rattlead.hu
Véletlen egybeesés, hogy éppen egy hete az Edguy harmadik albumáról, az 1998-as Vain Glory Operáról írtam, most pedig az Avantasia ugyancsak harmadik nagylemezéről emlékezem meg. Ráadásul a két anyag mögött ugyanaz a figura, Tobias Sammet áll.
A másik egy jóval korábbi dátum, 2008. augusztus 13., az Avantasia első magyarországi fellépésének napja. Éppen aktuális albumukat, a Scarecrow-t turnéztatták, amiről aznap este, a Sziget Fesztivál metal sátrában hét dal is elhangzott. Már az sokaknál heveny orgazmust válthatott ki, ahogy sorra tűntek fel a színpadon a nagy nevek: Jorn Lande, Kai Hansen, André Matos és a többiek. Hozzáteszem, nem tudtuk előre, hogy vendégek is lesznek, hogy a stúdióban közreműködők egy jelentős része hozzánk is ellátogat. Ezt az emelkedett hangulatot koronázta meg nálam, amikor a műsorban kedvenc Ava-nótám, a Lost in Space is elhangzott.
Miért említem ezeket? Mert az említett két szám foglalja keretbe a ma napra pontosan 15 éves Madárijesztő produkcióját. És persze, olyan dalok is beugranak a lemezről, mint a Shelter from the Rain, a Carry Me Over vagy az Another Angel Down, ám számomra mégiscsak ettől a két nótától marad örökre emlékezetes a lemez.
E cikk elejére két egykori koncertélményem kívánkozik. Az egyik nem olyan régi, 2019-es, amikor is egy a hűvös májusi estén, a Barba Negra Track szabadtéri színpada előtt állva három órán keresztül élvezhettük Tobi nemzetközi csapatának produkcióját. Az egyik, máig élénken élő emlékem a buliról, ahogy a sok, alapvetően érzelmes szám között megdörrent a Twisted Mind című nóta nyitó riffje.
Sammet és alkalmi társulata már első két albumával (The Metal Opera – 2001, The Metal Opera Pt. II – 2002) is maradandót alkotott, sőt, azokkal alkotott igazán maradandót. Egy monumentális, zenés mesejátékban többek között olyan énekesek által megszemélyesített karakterek kalauzoltak el bennünket egy képzeletbeli világba, mint a már említett Andre Matos és Kai Hansen, Michael Kiske, David DeFeis, Sharon den Adel vagy éppen Rob Rock. Lehetett ezt még valahová fokozni? Nemigen, de Tobi azért tett rá kísérletet.
A csapat agytrösztje, mielőtt új fejezetet nyitott volna az Avantasia történetében, alaposan rákészült a folytatásra. Meglehetősen hosszú szünet, hat év kihagyás után érkezett az újabb album, egy többé-kevésbé összefüggő történet, a The Wicked Trilogy első felvonása, amely már nem a törpék és varázslók birodalmában, hanem a sehol és a mindenhol között húzódó árnyékvilágban élő, különös képességekkel rendelkező, magányos lény tragikus történetét meséli el.
A zenekar kötelékében ekkor (pontosabban még 2006-ban) jelent meg Sascha Paeth gitáros (ex-Heavens Gate, ex-Luca Turilli, ex-Aina stb.) és Michael “Miro” Rodenberg billentyűs (ex-Luca Turilli, ex-Aina), akik a mai napig Sammet legközelebbi alkotótársai. Az első két album gitárosa, Henjo Richter itt öt dalban szólózik, a dobos pedig nem kisebb név lett, mint Eric Singer, aki addigra már olyan neves csapatokban fordult meg, mint a Kiss, a Badlands, a Black Sabbath és Alice Cooper zenekara.
A régi szólisták – Kiske, Hansen, Bob Catley (Magnum) és Oliver Hartmann (ex-At Vance) – mellé ez alkalommal olyan friss erők sorakoztak fel, mint Alice Cooper, Jørn Lande (ex-Ark, ex-Beyond Twilight, ex-Masterplan, Jorn stb.), Amanda Somerville (ex-Aina, Trillium, Kiske/Somerville) és Roy Khan (Conception, ex-Kamelot).
És tényleg, lemezen is hogy megdörren a nyitó Twisted Mind! Óriási húzása van a dalnak, ráadásul kellően komplex is, több témát variálnak benne. Elsőre meglepő lehet a címadó nóta kelta muzsikás (hegedűs) kezdése. Ez az album magnum opusa, amiben Sammet mellett Lande és Kiske is szóhoz, pontosabban mikrofonhoz jut. A dal több mint 11 percébe sok hangulat belefér, nekem mégis a kilencedik perc végén hallható begyorsulás, a Jorn mester torkából itt előtörő hangorkán tetszik a legjobban.
A Shelter from the Rain és a Carry Me Over még ma is kellemes pillanatokat tud okozni. Az Another Angel Down már az indításával meggyőz, szintén a lendületes, fejrázós nóták közé tartozik, Sammet és Lande duettezik benne. A The Toy Master – Alice Cooper vendégszereplése miatt – inkább különleges, mint kiemelkedő darab. Az utána következő, lendületes Devil in the Belfry viszont ismét a kifejezetten jó dalok számát gyarapítja. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom a sóhajtozós lírai nótákat. Itt több ilyen is van (What Kind of Love, Cry Just a Little), amelyeket bár becsülettel végighallgattam, nem sorolok a kedvenceim közé. Ami viszont – számomra – az előadás csúcspontja, az az albumot záró Lost in Space. „Tiszta popzene” – mondta a feleségem, amikor meghallgattattam vele a dalt. Hát… Mindenesetre szépen felépítik a dalt, amelynek diadalmas refrénjét akárhányszor meg tudnám hallgatni.
A nagy rockoperázás, úgy tűnik, idővel megfeküdte a gyomromat, mert bár az Avantasiának azóta is minden nagylemezét beszereztem, kábé egy évtizeden át a perifériára került nálam a csapat. A 2019-es Moonglow-val sikerült újra felcsigázniuk, de a tavalyi, nagyon hosszú című album megint csak elment mellettem. S bár az első két korongot erősebbnek érzem, a szívemhez – a már említett érzelmi szempontok miatt – a Scarecrow is ugyanolyan közel áll, mint nagy elődei.
