Olyan ritka együttállás következett be tegnap a Barba Negra kisebbik színpadán, aminek mindösszesen kettő a héthez az esélye. Mégpedig, nemzetközi koncert hétvégére esett. Végre nem kell azon stresszelni mikor megy az utolsó HÉV, hogyan fogunk másnap hajnalban felkelni a munkához, vagy bármi egyéb ami egy hét közepi koncerten az eszünkbe jut bulizás helyett. Hiába a tökéletes együttállás, azonban nem eszkalálódott szardíniás dobozzá az amúgy sem nagy Barba Negra Blue.
Hogy ez jó e vagy sem? Egyrészt egy átlag nézőnek még jó is lehet, hiszen nem kerül bele senki intim szférájába ha nem akar. Sőt meg tud állni úgy, csak a zenére koncentrálva, hogy másnap nem kell a mosógépnek vízkövet izzadni miközben az állott sőr szagot vagy az illat paletta összes kamu-Chanel parfümjét kell kicentrifugázni a tegnapi ruhákból. Másrészt a színpadról nézve azért a zenekarban kelthet olyan gondolatokat, hogy hol van a magyar közönség , legutóbbi ittjártunkkor még dupla ennyien voltak.
Úgy gondolom, hogy az a pár száz ember aki viszont jelen volt tegnap, az tett azért, hogy az est főszereplői is jó szájízzel hagyják el Budapestet. Igen pokoli buli kerekedett tegnap Csepelen.
Pontban a meghirdetett hét órakor, színpadra sétált a Wilderun, négy massachusettsi úriember, akik mintha csak egy próbára érkeztek volna, belekezdtek a koncertjükbe. Már az első dalban egyértelművé vált, hogy valószínűleg létezik egy párhuzamos univerzum ahonnan ezek a srácok jöttek. Létezik egy idősík, ahol az ezerhétszázas években Boston kikötőihez érkező brit korona hajói nem teával és fűszerekkel, hanem Opeth discográfiával és Mikael Akerfeldt szentképekkel voltak tele. Annyira erős volt a párhuzam, hogy nem csak zeneileg kaptunk egy tökéletes Opeth-kópiát de még Evan Anderson Berry énekes-gitáros is hasonlított Svéd kollégájára kinézetben, és persze hangban is. Nem lettem volna meglepődve, ha a koncert közben a budapesti égbolton felragyogott volna a mosolygó Mikael Akerfeldt csillagkép.
Zeneileg persze semmi kivetni való nem volt az amerikai kvartett produktumában, végtelenül kidolgozott, az utolsó félhangig precíz munka, csak épp egyediségében bukott el. Sosem azzal van a baj, ha valaki merít valahonnan, mindenkinek vannak idoljai, de az egy az egyben ugyanazon ötletek és dalszerkezetek átvétele, viszont azért már tudja birizgálni azt a bizonyos ingerküszöböt. Kár érte egyébként, mert az hallatszott, hogy rendkívül képzett és a zenét zsigerből érző emberekről van szó. Ha megtalálják egyedi hangjukat biztos, hogy van előttük nagyobb jövő.
Nyolc óra után pár perccel aztán színpadra robbant a Soilwork, akik viszont mindig abban voltak erősek, hogy az amúgy a sajátjuknak és az In Flames-ének mondható göteborgi melodeath stílus mellett, mindig tudtak újítani, és huszonöt évvel pályájuk eleje után is tudnak érdekeset és újszerűt alkotni. Nem valószínű, hogy a két kezem elég lenne, hogy megszámoljam hányszor láttam már őket, de valahogy megunhatatlan amit csinálnak. Nem megfáradt, mindig tele van vitalitással, és akárhova nyúlnak dalért vissza az elmúlt negyed évszázadba, mindig elő tudnak kapni egy közönségkedvenc slágert. Björn “Speed” Strid hangja és karizmája semmit nem változott az évek alatt, simán top tízes frontember. Sylvain Coudret gitárost pedig lazán fel lehetne venni az eddig ismert energiahordozók közé, mert ha rákötnénk pár vezetéket, egy komplett város áramszükségletét tudnánk megtermelni abból az energiából amit lead egy koncert alatt.
Bő egy órás műsoruk alatt, a 2001-es A Predator’s Portrait és a tavaly megjelent Övergivenheten között kalandozott a csapat, és talán egyetlen negatívum, hogy az egyik személyes kedvenc Figure Number Five albumról egy dal sem került be a repertoárba.
Volt viszont a Verkligheten lemezről a The Nurturing Glance, ami amellett, hogy az említett albumról a legjobb dal szerintem , tegnap különös aktualitás is volt. Ugyanis ez annak a David Andersson gitárosnak a szerzeménye aki tavaly szeptemberben alig 47 évesen hunyt el, ráadásul pont tegnap azaz február 25-én lett volna a 48. születésnapja, így a neki járó megemlékezést is megtartotta Streed a színpadon amint nagy taps követett.
A Stålfågel diszkómetál slágerével aztán vége lett egy újabb remek Soilwork koncertnek, de már most nagyon várom, hogy megint erre jöjjenek, akár jóval hosszabb show-val is, mert ebből sosem elég. Kicsit bűnös élvezet kategóriába tartozik ez a zenekar. Mint a kedvenc sorozatod, amit megint meg tudsz újra nézni, mint egy utolsó ital, pedig tudod már eleget ittál, vagy csak még egy falat a karácsonyi süteményből pedig már így is tudod, hogy instant diabéteszt kaptál a bevitt cukortól…
Érdekes árukapcsolás a Co-headliner buli mint olyan, hiszen simán lehet, hogy két olyan banda kap egységes főműsoridőt akiknek a közönsége azért nincs teljes átfedésben egymással. Itt is kicsit ez történt. Mert az simán előfordulhat, hogy aki a Kataklysmre vett elsősorban jegyet, az is ugyanúgy tudja élvezni a Soilwork melodikusabb dallamait, viszont fordítva lehet, hogy az inkább a populárisabb göteborgi vonalon mozgó rajongónak azért a montreáli death alapvetés Kataklysm zenéje gyilkosan hat.
Ugyan Maurizio Iacono és brutális hordája is belekóstolt az elmúlt harminc évben sok más stílusba, mindig-mindig visszatértek a kultikus death témákhoz, amiből tegnap egy olyan válogatott csokrot kaptunk, hogy a talaj is megrepedt.
Jómagamat inkább alkalmi death rajongónak vallom. Nem általános életkép nálam, hogy blastbeat témákra klopfolom a rántott húsnak valót vasárnaponként, viszont ha van esélyem olyan legendákat megnézni élőben mint tegnap a Kataklysm akkor már rohanok is. Valahogy otthon nem tudok azonosulni a nyaktörő riffekkel és pusztító tempóval, addig élőben derékból fejelem ketté a saját térdem. Igaz másnap Voltarenbe balzsamozva fekszem múmia pózban.
Az abszolút csúcspont a Crippled & Broken, At the Edge of the World, As I Slither szentháromság volt, ami a Nomen est Omen latin kifejezés tökéletes definíciója. Kataklizma szerű csapásként olvasztotta le a bőrt a jelenlevők arcáról az a riff és hyperblast orgia aminek tegnap tanúi lehettünk.
Összegezve azért elég erős párost rakott egybe nekünk a H-Music tegnapra, kiegészülve a progresszív zenét is kedvelőknek szánt Wilderunnal. A mindig hibátlan Soilwork és az elsöprő energiákat felszabadító Kataklysm is remek bulit tolt… Egy olyat ami után másnap, e sorok írása közepette a fejemben még mindig megy a buli a Soilworkre, miközben testem földi maradványait épp meggyalázza a Kataklysm.
Ez a cikk(részlet) a(z) Rockvilág.hu online rockmagazin nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.
