• Peta: Homo Imperfectus (2017)

    Egyéb

    peta_borito.jpg

    2013-as éves toplistámon hetedikként végzett a "War & Peace", ezért most senki ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak rá, semmi pénzért nem is tenném, de felütésként kikívánkozik belőlem, hogy azért Lukács Peta második szólólemeze sokkal többet fog szólni itthon, autóban, meg akárhol… Így utólag számomra egyértelmű, hogy az első lemez inkább a szakmának, vájtfülű zenefanatikusoknak szólt. Stílusbeli sokszínűség, háború és béke, fehér és fekete, szépség (Pacziga Linda) és a szörny (Tóth Gergő), egyfajta zenei terülj-terülj asztalkám jellemezte. Nem is volt ezzel semmi baj, legalábbis nekem nem volt vele bajom, "Slow Down", "Prayer", "90s Nights", mekkora nóták!  De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, azt azért el kell ismerjem, az énekes dalok számomra nem ültek igazán.

    Most sok minden változott. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos koncepció, tartok tőle, hogy igen, de ezúttal a teljes anyag kimondottan slágeres és hallgatóbarát. Ezekkel a dalokkal azok is tudnak majd azonosulni, akiknek a "W&P" esetleg megfeküdte a gyomrát. Mindezt úgy, hogy Peta nem ment le kutyába, a minőségből semmit nem engedett. Most ugyan nem szakítja meg egy-egy zongorás jazz-betét a héthúros mély riffelést, de kapunk helyette kerek dalokat, egyből ragadó ének- és gitártémákkal. És senki ne higgye azt, hogy pl. a "Majdnem" zakatoló verze-ritmusozása, majd a refrént felvezető és lezáró, mindössze négy hangból álló, de rettenet fogós téma megírása zenei szempontból értéktelenebb, mint egy jót bűvészkedni sok-sok hangból. Technikailag lehet könnyebb, de ha a dalszerzési fázisban ez a vezérelv, az régen rossz…

    Ehhez a megváltozott, jobbára sodró-zakatoló tempójú (Geröly Mátyás dobos és Horváth "Sexy" Gábor bőgős feszes alapot adnak Peta játékához), konzervatív verze-refrén-verze-szóló-refrén arculathoz ezúttal megkapjuk Petát énekesként is. Nem járunk rosszul, oda merészkedik csak, ahol még biztosan intonál, a saját (nem csak tempójukban, de szövegvilágában is zaklatott) dalait így teljesen korrektül elénekli. Nem is igazán tudok kedvencet kiemelni, tényleg mindegyik nóta sodor, visz magával. Jelenleg talán a nagyívű "Remény" az, amire legszívesebben bang-elek itthon. A modern héthúros riffeléshez sokszor társul némi pulzáló/prüntyögő elektronika is, a billentyű (Szebényi Dániel) most a hangulatteremtéshez szükséges szőnyegezésen túl leginkább ebben a szerepben dominál. Ízlés kérdése, engem nem zavar, sőt, kimondottan látom okát és célját ebben a zenei kontextusban. A teljes dallamközpontúságban fogant három középtempós 10/10-es instrumentális nóta is abszolút telitalálat, sőt végig libabőr. Peta saját stúdiójában készült a lemez, a hangzásra sem lehet panaszunk.

    Maradt még egy tétel, aminek az a különlegessége, hogy alapjáraton a hajamnak kéne égnek állni tőle, ehelyett az egyik kedvencemmé lett. Mivel nincs feltüntetve szövegíró, feltételezem, hogy ez is Peta saját szövege. A többi is rendben van, de a megtisztulásról szóló "Meg kell halnom" szinte vers-értékű. Ezt pedig nem elénekli, hanem amúgy "halottpénzesen" elmondja, jajj!!! – Igen ám, de az a csodaszép melankolikus zongora- és gitárjáték, ami végigkíséri a narrációt, egyszeriben tartalmat és valódi zenei mélységet ad a kompozíciónak, méltóképpen lezárva az idei hazai termésből eddig számomra messze kimagasló lemezt.

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Chaosbay: Of Cutting Cords EP (2017)

    Egyéb

    y_107.jpg

    Kiadó:
    Surmount Productions

    Honlapok:
    www.chaosbay.com
    facebook.com/chaosbay
    bandcamp.com/album/vasilisa

    A német progger fiatalokból álló Pantaleon bemutatkozó lemeze szolgáltatta az alkalmat, hogy sokadjára rácsodálkozzam arra, az első hallásra is ordítóan tehetséges fiatalok miért nem kapnak a kiadóktól esélyt. Ezzel kapcsolatban merült föl bennem az ugyancsak német (bár itt-ott már djentbe hajló stílusjegyekkel tarkított) progban utazó Chaosbay. Tényleg, mi van velük mostanság? Hát az van, hogy a 2015-ös, nálam még a toplistára is fölkerült "Vasilisa" után megint jelentkeztek egy új, kb. 26 perces EP-vel "Of Cutting Cords" néven.

    A "Vasilisa" nálam elért váratlan sikere után késztetést éreztem arra, hogy fölvegyem a srácokkal a kapcsolatot. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy szándékukban áll-e eddigi anyagaikat valamilyen fizikai hanghordozón (értsd: CD-n) megjelentetni. Erre az együttes énekes-gitárosa, zeneszerző-producere, Jan Listing negatív választ adott. Az indok: túl drága, a kiadók nem állnak mögé, az emberek már nem vesznek CD-ket. Ők már nyilvánvalóan egy másik generációt képviselnek, tudatosan választották azt az utat, hogy komoly kiadói háttér nélkül, saját stúdióban készítik el néhány számos EP-iket, amiket azután internetes felületeken tesznek letölthetővé. Biztos igazuk van, én azért hiányolom a kézzel fogható, dédelgethető végeredményt... Egyéni szocprobléma, igaz?

    Az "Of Cutting Cords" talán még elődjénél is jobban szól, ami a saját lakásban berendezett stúdiót tekintve nem is olyan kis eredmény. Talán ez is a következő nemzedék vívmánya/átka: ma már nem elég jól megtanulni muzsikálni, hangmérnöknek is kell lenni. Nem is kicsit. Ami az új EP-t illeti, azért hallhatóan sok frusztráció gyűlhetett föl bennük 2015 óta. Ez egy dühös, agresszív anyag, sok rekesztéssel, még több fejszaggató riffel (sajnos zéró klasszikus értelemben vett gitárszólóval). Nekem hiányzik a "Vasilisa" varázslatos hangulata és dallamossága, Porcupine Tree-s lebegése. De sebaj! Szoktam én is mérges lenni.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Pantaleon: Virus (2017)

    Egyéb

    00-pantaleon-virus-web-2017.jpg

    Honlap:
    facebook.com/pantaleon.band

    Valami szerintem nincs rendben a német zeneiparban sem. Ha olyan sikerre éhesen föltörekvő és vitathatatlanul tehetséges zenekarok sem találnak maguknak kiadót, mint a kölni Pantaleon (vagy a mannheimi Chaosbay), akkor tényleg nagy a baj. Egyedül akkor kapnak fölmentést a germán lemezkiadók moguljai, ha a saját kiadás ezeknek a formációknak kalkulált döntése volt. Persze ezt sem lehet kizárni...

    A kölni négyessel való ismeretségem is a fáradhatatlan internetes kukázásom eredménye. Szinte látatlanban és hallatlanban adtam nekik esélyt, jóllehet manapság egyre szigorúbb vagyok. Aki képtelen a YouTube-ra legalább egy bemutatkozó nótát föltenni (nem kell videó, elég valami pár perc alatt elkészíthető gagyi fényképes háttér is), az már tényleg az igénytelen vagy málészájú kategória. Erre még a bevallottan amatőr szobagitáros Túrisas cimborám is képes, sőt!

    Az anyagot letöltve és meghallgatva nem győztem elismerően bólogatni. Itt nem egy rutintalan, fogalmatlan garázsbandával van dolgunk, az elsőre egyértelművé válik. Csak később világosodtam meg, hogy az együttes dobosa, Kevin Kott nem más, mint a Masterplan jelenlegi ritmus-felelőse! A formációt nagyon jól fölkészült muzsikusok alkotják, a figyelemreméltó orgánummal megáldott (reszelő, sikoltó, morgó módban is otthonosan mozgó) énekes, Patrick Sühl mellett főleg Xaver Schiffels gitáros érdemel külön említést: nem fél olykor neo-klasszikus futamokkal sem díszíteni szólójátékát, ritmusai pedig olyan szilárdak, mint a svájci frank árfolyama.

    Honlapjukon a "hatással voltak ránk" kategóriában olyan bandákat emlegetnek, mint a Dream Theater, SymphonyX, Blind Guardian, stb. Ez nagyjából le is fedi, hogy mit várhatunk tőlük: amolyan jellegzetesen német progresszív metált, mintha pl. egy Dream Theater módba kapcsolt Masterplan keveredne a Tomorrow's Eve-vel, vagy valami hasonló. Bánatom, hogy kiadó és tőke hiányában a megszólalás bizony közel sem tökéletes, és szerény véleményem az, hogy egy állandó billentyűs hangsúlyosabb szerepeltetése sokat javítana a már-már bántóan száraz hangzáson. Kellene nekik egy Markus Teske léptékű producer. Egyébként meg: elismerésem!

    Tartuffe 

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Styx: The Mission (2017)

    Egyéb

    y_106.jpg

    Kiadó:
    UMe

    Honlapok:
    www.styxworld.com
    facebook.com/styxtheband

    Kb. két évvel ezelőtt írtam egy több szempontból is hiánypótló recenziót az Európában sajnálatosan kevéssé ismert amerikai rocklegendák közé tartozó Styx lehengerlő koncert DVD-jéről, amelyen a Cleveland-i középiskolásokból toborzott Contemporary Youth Orchestra zenészeivel és kórusával tanítanak – nem középiskolás fokon (One With Everything). Akkor még csak remélni sem mertem, hogy a közel 15 éve csak régi nótákkal koncertező öregfiúk összehoznak egy új lemezt, de szokásos kishitűségemre – hál' Istennek! – sikerült rácáfolniuk.

    2005-ben ugyan kiadtak egy "Big Bang Theory" című lemezt, de azon (egy saját dal újrafelvételén kívül) kizárólag földolgozás nóták szerepeltek. A "The Mission" ugyan nem túl hosszú (kb. 43 perc), de vadi új szerzemények sorjáznak rajta, ráadásul nem találomra, valamiféle esetleges sorrendben, hiszen koncept albumról van szó! A szövegek egy 2033-ban útnak indított Mars-expedíció kalandjait járják körül. El kell ismerni, a téma nem túl izgalmas, vagy eredeti, de zeneileg szerencsére sikerült elkerülni a hervasztó sablonosságot.

    Az albumnak nem csak a régi bakelitekhez illeszkedő hosszúsága retrós, de a Nashville-i Blackbird Studiosban kikevert sound is elég régisulis. Régi vágású, de nem áporodott, nem erőtlen és aránytalan; a hi-fi analóg fölvételek legszebb hagyományait követi. A klasszikus Styx egyik fő oszlopának számító Dennis DeYoung ugyan nem szerepel a lemezen, de a "The Mission" méltó az együttes régi rock operás örökzöldjeinek (pl. Paradise Theatre, Kilroy Was Here) emlékéhez.

    Tökéletesen értem az együttes kicsit nosztalgikus megközelítését, működik is a dolog, de én személy szerint azért nem bántam volna egy teljesen modern, fejszaggató hangzást. Persze ilyet várni Tommy Shaw-éktól nem reális – talán nem is fair. A dalokban a Styx újra bizonyítékát adja annak, hogy a dallamok és a már-már Queen-szerű nagyszabású kórusok mesterei (ld. Khedive, Mission To Mars), de annak is, hogy a "nyálas AOR" cimke, amit sokan hebehurgyán rájuk aggattak, tökéletesen igazságtalan. Ez egy kiemelkedő klasszikus értelemben vett progresszív rock produktum: remek szólókkal, érdekes instrumentális betétekkel (ld. Red Storm).

    Nem hiszem, hogy a "The Mission" ostromolni fogja a toplistákat, főleg nem Európában, de nagyon tisztességes munka, és ha a '70-es évek végén, '80-as évek elején jelenik meg, ma az amerikai rock egyik klasszikusaként emlegetnék. Így csak egy jó lemez, erős nosztalgia faktorral, zéró eséllyel a médiafigyelemre. Idén karácsonyra nyilván egy magyarországi Styx koncertet fogok kérni a Jézuskától...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Anthriel: Transcendence (2017)

    Egyéb

    y_105.jpg

    Kiadó:
    Lion Music

    Honlapok:
    www.anthriel.net
    facebook.com/Anthriel

    Hét esztendővel ezelőtt is meglepetésként, minden előzetes információ nélkül tört be az életembe a finn neo-klasszikus ihletésű, progresszív metál remekmű, a tamperei Anthriel "The Pathway" című lemeze (itt és itt). Azt tudtam, hogy új albumon dolgoznak (hét év elteltével illett is!), de fogalmam sem volt, hogy a megjelenés ennyire közel van (hivatalosan holnap). Sajnos maradtak a finn törpe kiadónál, a Lars Eric Mattsson által alapított Lion Musicnál. Azt se tudtam, hogy ez a cég még létezik. Félreértés ne essék, a kiadó nagy szolgálatot tett/tesz a metál-rajongó közönségnek, de rakat pénz, promóció, világkörüli turné – nos, az felejtős!

    Ez az oka a különösebb hírverés nélküli megjelenésnek, de alighanem ez az oka annak is, hogy a hangzás ezúttal - fájdalom! - nem tökéletes. Mondjuk azt nem értem, hogy az első lemez (ami ugyanott jelent meg), hogy szólhat jobban! A "Transcendence" sajnos szárazabban, aránytalanabbul szól elődjénél, különösen a dob-sound élettelen, de a gitár-riffek kásája is zavaróan tompítja az éneket. Tudom, hogy ez nyafogásnak tűnhet, de a vájtfülűek élete nem könnyű, és azon hallgatók zenei élményét is jelentősen rontja, akik talán meg sem tudnák fogalmazni, mi a bajuk...

    Az tuti, hogy a srácok nem felejtettek el zenélni, de az is biztos, hogy nem tudtak/akartak kilépni a SymphonyX bűvöletéből. Ezért egyébként sokan ekézik őket, de nekem ezzel speciel épp semmi bajom. Sőt, annak idején pont azért kedveltem meg őket, mert Michael Romeo csapatának korai (Damnation Game körüli) hangulatát, hangzását voltak képesek elővarázsolni a kalapból. Szóval a hangszeres tudással nincs gáz, a SymphonyX epigon státusszal is ki vagyok egyezve, a "Transcendence" mégsem tudott bevinni egy olyan villámgyors gyomrost, mint elődje, s ennek oka vélhetően a fogós dallamok, az azonnal ható témák hiánya.

    A hangzás miatt eleve hendikeppel indul az anyag, aztán a lemezt indító hulla gyönge akusztikus-álszimfonikus "The Calling" sem ébreszt bizalmat, még kevésbé lelkesedést. Óriási taktikai hiba az ilyen rajt! Szerencsére ezek után már tudatosabban, jobb érzékkel építkezik a lemez, hogy előkészítse a "teret" a grand finálé, a 19 perces "Fallen Souls" katarzisának. Sajnos azonban ez a katarzis elmarad (legalábbis nálam), mert az eredmény nem annyira egy összefüggő, monumentális remekmű (mint pl. a Stratovarius "Elysium"-ja), hanem egy elég tarka-barka - hogy ne mondjam: se füle, se farka - egyveleg, amolyan "medley".

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Angertea: Sinking In Strain (Video)

    Egyéb

     img_0857.JPGBár az Angertea a rock/metal zenében éppen azt a vonalat képviseli, amit itt a blognál igazán egyikünk sem szeret, de a hitelesség, a megkérdőjelezhetetlen minőség, illetve a csapat szimpatikus emberi oldala miatt nincs okom megtagadni tőlük, hogy közreadjuk legújabb klipjüket. Mi ettől semmivel sem leszünk kevesebbek, nekik meg hátha szerzünk egy-két új rajongót. Hajrá Nagymágocs!

    "Az alapvető célunk az volt, hogy egy ütős, és látványos image klipet csináljunk.  Egy-két helyen mondjuk kapcsolódik a dalszöveghez a videó, de ezúttal inkább a látványra mentünk rá, és azokra az érzésekre, amiket bennünk kelt a dal.  Az egyik főszereplő egy kedves volt tanítványom, Kis Violetta 32 szeres magyar bajnok táncos, aki nagyon szép eredményeket ért el Európa bajnokságokon is.  Aztán itt van Gerzson a skorpió, és Szöszi a boa... Érdekesség, hogy amikor eldőlt, hogy kígyót szeretnénk a klipbe, a saját facebook oldalamon tettem erre egy felhívást. Több mint 80  üzenetet, és kommentet kaptam, amiben a legkülönfélébb emberek ajánlgatták a saját egzotikus állataikat. De még ilyen kvázi szomszédok is, vagy utcabeliek, olyan emberek, akikről még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy kígyókat tartanak otthon… Úgyhogy legyetek óvatosak srácok!  Soha nem tudhatjátok, mi lapul az emberek tarsolyában…  

     A klip egyik legnagyobb hőse Totó barátunk, aki bevállalta, hogy egy élő skorpiót tesznek az arcára. Ez egy olyan mutatvány volt, amire még a skorpió gazdája is elismerően bólogatott… Bármikor belemarhatott volna az arcába, mi eléggé pánikoltunk is... Már csak nézni is borzasztó, és idegörlő volt, de Totó egy nagyon bátor ember, és egy karcolás nélkül megúszta a kalandot.

     A zenekar amúgy köszöni, jól van. Migueléknél  a nyár közepén jön a második baba, ezért jövő tavaszig nem nagyon tervezünk koncerteket,  csakis indokolt esetben.  Pluszban annyit elárulnék, hogy év eleje óta  szépen lassan, és nyugodt  tempóban folyik a munka egy különleges új Angertea lemezen. Ez nem sorlemez lesz, hanem egy teljes nagylemez hosszúságú akusztikus anyag, egy különleges hangulatú valami, ami jövőre fog majd csak megjelenni.  De még a Snakes in Blossom nagylemezről is tervezünk  egy-két újabb klipet megjelentetni az ősz folyamán… Szóval toljuk amit kell. "

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Vanden Plas: The Seraphic Live Works CD+DVD (2017)

    dvd

    y_104.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.vandenplas.de
    facebook.com/VandenPlasOfficial

    A georgiai Atlantában évről-évre megrendezésre kerülő ProgPower fesztivált rendszeres olvasóinknak aligha kell bemutatni. Ez az a több napos, monstre esemény, amely szinte egyedüliként ad esélyt olyan prog/power zenekarok koncertjeinek rögzítésére (és kiadására DVD-n), akik komoly muzikális erényeik ellenére nem mozgatnak meg sem hatalmas fizetőképes tömegeket, sem nagy fizetőképes kiadókat, illetve menedzsmenteket. A progpoweres föllépéseiket használták föl korábban olyan zenekarok is hiánypótló DVD-ikhez, mint pl. a Red Circuit, a Pagan’s Mind, vagy legutóbb a Seventh Wonder.

    A Vanden Plas ezt a CD+DVD kombót a 2011-es ProgPower-en (a XII.-en) rögzítette, de csak most tárta a nagyérdemű elé. Fogalmam sincs, miért kellett ennyit várni a megjelenésre, nem tudom elképzelni, hogy ennyi ideig tartottak volna az utómunkálatok, bár sejtem, hogy az abszolút tökéletes, stúdiólemez minőségű hangzáshoz köze van az utómunkálatoknak. Nem mintha eleve kizárnám, hogy a német progger "ősatyák" alaphangon képesek ilyen polírozott színpadi teljesítményre. A 2011-es dátum annyiban mégis gáz, hogy naprakész kiadványról ez esetben szó sem lehet. A fölvételre a 2010-ben kiadott "The Seraphic Clockwork" turnéja szolgáltatta az alkalmat, így az összefüggő két utolsó lemez, a "Chronicles Of The Immortals" I és II dalai esélyt sem kaptak.

    Mégsem a kurrencia hiánya a legnagyobb probléma, hanem az, ami nem először jelentkezik Frontiers-es kiadványoknál, de jellemző a többi progpoweres (más kiadónál megjelent) DVD-re is. A színpadkép egyenesen spártai: se egy villogó fény, se egy irányított reflektorfény, se füst, se semmi. A csupasz, szinte deprimáló környezetet súlyosbítja az átgondolatlan, kvázi-amatőr kameramunka és az együttes tagjainak kakabarna paramilitáris egyen-ruházata. A Vanden Plas zenészei teljesen statikusan, németes fegyelemmel, szenvtelenül és mosolytalanul tolják végig a koncertet, még a frontember, Andy Kuntz is, aki max. sután léggitározik vagy esetlenül dülöngél a rivaldafényben, mint valami falu-részege reggel 8-kor a kocsma előtt. És az a vaskos német akcentus: "Zo zurpized to zee zo many of you after all theze yearz! Our tankz goez to you!" Mintha Arnoldot hallanám valamelyik akciófilmjéből!

    A szetlista egyébként korrekt, a mindössze 9 tétel senkit se ijesszen el, mert a lemez így is több mint 80 perces! Az zárótételként szereplő "Silently” (amely nálunk az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült anno) pl. 14 perc hosszú! Sajnos a ráadásként eljátszott két nóta (ráadásul éppen a "Christ O" és a "Rainmaker") valamiért lemaradt erről a kiadványról. Ha az audio CD-re nem tették föl őket helyszűke miatt, a DVD-re igazán fölkerülhettek volna; ha más nem, hát bónuszként. Az tuti, hogy ezt nem fogom rongyosra nézni, mégis meg kellett vásároljam, hiszen az együttes közel negyed évszázados történelme alatt ez az első ilyen kiadvány; még az is lehet, hogy az utolsó. Szóval az húzogassa a száját, aki jobb, látványosabb Vanden Plas koncertfilmmel tud előállni!

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • EZoo: Feeding The Beast (2017)

    Egyéb

    y_103.jpg

    Kiadó:
    earMusic/Edel

    Honlapok:
    www.dariomollo.com
    facebook.com/mollodario

    Dario Mollo olasz dalszerző és gitárfenomén, valamint az érdemes/érdemtelen (?) énekeslegenda, Graham Bonnet koprodukciója úgy hangzik, mint egy tipikus, pénzszagú, Frontiers-féle érdekházasság, pedig kivételesen nem Perugino hozta tető alá (úgy, mint a Graham Bonnet Band tavalyi, "The Book" című albumát). Sőt, a formáció története egészen 2004-ig nyúlik vissza, amikor a két muzsikus Electric Zoo néven együtt turnézott, s már akkor fölvetődött egy közös anyag megjelentetésének ötlete, de ez egyébirányú elfoglaltságok miatt csak most realizálódhatott. Úgy tűnik, Mollo igyekszik "bekóstolni" minél több énekest, akinek a Deep Purple, Rainbow, vagy Black Sabbath sikeréhez valaha köze volt.

    Az eredeti turné-banda neve lerövidült EZoora, a tagok azonban lényegében ugyanazok, a két főszereplőhöz Roberto Gualdi dobos, Guido Block bőgős csatlakozott, de kisegítette őket Dario Patti bőgős/billentyűs is. Bár nem mindegy, hogy kik alkotják a zenei alapokat biztosító hátteret, azért ez a csapat mégiscsak Mollóról és Bonnetről szól. Az előbbi szerintem Glenn Hughes (Voodoo Hill) és Tony Martin oldalán (Cage) minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy méltó – mind gitárosként, mind zeneszerzőként – Ritchie Blackmore és Tony Iommi örökségét fölkarolni.

    Bonnet ellenben megosztó karakter, jóllehet a Rainbow után még olyan komoly bandákban is esélyt kapott, mint a Michael Schenker Group, Alcatrazz, Impelliteri stb. Hogy igazságos legyek, egy napig folyamatosan a Rainbow "Down To Earth"-ét hallgattam, azt a lemezt, amivel Bonnet befutott és R&B énekesből hard rock fontemberré avanzsált. Míg az a lemez a Diót szélsebesen kipörgető új mentalitás (rádió-orientáltság, szexista szövegek stb.) ellenére is zseniális, Bonnet teljesítményét ma sem tudom másként értékelni, mint ami durván kilóg a Blackmore életműből – és nem jó értelemben. Egyszer nyilatkozta a köztudomásúan nehéz természetű gitáros, hogy annak idején annyira idegesítette Bonnet rövid haja és újhullámos imidzse, hogy sokszor a legszívesebben a színpadon verte volna péppé a fejét a Stratocasterjével. Na, én ugyanezt érzem, amikor a fátyolosan egydimenziós, gurgulázó orgánumát kell hallgatnom huzamosabb ideig.

    Bonnet azóta majdnem betöltötte a 70-et, így érthető, hogy azóta a helyzet nem változott előnyére (bár meglepően, kifejezetten a hátrányára sem). A lemez tök jól szól, szerencsére sokkal jobban, mint az ebben a tekintetben (is) súlyosan elbaltázott Crossbones anyag (Rock The Cradle), de Bonnet hangján a sokszoros rétegzés és a tisztító technikai szűrők ellenére is nagyon érződik, hogy sokszor képességein túl megerőlteti magát (pl. Motorbike). Amikor tisztán énekel, még képes vagyok tolerálni (néha egészen David Lee Rothos), de a rá oly jellemző és itt oly sokszor hallható "gargalizálástól" kiver a hideg veríték!

    Ez a lemez lényegesen jobban tetszene, ha nem Bonnet, hanem mondjuk egy olyan vokalista énekelne rajta, mint pl. Joe Lynn Turner – csak hogy a Rainbow/Deep Purple hagyatéknál maradjunk. Vele a két "Down To Earth"-ös földolgozás, a "Since You Been Gone" és az "Eyes Of The World" is sokkal, de sokkal izgalmasabb lenne. Turnerrel nem érezném azt, hogy jó néhány kimondottan erős nóta veszett itt kárba: "You Are Your Wallet", C'est la vie", "Feeding The Beast", "Don't Look Back"...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Karmapirin: Cirkusz (2017)

    Egyéb

    karma.jpg

    Kiadó:
    szerzői kiadás

    Honlap:
    facebook.com/karmapirin

    "Az a baj, hogy egy mai fiatal, akinek esetleg most formálódik a zenei ízlése, ezt hallva azt hiszi, ilyen a rock zene. Pedig dehogy... Rock rádió ide vagy oda, még mindig itt tartunk." – szól egyet a netes "szakértő" a klip alatti hozzászólásban az egyik legnagyobb rockzenei portálon.

    Személyemben nem vagyok fiatal, a zenei ízlésem is kialakult és megszilárdult már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, ráadásul szerénytelenül azt is kijelentem, hogy tudom milyen a rockzene, ismerem az egészét, az alfajait, kívül-belül, nem vagyok megtéveszthető. E kijelentés(ek) súlyos terhével a vállamon is simán leírom: a Karmapirin rockzene. Sőt, továbbmegyek. A Karmapirin minőségi rockzene, ami nem is igazán rádióbarát, tehát elsősorban zeneszerető rock-szimpatizánsoknak készült, nem főállású rádióhallgatóknak. A két tábornak ugyanis nincs közös halmaza. Ha ez rádiórock lenne, akkor Király István barátomat megkérnék, hogy: "Pitta, légy szíves, vedd egy kicsit halkabbra a torzított kísérőgitárt, mert így kiüti a közfalat, azt a két körön át tartó, nagyon sok hangos, legátós szólót pedig rövidítsd le, és oda inkább valami egyszerűbb dolgot tegyél, mert ezt a rádióhallgatók nem szeretik, és azonnal elkapcsolnak Náksi vs. Brunnerhez, ahol nyugalom van és kiszámíthatóság, ahol nem zaklatódnak fel, ahol nem fenyegeti őket hangszeres jelenlét!".

    Ez lenne. De nagy szerencsénkre nem ez van. Rock van. Igazi rock. Nem állítom, hogy nem féltem egy kicsit, mert azért nálunk a G-Jam-nek kultusza van (pl. itt, itt, itt, itt, itt) és sajnos a helyzet mégiscsak az, hogy jelenleg több Karmapirin és kevesebb G-Jam van a "piacon", ami nem jó, de egyrészről a remény hal meg utoljára, másrészről meg bőven van itt gitáros-csemege. Mekkora húzása van már az "Ideje" nóta riffjének is pl., de összességében is elmondható, hogy nagyon feszes az egész zenekar, groove-hegyek mindenfelé. Ahogy hallgattam, nekem többször is eszembe jutott a Winery Dogs, innentől pedig tényleg ne beszéljünk már arról, hogy ez "igazi" rockzene-e, ugye?

    Személyesen nekem a tempósabb dalok ("Cirkusz", "Azt hazudtad", "Én nyomom a gázt") jönnek be, de hangszeresen külön-külön és egységesen, dalok tekintetében is színvonalas anyagot tett le a Karmapirin. Szakos Andrea hangja is rendben van, jó frontembernek tűnik. A Karmapirin remek bemutatkozó lemezzel jelentkezett, amit teljesen nyugodt szívvel ajánlok az "igazi rock" kedvelőinek is.

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Secret Sphere: The Nature Of Time (2017)

    Egyéb

    y_102.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.secretsphere.org
    facebook.com/secretsphere

    Az olasz prog-power egyik kevésbé ismert képviselője a Secret Sphere, pedig a képességeik alapján lehetnének világhírűek is. A zenekar vezetője, Aldo Lonobile gitáros hangszerének igazi mestere, aki 20 éve építgeti kitartóan a banda renoméját, sőt, 2007-ben még a Civilization One első lemezébe (Revolution Rising) is belekalamolt. (Némi bosszússággal vegyes meghökkenéssel jegyzem meg, hogy akkoriban Túrisas kolléga úgy jellemezte Lonobile gitárjátékát, mint ami "a riffeléstől eltekintve alig méltó az említésre". Na, ezt majd házon belül lejátsszuk!)

    Nem apró túlzás lenne, hanem ordas hazugság, ha azt mondanám, hogy az együttes karrierjét kezdettől fogva figyelemmel kísértem, de a 2012-ben megjelent "A Portrait Of A Dying Heart" – melyet már Michele Luppival (Vision Divine, Killing Touch, manapság pedig Whitesnake) rögzítettek – annyira megfogott, hogy még a toplistámra is fölkerült. Luppi, aki alapvetően inkább klasszikusan képzett billentyűs (Coverdale is ebben a minőségben szerződtette), amolyan csajos-operatikus énekesként is vitézkedik. Én annyira nem vagyok oda a hangjáért (főleg a kicsit nyafka rekesztéseiért), de az tagadhatatlan, hogy a Secret Sphere az ő csatlakozásával szintet lépett. Így érthető, hogy miért vártam izgatottan az új anyag megjelenését.

    A promóciós szövegben vázolt tematika is szimpatikus, sőt ígéretes volt: a lemez elvileg egy halálközeli élményből visszatérő lélek tapasztalatait dolgozza föl, amelynek üzenete, hogy ha új és pozitív perspektívába helyezzük életünket, fölértékelődnek bennünk az olyan erények, mint a szeretet, bátorság, jóság, őszinteség, hit, bizalom és elkötelezettség. A koncepció tökéletesen alkalmas arra, hogy egy igazán nagyszabású, még a korábbinál is progresszívebb és/vagy szimfonikusabb anyagot inspiráljon.

    Hallatszik is, hogy a kórusokra, a kvázi-szimfonikus hangzásra nagy hangsúlyt fektettek, de sajnos közben megfogyatkozott az, amit az angol "grit" szó fejez ki tökéletesen: a csikorgó dög, a karcosság (?). Szerintem Luppi hangja és kórusai is túl előre lettek keverve a többi hangszer (főleg a gitár) kárára, és az instrumentális villogások, szólók sem kapnak akkora teret, mint korábban. Ez, kérem szépen, nettó veszteség. Még szerencse, hogy a dalok között akad azért egy hosszabb instrumentális szösszenet is (Commitment).

    Már a 2012-es lemez sem hatott azonnal, a "The Nature Of Time"-mal pedig még hosszabban kell barátkozni, hiszen a koncepció nem az instant jellegű, direkt slágereknek kedvez. Ezért most inkább azt mondom, hogy elhamarkodott ítéletek helyett ki kell várni, amíg a "titkos szféra" rátelepszik az emberre. Engedni kell, hogy a muzsika erényei kibontakozhassanak. Nekem egyelőre jobban tetszik az előző lemez, de erről tessék majd megkérdezni az év vége felé is!

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Jorn: Life On Death Road (2017)

    Egyéb

    y_101.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.jornlande.com
    facebook.com/jornlande

    Nem tudom, hogy kiben született meg a belátás: Jorn érezte meg, hogy évek óta helyben topog, vagy a Frontiers elégelte meg, hogy istállójának egyik legígéretesebb ménje rendre rosszul teljesít. Talán mindkettő. Szerintem a Trond Holteres "Dracula" utólag egyfajta kitörési kísérletként értékelhető a posványos önismétlésből és a lapos földolgozósdiból (ha nem is volt minden tekintetben sikeres). A végeredmény szempontjából ez nem is igazán lényeges. Jorn végre önálló fejjel gondolkodó, karakteres zenészeket és dalszerzőket engedett maga mellé; az meg kit érdekel, hogy ez esetleg kiadói unszolásra történt.

    Persze a neveket nézve senki sem fog meglepődni; a Frontiers biztosra ment, jól bevált gárda segíti Jorn kései újjászületését: Alex Beyrodt, Mat Sinner, Alessandro Del Vecchio, Francesco Iovino – erről a listáról senki sem szorul bemutatásra. Lényegében egy az egyben arról csapatról van szó, amelyik a másik Coverdale hasonmás, David Readman mellett már bizonyított a Voodoo Circle-ben (és egyéb Frontiershoz köthető megjelenésben). Ez a társaság garancia volt arra, hogy Jornt ezúttal nem bólogató jánosok veszik körül, és az önfejű norvég pacsirtára jellemző fáradt, műanyag hangzás is a múlté. Ennek nagyon örülök, sokszor volt ugyanis az a benyomásom a korábbi albumokat hallgatva, hogy egy frissebb, levegősebb, természetesebb hangzás sokat segítene.

    Természetesen Jorn nem vetkőzött ki magából, ez a muzsika is a '70-es, '80-as évek minőségi hard rockjában gyökerezik, és a Coverdale/Dio duó szellemisége lengi körül, de valahogy most több az ötlet, az energia, az életkedv, a dög – na meg a jól sikerült dal. Talán nem túlzok, ha azt mondom: ezúttal sikerült üresjáratok nélküli albumot készíteni. Ilyet utoljára 2004-2006 körül emlegettem Jornnal kapcsolatban. A "Life On Death Road" és Jorn most csúnyán leiskolázta Magnus Karlssont és "kompos" haverjait. Ha egy Glock 17-tel fenyegetnek meg, akkor sem tudnám megmondani, hogy miért működik ez, és az miért nem, de így van. Pedig Romero kiváló torok, nem kevéssel marad el Jorn mögött... akinek viszont kell a kézvezető, nincs mese.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Roger Waters: Is This the Life We Really Want? (2017)

    Egyéb

    y_100.jpg

    Kiadó:
    Columbia

    Honlapok:
    www.roger-waters.com
    facebook.com/rogerwaters

    Van néhány örök és kimeríthetetlen toposz a rocktörténelemben, pl. hogy létezik/létezhet-e Pink Floyd Roger Waters nélkül. Bár Mike Portnoy nagyon sarkos véleményével, miszerint a Pink Floyd megszűnt létezni a "The Final Cut"-tal (1983) nem értek egyet, hiszen a Gilmour vezette reinkarnáció is szerzett nekünk felejthetetlen pillanatokat, az bizonyos, hogy a klasszikus Pink Floyd hangzásnak alapvető és nélkülözhetetlen része volt Waters jellegzetes bőgőjátéka, felejthetetlen, szofisztikált szövegvilága és mániákus (hol depressziós, hol hisztérikus) énekstílusa. Volt tehát élet Waters után, még ha nem is túl termékeny és nem is teljesen önazonos...

    Az mindenképp elgondolkodtató, hogy az elválás után azért Waters sem tudott igazán sokat és világraszólót alkotni. 30 év alatt három felejthető szólólemezre és egy operára futotta, na meg számos "The Wall" világturnéra. Waters is a régi dicsőségből él, olyannyira, hogy szólóban született dalai rendre a klasszikus Pink Floyd-éra slágereit idézik (néha hangról hangra). Mintha újra és újra a "The Wall" vagy a "The Final Cut" születne meg kezei alatt ilyen-olyan "mashup" verziókban. Ebben a tekintetben nincs igazán szemrehányni valója Andrew Lloyd Webbernek, akibe az "Amused To Death"-en gúnyosan belemart, amiért Az Operaház Fantomjának fő témájában szégyentelenül lenyúlta az "Echoes" jellegzetes taktusait. Mondjuk Waters legalább magától nyúl... pl. a borítót is a "Radio K.A.O.S."-ról (1987).

    Erre az albumra 12 évet kell várni, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a "Ça Ira" rendhagyó, opera-lemez volt, akkor 25-öt. Tudtuk, hogy Waterstől nem várhatunk valami merőben újat, de még így is meglepő, hogy mennyire régisulis lett az új anyag. Még a hangzás is kifejezetten retrós (főleg ami a dobokat illeti), de nem ez a fő probléma (sőt, ez nem is igazán gond), hanem a gitárok, szólók föltűnő alulreprezentáltsága. Nekem ez bizonyítja elsősorban, hogy bármilyen nehezen tudták egymást elviselni (mint pl. Blackmore és Gillan a Deep Purple-ben), Gilmour Watershez hasonló nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a Pink Floyd fantázianevű ellenállhatatlan vegyületnek. Tudom, hogy teljességgel kilátástalan, de mit nem adnék egy valódi, békés koprodukcióért! Bár lehet, hogy Gilmournak van igaza, és szegény Richard Wright halála után ennek sem értelme, sem esélye nincs többé...

    Az új anyag természetesen ún. concept-album, tele társadalomkritikával, dühös politikai felhangokkal és a szokásos, erősen balos és vallásellenes ideológiai színezettel. Zeneileg viszont talán a legerősebb Waters szólólemez, igazi időutazás, számtalan tudatos-tudattalan utalással úgy a "Dark Side Of The Moon"-ra, mint a "The Wall"-ra. Nyilván hangulat kell hozzá és a hosszabb insrumentális részek (gitár- és billentyűszólók) hiánya is beárnyékolja valamelyest, de az olyan nóták, mint a "Picture That", vagy a "Wish You Were Here"-t kisértetiesen megidéző "Smell The Roses" igazi csemegék. A lassabb, meditatívabb (hogy ne mondjam: depisebb) dalok között is akad néhány kiemelkedő: pl. a "Déjà Vu", "The Last Refugee", vagy a lemezt záró "Part Of Me Died".

    A Pink Floyd klasszikus érájának rajongóit e lemezt hallgatva sem meglepetés, sem csalódás nem fogja érni, ezt garantálom. Most először én is kénytelen leszek Roger Waters CD-t venni, mert ennek bizony helye van a gyűjteményben, még ha világnézetileg nem is vagyunk egy platformon...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!