárta a külváros sikátorait, elmerült a pokolban, megőrült, jégbe fagyott, tett egy kitérőt a jövőbe, meghalt és feltámadott.
A látszat azonban néha csalós. A Somewhere in Time idejére meggyengülni látszott a zenekar és a művész közti addigi kreatív viszony. Derek úgy érezte, vizuális téren ekkoriban nem volt Harriséknak konkrét elképzelése, hogy merre kéne továbblépni. Innen-onnan (főként korábbi lemezeikről) összeszedett morzsákból képzelték el a jövőt megidéző borítót, és bár Derek megpróbálta ezeket egy eredeti alkotássá összegyúrni, de nagyrészt a többiek „bevillanásai” töltik meg a képet – ami egyébként a millió részlet ellenére nem sokkal lett nagyobb, mint maga a vinyl tokja, amit végül kézbe veszel.
Ahogy a kilencvenes években a Maiden zenéje megváltozott – és Eddie karakterében is szerettek volna frissítéseket behozni -, a megbízó-alkotó közti viszony mindig létező apró nézeteltéréseiből tapintható feszültség, állandósult egyet nem értés lett. Harris-ék kapkodtak, random ötleteltek a vizuális megjelenés milyenségéről, és át akarták alakítani Eddie-t valami olyanná, amilyennek Derek nem szerette volna látni. Elégedetlen volt a csapat koncepcióival, hiányolta belőlük a fantáziát, a kiszámíthatatlanságot, és a köztük parázsló véleménykülönbség végül szakításhoz vezetett.
Utolsó közös munkájuk a No Prayer fot the Dying volt, és a valamivel későbbi Real Live One és Real Dead One, de a közéjük eső Fear of the Dark-hoz is készített még terveket, amit végül Melvyn Grant alkotásával hoztak ki. Ezután a művészt gyakorlatilag elhagyta a banda, és viszonyuk a későbbiekben sem rendeződött. (Különös egybeesés, hogy én is ekkoriban szálltam le a Maiden-vonatról, és azóta csak a peronom állva nézem a távolodó szerelvényt.)
Eddie viszont megmaradt Derek tulajdonának, annak ellenére, hogy más grafikusok mostanáig úgy használják, mint a Maiden-hez szervesen hozzátartozó kabalafigurát. „Az enyém a karakter. Soha egyetlen szerződésben nincs róla szó. Soha nem adtam el, és ők sohasem vették meg. Az egyetlen dolog, amit a szerződésekben említenek, az a festmények jogai, amit a Maiden-nek készítettem.”
Fura ezt mondani, de Harris-ék nem úgy viszonyultak Derek-hez ahogy ezt ő elvárta és megérdemelte volna. Eleinte talán nem, de később már szakmunkásként tekintettek rá, mint egy road-ra, aki oda megy ahova küldik, azt teszi amire kérik. Az első album frontjának eredetije például a munkálatok után „valahogyan megsemmisült” – valójában egy nyomdai beosztott kidobta a szemétbe. A The Number of the Beast borítója épp hogy elkészült. Még javában festette, miközben a taxi türelmetlenül, dudálva várta a ház előtt, hogy jöjjön, siessen, és vigyék a képet az irodába, ahol már várják. Az autó lehúzott ablakainál, a menetszélben próbálta megszárítani a még ragadós festékrétegeket. Ami számomra a legfurcsább: egyetlen művét sem látta azóta, hogy leadta őket a kiadónak, és azt sem tudja mi lett a sorsuk.
Bár megszakadt a munka kapcsolata az Iron Maiden-el, továbbra is művészként folytatja hivatását, és egészségügyi okokból új médiumokkal próbálkozik. „Fel kellett hagynom a festéssel, mert a festék mérgező. Nagyon érzékeny vagyok a nehézfémekre, és ez kezdett idegesíteni, ezért abba hagytam a használatát. Érted? Nehézfém mérgezést kaptam ” Újabb megbízásaiban a digitális formákat ötvözi rajzaival (Gamma Ray-Power Plant, Stratovarius-Infinite), de a szépirodalommal is kacérkodik, és zenét is komponál. 2014-ben egy rajongói klub aláírásgyűjtést szervezett, hogy rávegyék a zenekart a Derekkel való további együttműködésre – eredménytelenül.
Az Iron Maiden ikonográfiája mára már a popkultúra részévé vált. Amikor a zenekar éppen nem csinál semmit, Edward T. Head akkor is ott van mindenhol – mert ha a merchandise kizsákmányolásáról van szó, a Maiden nem éppen szégyenlős, és az utolsó centet is besöpri a piacról. Ilyen értelemben a Kiss-el egyenrangú multi cégként működik. Részben e miatt, részben saját jogán, Derek Riggs művészete közkinccsé vált. Munkáit milliók ismerik lemezekről, pólókról, sörösüvegekről, kulcstartókról, bögrékről – nevét inkább csak a „beavatottak”. Idén, február 13-án töltötte be a 65-öt.
Isten éltessen, Derek!
