rattlead.hu
Feltételezem, nem csak én, hanem a tudomány is értetlenül áll az Ahab-jelenség előtt – ami nem is csoda, hiszen ellentmond a tapasztalatoknak: egy igazi fából-vaskarika kérdés, amit nehéz megválaszolni a mért adatok egyenletekbe rendezésével. Minden vízbe mártott, és doom zenével terhelt test, a súlyából annyit veszt… Szélsőséges esetben mennyit is? Kiszámolta valaki? Veszt egyáltalán? Dehogyis! Éppen hogy nyer, nagyon is sokat. A fémzene nem Arkhimédésznek, hanem saját törvényeinek engedelmeskedik, amire a német zenekar ötödször megismételt – és január közepétől leellenőrizhető – sósvizes kísérlete szolgáltatja a legjobb bizonyítékot.
A csapatot jóval karrierjük beindítása után, a 2015-ös The Boats of the Glen Carrig albumuk kapcsán ismertem meg – nem utolsó sorban a pazar borító keltette fel érdeklődésem (Sebastian Jerke műve, ahogy a mostanié is), meg persze a nevük, amiről annyit tudtam, hogy Herman Melville klasszikus regényének főhősétől, a Moby Dick-et megszállottan hajszoló kapitánytól kölcsönözték, akinek személyében egyébként egész zenei koncepciójukhoz – vagyis a tengerekhez, és a bennük rejlő végzethez fűződő kapcsolatukhoz – választottak egy ismert, és “népszerű” ikont.
2004-ben Christian Hector (gitáros) és Daniel Droste (énekes/gitáros) a Moby Dick köré szőtt zenei elképzelések megvitatása véget ült össze, és gyorsan rátaláltak zenekarukra, és a névre, mint vízióik közös nevezőjére. Még ebben az évben Stephan Adolph basszusgitárossal kiegészülve (és programozott dobsávokkal) kijön tőlük egy single (The Stream), aztán egy demó (The Oath), majd 2006-tól Cornelius Althammer dobossal a fedélzeten már teljes, működőképes zenekarként léteztek, bár eredetileg sosem akartak élőben játszani. Egy szándékoltan homályban tartott projektkén képzelték el magukat, de a sikeres debütalbum után érkező felkéréseknek nem tudtak nemet mondani.
A név tehát kijelölte az irányt – és baromira logikus is -, így első lemezük nem is lehetett más, mint a demón már megpedzegetett Melville szöveg kibontása (The Call of the Wretched Sea – 2006), amit egy másik bálnavadász hajónak – ezúttal egy igazinak, az Essex-nek – kannibalizmussal súlyosbított, tragikus története követett (ami eset egyébként annak idején Melville-t a Moby Dick megírására ihlette), majd érkezett egy másik kihagyhatatlan ziccer, az Arthur Gordon Pym köré épülő harmadik album, aminek tematikáját E.A.Poe írásából merítették, és ahol a kezdeti, nyersebb megközelítés után progresszívebb vizekre eveztek (The Giant – 2012), aztán William Hope Hodgson írásának, a The Boats of the Glen Carrig-jének zenei köntösbe öltöztetése volt soron, és most – hét év után – Verne Gyula über klasszikusa, a steam punk egyik alappillérének is tekinthető, és nálunk Némó kapitányként ismert regénye (eredetileg: 20000 mérföld a tenger alatt) ihlette meg őket, és az évkezdés “ilyenkor a fű se nő” hangulatába újra egy vizes bázisú koncept anyaggal, most épp a tengerfenék irányába süllyedő albummal “rondítottak bele”.
A közeg, amiben az Ahab otthonosan mozog az a doom, de nevezik ezt funeral doom-nak, vagy death-doom-nak is. A csapat egyik megjelölést sem érzi száz százalékig pontosnak, ezért kitaláltak maguknak egy (eredetileg poénnak szánt) külön kategóriát, amiben rajtuk kívül nincs is senki más: nautic funeral doom. Fő hatásaik közt olyanokat említenek, mint a korai Amorphis és Anathema, a szintén korai Paradise Lost vagy a My Dying Bride, de death oldalról is érződnek benyomások – semmi konkrét, de halálszag terjeng több helyen is: legmarkánsabban Droste énekében (főleg amikor “lentről” tolja, gyomortájékról), meg néhány mozgalmasabb részben.
A doom sosem arról volt híres, hogy gyorsan fejti ki hatását – és ennek egyből ellentmondani látszik az album indítása, mert akusztikus megtévesztés után rögtön egy doom idegen nekilódulás következik – nemhogy death, de grind a tempó, és még Chris Noir is beszáll a darálásba az Ultha-ból -, de rövid tündöklés után egy áttetsző csáp megálljt parancsol a rohamnak, és helyreáll a rend.
A ráérős hozzáállás nemcsak megengedi, hanem ki is kényszeríti a témák perceken át történő kibontását, a vízrétegek súlya pedig természetes közegként, alapból is lelassítja a mozdulatokat – és talán az időt is, ami mentén az Ahab nyomásálló Nautilus-ként merül alá a sötétségbe. Az ajzat fölött lebegve reflektorai tompán lüktető csomópontokat emelnek ki a hullámzó végtelenből, egymás után kinyíló, kilenc-tíz percen át megcsodálható grafitszürke világokat, olyanokat, mint például a Colossus of the Liquid Graves, ami egyszerre My Dying Bride és lírai Opeth – de persze nem igazán, csak a távoli rokonság velejárójaként -, ahogy a Mobilis In Mobili és a The Sea as a Desert is erre hajazó, belassult gótikus death metál monstrum-variáns, abból a fajtából, ami, ha elsőre nem is, pár próbálkozás után kíméletlenül utat váj magának, ahogy azt nagy erejű és hosszú életű jelenségek tenni szokták.
Ez a hármas talán az album legerősebb része. Itt állnak a mutatók legstabilabban a “tutiság” zöld sávjában, amihez képest a (majdnem) címadó A Coral Tomb szerintem túl sokáig kerülgeti a lényeget – bár ettől függetlenül légző csőn keresztül éltetett iszapban bandukolás ez is; fordulópontokat elkerülő belebámulás a műfaj leg lecsupaszítottabb rétegeibe. Azt is mondhatnám: szalonképes darab – már ha egy Ahab lemezen van ennek a kifejezésnek bármi értelme. A karakán megoldásra végül rálelő “lassúzás” után az Aegri Somnia újra a csúcsra lendíti az albumot – egy újabb doom mesterműről van szó. Komótosan testet öltő témáival, és apró tördeléseivel a lemez leghosszabb dalaként, tizenkét percen át lélegzi ki és be a nautic doom fagyos vizeit, és kényezteti az efféle jóságok iránt fogékony, ólomtalpakon botorkáló rajongókat. A magas nívót tovább emeli, hogy a történetet stílusosan lezáró The Maelstrom-ban Greg Chandler vendég énekel a funeral doom legenda Esoteric frontjáról.
Megalakulása óta a csapat felállása csak egyszer változott. 2008-ban Stephen Adolph távozott a basszus gitárosi posztról, és Stephan Wandernoth került a helyére, akinek játékára érdemes figyelni, mert négyhúrosának vibráló háttérmorgása sokat tesz hozzá az összképhez (figyeld csak az Aegri Somnia középtáján, hogy bizsergeti az ember bőrét!). A The Coral Tombs mégsem egyéni teljesítmények villanásaitól válik emlékezetessé, hanem a súly és a harmónia egymásnak feszüléséből eredő patthelyzet miatt, attól, hogy a Heidelbergi csapat magabiztos léptekkel jár a középúton, ahol a bevitt gyomrosok feszítő görcseit csillapító érintések követik, egyforma jelentőséget tulajdonítva mindkét gesztusnak.
Az Ahab ötödik lemeze erős és inspiráló évkezdés, mert azon túl, hogy lazán megér négy és fél csillagot, tettekre sarkall, és még gyerekkorom szép emlékeit is felidézi. Ezer évekkel ezelőtt a Némó kapitány nagy hatással volt rám, a Moby Dick viszont teljesen kimaradt – sosem érdekelt egy prédaállat sorsa -, de esküszöm, ha egyszer végre mégis belevágok, az jórészt ennek a zenekarnak lesz köszönhető, mert Ahab kapitányt most már tényleg szeretném közelebbről megismerni.
