Fémforgács
Az idei évfordulóm megint úgy alakult, mint a tavalyi: ismét betelt az összes kijelölt CD-s fiók (már megint nincs több hely, legfeljebb 4-5 tokra), és ismét új helyre költöztettem az újabb vásárlások legjobb dalaiból ~havonta készített CD-válogatásokat. És elkönyveltem, újabb dal már nem kerül újabb válogatásra. Igen, én is érzem az ellentmondást… Megint „megcsömörlöttem”, a sok-sok zenei ajánlás között ismét elment a kedvem attól, hogy Az Eredeti hangzásra vadásszak és az epigonok közül kiválogassak. Azután, hogy kik azok, akik a hullámhegyeket-völgyeket megélő stílusokban manapság igazán újat, egyedi ízt tudnak hozni. Ennyi lemez, dal, klip áradatában kinek van erre kapacitása? Ehelyett – egy friss ajánlót leszámítva – néhány héten át sorra hallgattam hát (és így a család is) egy-egy régi első-másod-harmad vonal beli banda sorlemezeit, 4-et… 7-et egyhuzamban, a ’80-as, ’90-es, majd 2000-es évekből, a thrashtől a HM-ig, a progresszívtől a black metalig, hogy feltöltődjek. Ezután újra nyugtáztam, hogy mára bizony alig maradt valami, ami új legyen a Nap alatt. Aztán – ismét, ahogy minden évben – az év második hetén villámcsapásként érkezett két új (vagy nekem új) értékes anyag is! A letargikusnak azért nem mondható, alig több, mint három hetes „nincs már új zene”-hangulatomból elsőként a Martyr – Palent Metalhead lemeze rázott fel; innen is köszönetem fejezem ki az ezt ajánló cikkiró-szerkesztőnknek, Boymesternek. Megjegyzem, a lemez közel 1 éve került kiadásra (írtunk is erről a hírek között). Így tán már időszerű is megemlíteni, ha már ennyire jól sikerült!
Már a borító is egy zsánerkép, bizton ígéri, hogy mit fogunk hallani a hallgatásakor. Nem a véletlen műve ez a megközelítés, mert a holland Martyr sem kezdő csapat. 2022-ben a Martyr felállása, kezdve a két eredeti taggal: Rop Van Haren – ének, Rick Bouwman – gitár, Geoffrey Maas – gitár, Vinnie Wassink – basszus, Rick Valcon – dobok. Ez a banda a saját jogán játszik ilyen karcos heavy metalt: 1982-ban kezdték a fémipart. 1985-ben jelentkeztek először a Metal Blade kiadó Metal Massacre VI című válogatás-albumán (a kor feltörekvő bandái között: Possessed, Hallow’s Eve, Dark Angel, The Obsessed, Hirax, Hades és a Nasty Savage). Összesen 5 nagylemezt, számos demot és kislemezt adtak ki az évek alatt. Még ebben az évben jelent meg debütáló albumuk, a For the Universe. Akkor, a még írott zenei sajtóban többen méltatták a zene minőségét, ami meghaladta számos kortársukét. A munkássága révén a banda Utrecht hivatalos zenei nagykövetévé is vált. A zenekar számos helyen fellépett már főzenekarként is, és játszott Paul Di’Anno és Blaze Bayley, a Trivium, az Iced Earth, a Manilla Road, a Lizzy Borden, a Raven és a Saxon előtt is. Legutóbbi bulijukon pedig pl. a velük igazán egy húron pendülő Jag Panzerrel osztoztak a deszkákon. Lehet-e hát mégis valami új a németalföldi Nap alatt? Nagyonis! Az önmagát power metal bandaként definiáló csapat olyan kalandot kínál, mintha turistaként egy ismeretlen úton járnánk, de ismerősek lennének a dombok, a geológiai formák máshonnan, pusztán azonos földtörténeti korból. Emellett az élmény nagyonis mai, hiszen most járjuk azt az izgalmas ösvényt, mai túrafelszereléssel.
A Martyr zenéje mára a HM olyan érdekes ötvözetévé vált, ami összefoglalja az Atlanti-óceán két partján az évek során valaha alkotott heavy-power-progresszív fémzenék legjobb pillanatait. Ezt a sokszínűséget majd alá is támasztom a hangzásában rokonítható bandák felsorolásával. A csapat bemutatkozójába maguk által felsorolt akkori pályatársak mellett ez részemről sem oktalanság. Noha hallhatók benne ismerős riffek, sőt ismerős szólók és azon túl ismerős dalszerkesztési elemek is, az egész „összeállítás” igen szórakoztató és élvezetes. Az összeállítás szót nem véletlenül hoztam, mert ennyi év után bizonyos, hogy tudatosság is rejlik a dalok mögött. Még abban is, hogy a nóták ilyen ösztönösnek hatnak. A zenei ajánlómban így már nem egy új lemez iránti bizalmatlanságomban említem meg a szerintem meghatározó hatású bandákat, hanem éppen azért, hogy Martyr – Planet Metalhead végighallgatása után kedvet kapjon a hallgató a felidézett dallamokat is felkutatni a YT-on, vagy Spotify-on…(Hiszen manapság is íródnak klasszikussá váló regények, és persze minden betűt felhasználtak már, a Büszkeség és balítélet, a Bajnokok reggelije, a A babó… mégis töretlenül népszerű….
Az első dal, a Raise Your Horns, Unite! jól beállítja a standardot, mire számítson a hallgató. Teljesen klasszikusan építkezik, mind ahogy ’80-as évek végén az egyre technikásabb HM-zenék fekete korongjai indultak. Itt például egy zongora hangját halljuk és mindezt egy gyermekhangú, nyugtalanító énekdallam vezeti fel. Ebbe szövik bele a fémesen szóló, szétjátszó-elkalandozó gitárokat, mint az a klasszikus NWOBHM zenékben szokás. A basszussal-dobbal felpörgő dalba megérkezik a heroikus hangulatú ének, gyomorból törnek elő a hangok… Ami érdekessé teszi ezt a hangzást az, hogy nem valami ’80-as évekbeli újrajátszás szól mai, fiatal előadóktól, mai hangszereken, feltalálva a spanyolviaszt. A Planet Metalhead zengésével, a hangzásában az arcunkba tolt zenei korszakból olyan korai kedvencek jutnak az eszembe, mint a régi európai proto-metal sok képviselője a Crossfire, Bullet, Faitful Breath/Risk már ezzel is változatoskavalkádja, majd a britek: a Saxon, a Cloven Hoof, a valamikori progresszív korszaka előtti Demon, és ismét a földrajzi közelségben a Darxon ésalkalmanként a Mercyful Fate. A nyító tétel erőteljes éneke és a klasszikus HM-től eltávoldó speed-hangzás aztán újabb távlatokat sejtet. Az ezt követő Demon Hammer-ben magas, tisztán kiénekelt énekhanghallik, lassú, a fülesben kétoldalra kikevert gitárpengetés felett.Tagadhatatlan a korai Maiden hatása, ami érdekesen vegyül két ’84-86 körüli amerikai kedvencem, a Queenscrÿche és aCrimson Glory muzsikájával. A zenei rétegek sokszínűségét illusztrálja, hogy olyan zümmögő-gitárkórust is hallunk, amit nagyüzemben játszanak a dallamos black metal bandák. A Children of the Night, mint harmadik dal továbbfejleszti a virgázva ismét széfutó gitárokat, amit a zenészek ráadásul erős galoppozással toldanak meg. Hozzátehetjük, hogy sem a dalcímekben, sem a dalszövegekben nem kell nagy megfejtést keresnünk.
A következő tétel okos bevezetése egy hadászati kézikönyvből szólal meg a megvívott harcokról és stratégiákról: Fire of Rebellions. Aligha lehet véletlen, hogy itt a Grave Digger jutott az eszembe. Ám mire ezt megfogalmazom, az erős thrash-riffelésbe váltó dal megint újabb kanyart vesz. Az erőszakos hangszínnel felöltöztetett ének, ismét Mindnight-i (Crimson Glory) magasságokban süvölt. Az élvezetes lüktetésbe egy pillanatra most bevillan az elején hallott magas női vagy gyermek-ének. Aztán karcos gitárok, baljós tempóváltások jönnek a döngölés előtt és a teljes figyelmet igénylő fel-le hullámzó gitárok kísérte ének újra indulását megelőzően. A progresszív metal tétel hirtelen ér véget, és helyet ad a No Time for Goodbyes lágy indulásának. Miért említem, hogy ez aztán totálisan Crimson Glory? A maga idejében a zenei szaksajtóban méltatott, majd tulajdonképpen elfelejtett banda hangulatát hallva, nagy örömmel tölt el, hogy ilyen módon tér vissza a hangzásában akkori egyik úttörő csapat öröksége (ebben egészen biztos vagyok). Ráadásul az énekes kiválóan kihasználja énekének különböző hangszíneit és hangmagasságait, akár 2-3 oktávon át. A dalközepi lágy, melankólikus, színpadias szakasz alatt is eseménydús a nóta. Aztán megint jönnek azok a recsegős, karcos gitárok, azokkal a visszafojtott szólókkal, amik akár az első két Maiden-lemezen is szólhatnának.
A korong némi lendületet veszít a számomra az arc poetica-szerű Metal Overdrive és a hetedik La Diabla! dalokra. Nem gyenge nóták, teljesen illeszkednek a koncepcióba és az általa keltett hangulatba is. A Metal Overdrive meglehet, még a koncertek felrázására is jól funkcionál – ahogy itt is egy lassú nóta után következik az Antrax-féle thrash be vegyített power metal. A Diary of a Sinner azonban ismét új színt hozott a muzsikába. Teljesen anakronisztikusan megfogalmazva: úgy indul, mint ha az első lemezes Metallica játszaná a Risk-es Megadeth dalait, mielőtt ismét a már említett washingtoni+floridiai prog.power metal vonalba fordulnánk. Noha a szóló előtt megjelenő riffelés egyáltalán nem új, azért még ezeket a sokszor hallott dallamokat sikerült jó helyre illeszteniük. Az utolsó előtti dal, a Church of Steel egy újabb tétel a Queenscrÿche – első “legjobb” időszakából (nekem a Rage for Order és az Operaiton Mindcrime az). Aztán megint jöhet a Maiden és Crimson Glory régi tündöklése. Mostanra egyszerűnek tűnik a recept. Magasan de jól kiénekelt ének, pontosan játszott mégis életszagú gitárjáték. Erre a dalra fogalmazom meg magamban, hogy a dob milyen jól szól. Némiképp tompa puffanásai “szerencsére” nem verik szét a dalokat, minden hangszíne jól eltalált és érdekes ritmusok tarkítják. A Wings in a Darkened Soul záró tétel első akkordjaira azt hittem, hogy a Number of the Beast-et igyekszik egy glam-zenekar eljátszani, de ez az illúzió a hatodik ütemre szertefoszlik és maradunk a mostanra jól megismert ’80-as évek végi prog.metalnál. Remek megoldás, ahogy a zene kóruséneklésbe vált. Szinte hallom-látom, hogy ez a dal a mára száműzött öngyújtók helyett a telefonok fényében zeng egy fülledt klubban. A dal aztán tovább játszik az elhaló ének és az alatta csengő árva gitár dinamikájával.
A lemez különös erénye, hogy a saját, eléggé kitágított stílusának hangzásában valóban korszerűre hangolt. Emellett nem mesterkélten kitisztázott, agyoncsinosított. Igen – már írtam – meglehetősen életszagú és mégis kiválóan megszólal. Ha az évfordulós metalzenei csömörömben régi zenét szerettem volna, ám közben mégis valami újat, nos, a Martyr beváltotta ezt az ígéretet. A CD-re Csak lesz még hely a fiókban, addigis készülhetek az újabb válogatás CD-re, rajta néhány Martyr dallal.
