Fémforgács
Hadd vigyelek el egy utazásra… kezdem úgy, ahogy az Ancient Flame debütáló albuma kezdődik. Kacérkodtam a gondolattal, hogy nagy lelkesedéssel már arról írjak, mennyire tetszik, de ehelyett inkább elkalauzolom az olvasót az album megismerésének fokozatival. A korongról vajmi keveset tudtam érkezésekor és a szerkesztőségnek szánt rövid kísérő levelet, biográfiát is félretettem, amíg teljesen átitatott a zene maga.
Valaha különleges volt egy-egy konceptalbum megjelenése, míg mára ritkán kapjuk fel a fejünket, ha így összefűzött dalokkal találkozunk. A progresszív és a power metal, a szimfonikus hangulatú rock-metal zenék is hatalmas folyamként hömpölyögnek a különböző zenei csatornákon, album- és dalmegosztó felületeken. Ahhoz, hogy egy új csapat új albuma elérje a hallgatókat – meglátásom szerint – vagy az adott stílus fanatikusait kell elérni (ezt célozzák az internetes zenehallgatók a gyakran önkényes és valójában a kutatást is korlátozó preferencialisták alapján), míg a nyitottabbak valakinek az ajánlására jutnak el a bandához. Tapasztalatom szerint a videókkal vegyesfelvágottként felajánlott dalokra vagy klipekre, jellemzően, hiába kattintanak a potenciális hallgatók, nehezen tudják felidézni, mi is szólt három dallal korábban. Jól tudja ezt az Ancient Flame legénysége is, mert a lemez bevezetése előtt már két dallal is jelentkeztek klip formában (ld. a cikkben). És ezért én is a második lehetőséggel igyekszem most élni, hogy eljuttassam az Ancient Flame zenéjét azokhoz, akik a kimunkált heavy/power metalt, sok-sok progresszív zenei és szimfonikus megoldással megszólaltatott, több énekessel, már-már színházszerűen megszólaltatott zenéket élvezik. A dallamokat, a témát szisztematikus egységbe foglaló albumot már legalább öt napja hallgatom sokszor és hosszasan. Elsőre megfogott, több szempontból is, ám szerettem volna elkerülni a csapdát, amibe az évek során – bevallom – legalább két korábbi ajánlómmal magam estem bele. Az a pár album, amivel idővel félrementem a többszöri hallgatásakor is tetszett, talán azért is mert sokféle rock/metal zenét hallgatok és ezért változatosnak találtam. Aztán eltelt néhány hónap és egyszerűen kiismertem, ráuntam. Az Ancient Flame nem lesz ilyen.
Annyit elárulok, hogy a finn banda zenészeit Riso Hämäläinen (ex-Therion/koncert felállás) szervezte maga köré. Így a zenén erős lenyomat a skandináv melodikus/szimfonikus/power metal illetve a stílusban játszó csapatok muzsikája (Jorn-tól a Stratovarius, Therion, Tristania, Northern Kings… a Symphony X, Epica, Within Temptation zenekarokig).
Engem azonban az Ancient Flame első dallamaitól olyan hangulat kerített a hatalmába, mint amikor különböző stílusokban hallgattam néhány azóta is kedvenc albumomat. A felsorolás közelebb is visz a muzsika általam felfedezett érték-énének bemutatásához. Elmélyülök benne, mint a Magnum – On a Storyteller’s Night albumában minden alkalommal – a hasonlóságot a jól felépített szerkezetű dalokban és a billentyűvel alátámasztott réteges zenében találom meg. A témához illeszkedő keleties hangzásban, pontosabban abban, amit a nyugati kultúrák orientális zeneként megszólaltatnak, sokszor csillannak meg az Iron Maiden – Powerslave lemezét megidéző dallamok. Egyik sem másolat, még a riffek sem ugyanazok, de mégis egyfajta ismerős, biztonságos útmutatót adnak a téma szerinti mezopotámiai környezet megidézésében. Emellett többször beköszöntenek a vaskos párhuzamos gitárszólók a NWOBHM fémjelzéseként. A lírájában kalandozó zene ködén felvillan nekem a Ten – Babylon szintén elég koncepciózus albuma. A keleties dallamok olykor kiöblösödnek, széles folyóvá válnak, máskor újra kis patakká szűkülnek, ezzel együtt váltanak a dallamok dúrból azt kísérő mollba, majd vissza. A lemez majdnem összes dala – érdekes módon – szinte egységesen azonos ütemben lüktet. A dinamika és a dallamok változásában a számomra legjellemzőbb párhuzam pedig a Virgin Steele-nek a görög eposzokat feldolgozó két lemeze (The House of Atreus Act I-II.). Az Ancient Flame dalaiban ahhoz hasonlóan jelenik meg a szimfonikus power metal, váltakozva a karcos HM-mel a történetmesélés előrehaladtával. Az imént említett lírából a régisulis HM riffeken át az epikus (még éppen nem heroikus) dallamívekkel jól megszólaltatott muzsikát két érdekes énekhang uralja mindvégig. A kicsit karcos, kifejező középmagas torokhang mellett egészen színpadias hangzással egy fejhang részletezi a legendáriumi eseményeket. A szövegeket hol elmesélésből, hogy párbeszédből ismerjük meg. Hallhatóan az egész csapat kiveszi részét a háttérvokálból.
A CD indításakor a szép kiállítású borítóban merültem el. A mezopotámiai sumerek sokak által ismert szakállas fejű oroszlántestű uralkodói (szfinxei) és papjai keretezik a látóteret. Mögötte és alatta az első írásos emlékekként ismert oszlopokra utaló ábrázolások és jellemzően harci jelenetek láthatók. A homokköveteket felcsillanó tűz fénye világítja meg. Az első tétel, a Babilim (The Time Has Come) című dalban valóban egy történetmesélő fogja kézen a hallgatót. A lüktető, szuggesztív zene, a keleties dallamok bevezetnek a konceptlemez témájába, mintha ókori tekercseket lapozgatnánk. Az itt háttérénekként megszólaló magasabb hangot alkalmanként egy mély, sötét tónusó, a refrént ismételgető újabb énekhang színesíti, furcsa, sámánisztikus megszólalással. A dal zengése elsőre bennem némi kétkedést keltett, hogy ha az Ancient Flame mindent megmutat az első dalban, a szándékolt monumentalitásban, akkor mi jut a többi nótára. A témát körbejárva a történelmi (valaha volt egyik első város-szerveződés) Uhr városának bűnös életéről szól a második dal (Sin of Ur). Kicsit vékonyabban, szellősebben is kezdődik, mint ahogy a nyitódal végetért. Aztán a refrénnél, a két egyenrangú ének úgy szólal meg megkapó dallamával, hogy az (mint később kiderült) a lemez alatt végigcsengett a fejemben. Ekkor a basszus, a sulykoló ritmus és a dobok mélyen, a (jobboldalra kikevert) csilingeléssel a hallgatót is magával viszik a menetelésben.
A harmadik tétel, a Nanaya, amely a sumerok szerelemistennőjéről szól. A dal folytatja a keleties hatás fokozását, felütéses ritmusával és hidegnek ható, a gitárok széttartó hangzatfelbontásaival kis távolságot tartok. Aztán a refrénhez vezető bridge-nél, majd magánál a refrénnél ismét meleget, élettel teli vastag dallamokkal hallhatunk. A dob duplázni kezd, a középmagas hangú ének alatt ismét megjelenik a vokálnál jóval több fejhangú ének és további női(es) kórusok hangja terül szét a zenében. Ha képeket képzelnék, akkor itt a bűn bujaság, vagy a bűn istennőjének szertartását látnám, tűz fényével falra vetett képekkel, ahogy eksztázisban táncolnak a papok. Egy hegedűhang vezeti fel a következő dalt, mielőtt harsannak a gitárriffek. A gitár hangzása egyébként egyaránt jellemző az agyas progresszív zenékre és akár az alaposan kifejlődött modern thrash zenékre is. A negyedik dal, a Lilith a motívumaiban kicsit visszautal a Sin of Ur-ra. Gyorsabban ütemre vált, felélénkíti az album sodrását, aztán újra visszalassul a lemez alapütemére. Ebben a dalban ezek a tempóváltások különösen élvezetesek. Ha már az ének és a kórusok jól megtalált egyensúlyát és legyezőként való szétterülését említem, ugyanezt elmondhatom a dobokról is. Hallhatóan tudatosan keverték, meghatározott funkcióval egy-egy helyen jobbra, vagy balra. A The Great Flood a minden bűnt és emberi rosszaságot elsöprő vízözönnel minden természeti nép eredettörténetében megjelenik. Ez a nóta billentyűk uralkodó hangjának keleti dallamával, leginkább amolyan Korg-hangzással ismét új színt visz a zenébe. A vastag párhuzamos gitár-riffeléseket, a dobogó basszus-dobot az kétféle ének elmesélő hangszíne egyensúlyozza. A refrén alatt háttérben a cinek mellett a billentyű elektronikusan csipog, egészen addig, míg a dal a refrénnel hirtelen ér véget. Így fordulunk a Powerslave-es hangulatú Evil Days c nótára. A billentyűk-vonósok a strófát záró levezetésben újabb réteget kölcsönöznek a hangzásnak. A második strófában erre épül rá a visszhangos kórus. Az Ancient Flame lemeze, most úgy érzem, egyre közeledik valamilyen csúcsponthoz. Az éneknek a magánhangzók hosszától független kántáló ritmusa meglehetősen magával ragadó. A sokadik ismétlés sem unalmas, mire a továbbra is gyors szívdobogás-alap felett megszólalnak a szólógitárok. Amikor a komótosan futtatott dallamok sebesebbre váltanak, úgy érzem, a várt csúcspontot elértük. Ötletes, hogy a dal (ahogy némely előző is) hirtelen, egy félbehagyott ütemmel ér véget.
Az Empire of the Sun billentyű-susogás feletti lágy pengetése hamis nyugalmat ígér. Hirtelen belekapnak a húrosok az egész lemezt átszövő hangzással ezúttal vastag döngöléssel. Olyan, mint egy zikkurát tetejéről százaknak szóló szertartás. A zenét ezúttal megszakítják az első ütemek csendes dallamai, basszussal kísért ének, a háttérben kórusnak ható billentyű dallamával. Némiképp igazságtalan, hogy először említem a basszus játékát. Valószínűleg azért, mely olyan természetességgel szólal meg, ahogy azt a hangzás megkívánja. Ebben a dalban többször kap figyelemfelkeltő szerepet A címadó sorokat éneklő két énekhang, mögötte a kórus csak felvezeti a megkapó dallamot, amit aztán gitárral is hallunk. Később, újra a kiénekelt strófák után két gitár játssza ezt tovább, visszhangosan, eltérő hangszínnel. Hogy az Ancient Flame zenéjével korábban párhuzamba állított lemezek mennyire hatottak a kompozíciókra, azt nem tudom, De aligha kerülhették ki a valamikor Rainbow Gates of Babylon-ját, aminek a szelleme az egész lemez felett lebeg. Úgy érzem, az album valóban elért a csúcspontjára, de a Raising Evil alatt még mindig tovább teljesedik. Olyan, mint egy katarzis utáni levezetés. Ebben a dalban aztán megszólal a Hammond(-hangzás), a cammogó, lépkedő ütemekre, az egymásba kapaszkodó gitárok a pattogó basszus dallamait a dal felénél éppen csak lezárják és nem is tér vissza többé. Amikor ismét felfigyelek a fejhangú éneket kiemelő cinre, akkor nyugtázom, hogy a basszus is milyen pontosan alapoz az egész hangulatnak. A zárótétel a Sargon (The Legacy) hegedűvel indul és a hangszer jó ideig jelen is van a dal első strófájáig. Az Ancient Flame ezzel a dallal kíván pontot tenni egy történet végére. A számomra ez a pont egy kicsit hosszabbra húzott vonallá vált. Noha ez is meglehetősen szuggesztív, a lemezindító sebesség lüktetésével halad, és tényleg lehetne egy betétdal a kort feldolgozó kalandfilmben, azért a dal közel felére mindent átadtak már, amit hallanunk érdemes. Legyen ez a legnagyobb problémám az egyébként remek koronggal kapcsolatban! Nem csak az albumajánlóra készülve, de pusztán az élmény miatt is újra hallgattam volna. Ez, lelkesedésből ma már csak évente egyszer-kétszer esik meg velem, amikor új CD-t hallgatok és most is emlékszem, melyik miért indíttatta vele újra lejátszót. Az Acient Flame érdekes lemezzel indítjaútjára karrierjét.
Átolvasva a biográfiát nem is csodálkozom már a hangszeres játékon, sem a szépen megkomponált dallamokon, a változatos dallamrétegeken. Az Ancient Flame csapata mindezt a lemez koncepcionalitásával koronázza meg. Úgy hiszem, ma már nem egyszerű sablonoktól mentes, de mégis a témát otthonosan bemutatni igyekvő zenére akadni. A sumer-akkád birodalom feltételezett hangzásvilágának megidézésében az Ancient Flame, szerintem hatásos zeneanyagot készített. El tudtam merülni a történet hallgatásában.
Mindez köszönhető az összeszokottan játszó csapatnak: Markku Vanhanen – basszus ének és háttérének, Juha-Pekka Ruohonen – dobok, Risto Hämäläinen – gitár (szóló- és ritmus), ének és háttérvokál, programok (ex-Deathre, ex-Luciferase, ex-Therion (live), Kimmo Lukkarila – gitár (ritmus), Kirsimarja Alonen – ének és háttérének, Petteri Urmas – ének és háttérének, billentyűk (Nightmare Enemy, ex-Citadel). Ahogy a zenei komplexitás, úgy a CD artworkje is elragadó. A klipek animációiban látott részleteségű (viszont egészen realisztikus stílusú) füzetképek nagyon illenek a dalokhoz (a borító Niklas Vain munkája.). A korong maszkja is jól illeszkedik a történethez. Szerintem éppen csak maga a füzet frontja és a hátlapja az, ami túl sok rétegben akar sokat elmondani első pillantásra – mondom ezt, miután napokon át hallgattam a zenét és nézegettem hozzá a füzetet a teljes élmény hatása alatt. Úgyhogy ez valójában már csak okoskodás… A zene még érik bennem jó ideig, addigis egy majdnem tökéletes albumnak gondolom. Aki ezt a stílust, a heavy metal gyökerekig hajló szimfonikus power metalt keressen rá bátran a csapat elérhetőségére, és szerezze be a CD-t mielőbb. Nem fogok csodálkozni, amikor a rockzenei sajtóban sorra-másra találkozunk Ancient Flame nevével. Jó szórakozást kívánok a lemez hallgatásához!
