rattlead.hu
Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót! Új honlapon, új névvel, de ugyanolyan jól bejáratott elánnal folytatja tovább a Rattle csapata a lemez és egyéb zenei témával kapcsolatos dolgok írását, ahogy eddig. A 2023-as év igazán jól indítja az évet, különösen a régisulis death metal rajongóknak kedvez. Elsőkörben a január, hiszen 13-án látott napvilágot a Veterán Floridai Death Metal csapat, az Obituary 11. nagylemeze a Dying Of Everything. A magam részéről én úgy jellemezném a csapatot, mint egy igazi mocsárszagú, redneck, suttyó death metal banda elég komoly Celtic Frost és Hellhammer behatásokkal (főleg gitárhangzást illetően, ami egy igazi ínyencségnek minősül a szememben).
Nem feltétlenül vagyok “hatalmas” rajongója a Floridai szintérnek, én speciel jobban értékelem az Európait (Főleg a svéd láncfűrészes vonalat), de azért itt is lehetett találni szép számmal bandákat, és az Obituary határozottan közéjük tartozik. Ahogy említettem, a nagyon egyszerű, de célratörő death metaljuk már az 1989-es Slowly We Rot debüt lemezükön is elég komoly hatással voltak rám. John Tardy vokálja meg véleményem szerint még Chuck Schuldiner stílusán is túltett akkoriban. Azok a bömbölések tipikusan olyan mentális hatást gyakoroltak rám, mint mikor a kémia tanárom rám ordított, amikor valami hülyeséget csináltam, vagy épp nem figyeltem oda az órán. Akkor szabályosan MINDEN IS! megállt a szervezetemben, és a levegő is félelemmel volt megtelve. Na ez volt az az érzés, amit az Obituary nyújtott nekem egészen a The End Complete-ig, utána viszont a zenekar picit egysíkú kezdett lenni, (későbbiekben viszont már jobban kezdtem értékelni) John bömbölése pici kraftot veszített. Viszont az Inked In Blood óta a banda mintha ismét új lendületre kelt volna, és megállíthatatlanul ontja ki az igényesebbnél igényesebb parasztos mocsári death metalt.
A Dying Of Everything 10 dalt tartalmaz, és ahogy ígérték a srácok, egy tipikus Obituary lemezt kaptunk 2023 elején! Szó, ami szó, engem is meglepett, hogy már ilyen korán kieresztették a lemezt, de ennek minden bizonnyal megvoltak az okai (turné, kiadó, internetes marketing stb.). Azonban a legmeglepőbb, amire azonnal megindult a headbang-vonat nálam, az már a legeslegelső nóta, a Barely Alive iszonyatos tempós darálása Obituary módra! Donald Tardy itt nem sajnálja magát semmilyen szinten, és semmiképp se gondoltam volna, hogy az öreg ilyesmire képes lenne. Nem olyan dobosnak ismertem meg a lemezek alapján, hogy tényleg képes lenne ilyesfajta teljesítményre. Róla inkább az egyszerű, de precíz dobolás jut eszembe, de ezzel a sebes nótával, a szokottnál is jobban elismerem a teljesítményét és korát meghazudtolva képes volt önmagát, és a zenekart is újra feltalálni.
Aztán kapjuk sorba egymás után a klasszikusabbnál klasszikusabb lápszagú, redneck-es Obituary riffelést. Trevor Peres-nek a kisujjában vannak a hihetetlenül betonozó és igazán súlyos riffek, erre kiváló példák a Wrong Time, Without a Conscience, a Be Warned és a My Will to Live. Ugyanakkor akadnak még tempósabb dalok ezen a lemezen: A Dying Of Everything és a Torn Apart igazi Moshpit tánccá (vagy inkább viadallá) tudja avanzsálni a küzdőteret. A Weaponize the Hate kicsit emlékeztett engem a Frozen in Time időszakra, és picit eszembe juttattja Allen West gitártéma stílusát (kár, hogy most inkább a rácsok mögött tengeti napjait). Kenny Andrews, aki az Inked In Blood óta tagja a zenekarnak, kivételes tehetséggel ad a súlyos riffeléshez igényes harmónia részeket és gitárszólókat, nem felülmúlva az elődöket (mint pl. James Murphy mestert), hanem sokkal inkább olyan szólókat adni bele az Obituary zenéjébe, ami pont oda illik. Terry Butler basszusgitárfutamai remekül hallatszódnak a lemezen, rendkívül fémesen szólalnak meg a lemezen és remekül bele is illik a csapatba, hiszen ő maga is igazi veteránnak minősül (OG-nek) a színtéren. John Tardy vokálja, igaz, ez az én véleményem, kicsit vesztett volna az agressziójából, de ezt eléggé kompenzálja, hogy időről időre sokkal többet üvölt a lemezeken és sokkal érthetőbben. Olyan, mint egy bor, ami idővel még karakteresebbé válik, akár csak ő. Ha újítandó dolgot kéne találnom még a lemezen, a Barely Alive-ot leszámítva, talán a War ahol meglepő mód a dal lezárásakor megszólal egy akusztikus gitár, ami hirtelen visszavált Celtic Frost-os zúzda riffbe. Nem hiszem, hogy hallottam volna az Obituary-tól akusztikus részt bármely korábbi lemezükön, vagy csak az én memória bankom kezd rozsdásodni. Mindenesetre ezt is lehet nevezni minimális megújulásnak és változatosságnak. Bár itt szeretem a dolgok másik oldalát is nézni, hogy nem feltétlenül kell egy zenekarnak változtatnia magán. Gondoljunk csak a Motörheadre: Ők sem tartoztak azok közé a bandák közé, akik 3-4 lemezenként változtattak volna a stílusukon, és milyen remekül megmaradtak a régi jól bevált receptnél. Nem azt mondom, hogy nem árt némi színezés, és ha jól belegondolok, akkor az Obituary esetében ennyi éppen elég.
10 dal 44 percben… Obituary-nak mondjuk az igazi ereje nem feltétlenül a lemezekben van, hanem sokkal inkább abban, hogy élőben hogyan és milyen szinten fognak ezek a dalok elporlasztani minket, a régi klasszikusok és egyéb lemez dalai mellett. Még az Inked In Blood idején volt alkalmam megtapasztalni az együttest a Dürer Kert színpadán és el kell, hogy mondjam: Ha ezek a veteránok nekikezdenek, ott egy igazi Floridai hangulat fog minket fogadni, hiszen minden egyes pillanatát death metal rajongókhoz méltóan élveztünk, és verejték szag mellett odaképzeltük a floridai lápok bűzét is(hehehe). Nagyszerű show volt és a fejemben most képzeltem el, hogy mekkora bulit tolnak majd a Barba Negrában, ha ezek a dalok is kegyetlenül megszólalnak…
De elég a fölösleges nyálcsorgatásból, mert tönkremegy a klaviatúrám!
A lemez hangzást illetően rendesen megállja a helyét, azonban a lábdobot picit gépiesnek érzem. Ez lehet az én hibám, de hé! Nekem is lehetnek sikkjeim! A dalok szerkezete ténylegesen hozta az Obituary érzést, úgyhogy a banda, a csekély extra fűszerezések mellett kiválóan vizsgázott nálam, a lemezborítót meg egyenesen imádom! A készítőnek muszáj volt utánanéznem és Mariusz Lewandowski készítette nekik, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt már, mint a Bell Witch, Psycroptic és az Abigail Williams, és a többihez hasonlóan a zenét remekül mintázza ez a borító is. A lemezről még annyit: Nem azt mondom, hogy megváltja a világot és ismét Mainstream lesz a death metal, még, ha szeretné is néhány fanatikus(legnagyobb hiba lenne), de őszintén… Ez a lemez így évkezdésnek remek indítás és pláne, hogy az egyik kedvenc műfajomból sikerült egy ilyennek érkeznie januárban. Más helyeken olvastam, hogy ez a lemez egyfajta “Hé, itt vagyunk, még élünk” fajta lemez, de szerintem inkább egy olyan lemez, ami még jelzi: a régisulis veterán bandák ideje még korán sincs leáldozóban. Van még ott lőpor és iszap ahonnét ez jött.
Én szólóttam, UFF!
