rattlead.hu
Sabaton: The War to End All Wars (Nameless listájáról)
A Sabaton muzsikája csupán néhány évvel ezelőtt jutott el hozzám, amikor jó néhányat meghallgattam a Rattle Inc. albumszavazásain – általam addig nem ismert – „győztes” lemezek közül. Így került képbe nálam a svéd ármádia, szinte a Powerwolffal egy időben, ám míg a német farkasok nagy kedvenceimmé váltak, a skandinávok muzsikája valamiért hidegen hagyott.
Pedig ki merem jelenteni, hogy a két csapat zeneileg – kétpetéjű – ikertestvére egymásnak. legalábbis az én fejemben. A Sabaton világa talán kevésbé monumentális, teátrális, de nem kevésbé koncepciózus és profi. Az ő hangképük valamivel egyszerűbb, szellősebb, viszont dalaik ugyanolyan fülbemászóak, mint a német tesók szerzeményei. Bár itt is van, kevésbé hangsúlyos a billentyűs hangszer, így jobban kijönnek a vezér-gitártémák, a szólók, mint a Powerwolfnál. A svédek muzsikája valamivel gyorsabb, mint a németeké, és virtuózabb a gitárjáték, viszont Joakim Brodén hangja nagyon hasonlít Attila Dornéra, annyi különbséggel, hogy a skandináv pacsirta – szándékosan-e vagy sem, nem tudom – erősen megnyomja az r hangokat.
Így aztán időnként kifejezetten zavar a powerwolfos párhuzam: szerencsétlen dolog, hogy a két csapat nagyjából egy időben, nagyon hasonló „termékkel” jelentkezett a piacon (mindkettejük bemutatkozó nagylemeze 2005-ben látott napvilágot). Pályájukon és népszerűségben is nagyjából ugyanott tartanak; a tematika és az imidzs más, a zene viszont nagyon hasonló.
A korábban általam hallott Sabaton-albumok, a The Art of War és a Carolus Rex nótáiból hiányoltam a fogósságot, és soknak találtam a narrációt. Itt most ideálisabb e kettő elegye, aminek köszönhetően a The War to End All Warsa számomra eddig legjobban tetsző Sabaton-anyag. Ami történetileg előző nagylemezük, a 2019-es The Great War folytatása, és szintén koncept album, amely az első világháború egyes eseményeit dolgozza fel, a szarajevói merénylettől kezdve egészen a Versailles-i békekötésig.
De nézzük magát a zenét! A Sarajevo elejének kórusa akár a Powerwolftól is származhatna. Érdekes nóta: gyakorlatilag instrumentális, csupán narráció, kórus és egy szép szóló van benne, a frontember szólóban nem hallatja a hangját. A Stormtroopersben Accept-es aaa-zós kórus (Balls to the Wall), a Soldier of Heaven elején ’80-as évekbeli diszkóritmusok csendülnek fel, emelkedett pillanatokban (The Unkillable Soldier, Christmas Truce, Versailles) pedig az Avantasia, a Savatage és a Trans-Siberian Orchestra is eszembe jut róluk.
Nem sorolom tovább, a The War to End All Warsaz időnkénti áthallásokkal együtt is remek anyag: ha 2022-ben találkozom vele, nem kizárt, hogy nálam is az élmezőnyben végez. Ami biztos, hogy innentől sűrűbben fogok Sabatont hallgatni. Lehet, hogy csak ezt az egy albumot, de akkor is.
Leather: We Are the Chosen (John Quail listájáról)
David T. Chastain gitárhős számos formációja közül a múltban csupán a CJSS került az utamba, a Chastaint, amiben Leather Leone is énekelt és énekel, valamiért elkerültem. Hősnőnk (eredeti neve Catherine Leone) szólózenekara 1989-ben alakult, akkor gyorsan meg is jelentettek egy albumot (Shock Waves), majd feloszlottak, és frontasszony csupán 2016-ban aktiválta újra a bandát, termésük azóta – a mostanival együtt – két nagylemez. Érdekes, hogy mindez nem a Chastain-es szünetekben, hanem ottani szereplésével párhuzamosan történt és történik.
Leather 2018-as visszatérő albumának hangszeres részeit – ki tudja, miért – Brazíliában, helyi muzsikusokkal rögzítette. Jól megtalálhatták a közös hangot, mert az akkori stábból Vinnie Tex (eredeti nevén Vinicius Soares Teixeira) gitáros/basszusgitáros és a dobos Braulio Azambuja (Braulio Drumond, többek között a Dorsa Atlantica ütőse) ezen az albumon is alapember. Rajtuk kívül honfitársuk, Douglas Pinella billentyűs játszik még a lemezen, s hogy még nemzetközibb legyen a projekt, a felvételekre, a keverésre és a maszterizálásra is Lengyelországban, a białystoki Hertz stúdióban került sor.
Elsőre abszolút nem fogott meg az anyag. Úgy éreztem, zeneileg szűk fesztávon mozog, nem ugrottak ki róla „slágernóták”, fülbemászó refrének, emlékezetes hangszeres megoldások. Időnként arról is sikerült megfeledkeznem, hogy nő énekel, Leathernek annyira smirglis, rekedtes a hangja. Egy fokkal jobb, mint a Holy Moses-pacsirta Sabina Classené, de tényleg csak egy fokkal. 
A szimpátiában, amit a régi rajongók táplálnak a produkció iránt, nyilván van egy jó adag nosztalgia is, engem azonban – „idegenként” – nem nyűgöztek le a hallottak.
Kábé a harmadik nekiülés alkalmával kezdtek működni, önálló karaktert kapni, egymástól különbözni a dalok. A pörgős, lendületes We Take Back Control ma már a kedvenc nótáim közé tartozik az albumról, ahogy a címadó is: utóbbiban találták el a legjobban a refrént, amit a vége felé férfikórus is megtámogat. A számok többsége magasabb sebességfokozaton dübörög – kivéve a Hallowed Ground-ot, amiben a csapat a lírának enged némi teret. S bár a „fontolva haladó” Shadows is jóleső bólogatásra késztet, nálam a Tyrants és a Who Rules the World még átlagon felüli nóta, de a fentebb említett lassú szám refrénje is egyre jobban tetszik.
Sokadszorra végigpörgetve azt mondom, Leather Leone és csapata rafinált muzsikát játszik. A legtöbb számba belecsempésztek valamilyen fogós alkotórészt: a We Take Back…-be a refrén alatti dallamos gitárt, a legtöbb nótába pedig, akár a középtempósokba is, a pörgő dobot és a sűrű riffelést, amitől a ritmusok tényleg vérforralóak lesznek. Az elején majdnem félredobtam, mondván, erről az anyagról biztosan nem írok, mert sok jót nem tudnék, ma azonban már szívesen hallgatom, akár naponta többször is.
Akikkel még próbálkoztam
Eredetileg úgy terveztem, minden kollégám listájáról meghallgatok legalább egy albumot, természetesen olyat, amit előzőleg nem ismertem. Bevallom, Size tízesét átugrottam, nem vonzott a death metal és az esetleg annál is durvább zúzdák. Bármennyire is szeretem Bársony Peti írásait, kiderült, hogy jelenlegi zenei ízlésünk minimális mértékben fedi egymást (tízes listájáról korábban egyedül a Voivod új lemezét hallgattam). A Blut Aus Nord legutóbbi alkotásának, a Disharmonium – Undreamable Abyssesnek és a The Otolith Folium Liminájának is nekifutottam. Előbbit kábé a harmadánál kikapcsoltam: túlságosan kézzel foghatatlan volt számomra. Utóbbit végighallgattam, ám mivel a doomnak a lendületesebb vonalát kedvelem, ez az anyag sem iratkozott fel a favoritjaim közé.
Matt Heafy projektjétől, az Ibarakitól a Triviuménál durvább muzsikára számítottam. Már csak ezért is meglepetésként ért bemutatkozó albumuk, a Rashomon zenei világa. Hiányoltam belőle a lendületet, a töménységet, az agressziót, így azt gondolom, ezt az albumot sem fogom sűrűn hallgatni.
Végezetül pedig mit is írhatnék a Lorna Shore Pain Remains című lemeze kapcsán? Mindenekelőtt egy csomó kérdő- és felkiáltójelet. Bár hajlok a mazochizmusra, ennyire azért mégsem. Nem hallgattam végig az albumot: azt gondolom, nincs olyan hangulat vagy élethelyzet, amelynek feloldására vagy megerősítésére ezt az anyagot venném le a polcról. Tiszteletben tartva, hogy másnak zeneileg ez volt a tavalyi év csúcsteljesítménye, én a jövőben nagy ívben elkerülöm őket.
Mindenesetre valamennyi kollégámnak köszönöm az inspirációt és a lehetőséget! Új kedvenceket is találtam magamnak, és tapasztalatokkal is gazdagodtam. Erre a kalandra jövő ilyenkor sem fogok nemet mondani.
