rattlead.hu
Tankard: Pavlov’s Dawgs (Majka listájáról)
Sokszor leírtam már, hogy a német thrash csapatokkal szemben mindig is inkább az irányzat amerikai (Bay Area-i) vonalát favorizáltam. A „kötelezőket” ugyan időről időre igyekeztem magamévá tenni, de a Tankard nálam így is megmaradt vicc kategóriának, ami persze szimpla előítélet és energiatakarékosság, hogy tényleg csak olyat hallgassak, ami tetszik is. 
Semmi bajom nem volt például az 1990-es The Meaning of Life dalaival, mégsem éreztem késztetést arra, hogy újabb albumok beszerezésével tovább mélyítsem ismeretségünket.
Így jutottunk el a mába, amikor is felelőtlen vállalásomnak köszönhetően jó párszor lepörgettem a csapat legutóbbi, ha jól számolom, 18. stúdióalbumát. És, emberek, tetszik az anyag! Tény, hogy inkább az eleje hat a reveláció erejével, az anyag második fele időnként a szürke bizonyos árnyalatait is magán viseli, értsd, már nem tartogat annyi meglepetést, de ebben a szekcióban is akadnak még nóták, legalábbis emlékezetes pillanatok.
Milyen finom gitárhangokkal és basszussal kezdődik a lemez első dala, a (majdnem) címadó Pavlov’s Dawg! Meglep Gerre éneke, relatíve dallamos hangja. A refrén befészkeli magát a fülembe, és a váltott gitárszóló is kimunkált – ígéretes kezdés. Már a másodikként elhangzó Ex-Fluencernél felfigyelek az annak idején a Running Wild Branded and Exiled albumára jellemző riff-fonatra, ami később a Beerbariansban és a Dark Self Intruderben is visszatér. Plusz itt, az Ex-Fluencerben is nagyon jó, dallamos gitártémát rittyentettek a szóló elé. Bravó!
A kedvenc refrénem a Beerbarians-ban hangzik el, és nem azért, mert sörhabba fojtják benne a hallgatót: inkább Gerre kántálása az, ami bejön itt és még jó néhány másik nótában. Az alkoholgőzös tematikát egyébként abszolút nem viszik túlzásba, ezen a dalon kívül talán a Pavlov’s Dawg-ban éneklik még meg az italozás örömeit. A nóták inkább társadalomkritikusak, legyen szó a már említett Ex-Fluencerről, amelyben a likevadászoknak és Instagram-hívőknek mutatnak be, a Metal Cash Machine-ról, amelyben a merch-őrület kapcsán maguk és rajongóik elé állítanak görbe tükröt, vagy a Lockdown Foreverről, amelyben a kényszerű semmittevés egészségtelen élvezeteit dicsőítik.
Érdekes módon leginkább az albumot záró On the Day I Die-t érzem egy kissé hosszúnak (egyhangúnak). Ezt leszámítva a Pavlov’s Dawgs egy nagyon pöpec (értsd: erős) album. Ha nagyobb Tankard-rajongó lennék, vagy tavaly többet hallgatom, lehet, hogy nálam is helyet kapott volna az élmezőnyben.
Bloodywood: Rakshak (Laq listájáról)
Sem a rapnek, sem a nu metalnak, sem a folkos fémzenének nem vagyok nagy híve, márpedig itt mindegyikből jókora adagot kapunk. Szeretem viszont, amikor a metalba egzotikus motívumokat csempésznek, ráadásul akkora hype övezte az albumot, több ismerősöm Top 10-es listáján is helyet kapott, hogy úgy gondoltam, teszek vele egy próbát.
Azoknak, akik hozzám hasonlóan eddig még nem találkoztak volna velük, annyit elmondanék, hogy egy indiai metal csapatról van szó, akik paródia-zenekarként indultak, később kezdtek csak saját nótákat írni, és ebben a „műfajban” ez a bemutatkozó albumuk. Le sem tagadhatják, hogy olyan bandák tartoznak a legnagyobb hatásaik közé, mint a Linkin Park, a Rage Against the Machine vagy a Limp Bizkit. Emellett nemzeti tradícióiknak sem fordítottak hátat: a dalokban rendre népi ütő- (dhol), fúvós (furulya) és húros (tumbi) hangszereket is megszólaltatnak. És ebben a kombinációban – számomra – abszolút működik az anyag. Mindenből egy kicsi, így egyik sem veri ki a biztosítékot, egy izgalmas, vibráló elegy jön létre. A muzsika lüktet, mozgásra csábít, a groove-okat indázó dallamok fonják körül, a zene agresszióját a dalokból áradó életöröm kerekíti le.
A Gaddaar és vele az egész anyag zseniálisan kezdődik: egyszerre súlyos és keleties, amit hallunk, a refrént a hallgató legszívesebben azonnal együtt üvöltené a frontemberrel. Aztán persze a dalon belül jönnek szövegelős részek is – na, ezek már távolabb állnak tőlem. A Machi Bhasadnak is jó lökete van, és az ének is kellően agresszív, amire az intenzív dobjáték is ráerősít. A Dana-Dan duhogását tárogatószerű fúvós instrumentum hangja színesíti. Az Endurantról, annak furulyás alapdallamáról kedvenc Eluveitie-nótám, az Inis Mona jut eszembe, persze az indiaiaknál több a „más”: a kissé kótyagos, nyavalygós ének, a tradicionális ázsiai hangszerek és a már megszokott szövegelés. Egyébként a frontemberek közötti munkamegosztás is (hogy míg Jayant Bhadula a dallamos énekért és a hörgésért felel, addig Raoul Kerr rappel) a Linkin Parkkal von párhuzamot. A lemez legnagyobb slágere talán a táncra csábító Chakh Le (nem csakli, inkább csákálá), amiről viszont a török popsztár, Tarkan 1999-es slágere, a Şikidim jut eszembe.
Persze az anyagnak nem minden momentuma tetszik: az eleje igen, később viszont az én ízlésemhez képest elég nyálas lesz a muzsika. Ilyen például a zenészek anyanyelvén elhangzó Zanjeero Se, ami számomra túl „népies”, sírva vígadós, nem beszélve a közbeszúrt nu metalos szövegblokkokról. A Jee Veerey is meglehetősen popos nóta: nemcsak a furulya szerepeltetésével, hanem az elnyújtott énekkel is a zenekar lágyabb oldalát domborítják ki benne.
A Rakshak után nem vágyom újabb Bloodywood albumra, ebből a fajta zenéből számomra ez a bő háromnegyed óra éppen elég. De „egynek jó”: nem kizárt, hogy fogom még hallgatni.
Venom Inc.: There’s Only Black (Gabrielkiss listájáról)
Bár a csapat csupán 2015 óta létezik, de a kemény mag, Jeff „Mantas” Dunn és Tony „Demolition Man” Dolan már 2010 óta együtt tolja az M:Pire of Evilben, sőt, utóbbi 2004-ben megfordult a gitáros szólózenekarában, a Mantasban, és ’89-’92 között, amikor Cronos nem volt a Venom tagja, az együttes három albumán is énekelt.
Ám hiába a Venom alapító gitárosáról van szó, hiába a jól ismert logó szerepeltetése a csapat cégérében, Dunn mostani csapatának zenéje csak nyomokban hajaz az egykori anyazenekar muzsikájára. Először is, a skatulya nem black metal, hanem heavy/thrash, a harmadik-negyedik hallgatás táján a Meliah Rage jutott róla eszembe, kezdetben viszont olyannak láttam a csapat legújabb anyagát, mint egy minden sarkán oválisra csiszolt, szürkésfekete kőtömböt – egyszerűen nem találtam rajta kapaszkodót. Hallgattam, újra és újra, és még aktuális Heti Ötösömbe is csak nagy nehezen tudtam begyömöszölni.
Aztán fogásról fogásra kezdtem ráérezni az anyag felszínének jellegzetes formáira, kiemelkedéseire. Mondjuk, a Come to Me az első-második hallgatás óta a kedvenc számom az albumról. Már akkor feltűnt az alapriff játékos dallammenete, és az időnként elkalandozó szóló is elég markáns, ami nem minden dal gitáros részeiről mondható el. A következő, ami megmaradt bennem, az a középtempós Tyrant refrénje és a dalt lezáró szép, dallamos gitárbetét.
De nem csak ilyen visszafogott témákra számíthatunk a Méreg Rt-től: gyakran tapossák padlóig a gázpedált, és ilyenkor Dunn ujjai is nekiiramodnak a húrokon (Infinitum, Don’t Feed Me Your Lies stb.). A Burn Liar Burn is izgalmasan kezdődik: sokáig szelíden, instrumentálisan fut, csak később lép be az agresszív téma, és a refrént megint együtt lehet üvölteni a frontemberrel. Végezetül pedig, az utolsóként elhangzó, lomhán döngölő Inferno is jó emlékeket hagy maga után.
Mint látható, mostanra összebarátkoztunk, kifejezetten szívesen hallgatom a lemezt, és a kezdeti négy pont helyett ma már simán adnék rá négy és felet is.
