• JACK ROSE: Cold Breeze (video)

    Egyéb
    Maroknyi stábunk (egyik) jelesének új munkája. Bőven indokolt, hogy közzétesszük, ennél a nemzetközi instrumentális mezőnyben is vannak vérszegényebb produkciók. Gratulálunk és büszkék is vagyunk (legalábbis én egészen biztosan)!Túrisas ...
  • Clockwork Revolution: Clockwork Revolution (2017)

    Egyéb
    Kiadó:Sonic Night Music Club Honlap:www.clockrev.com Szupergrup az undergroundból? Vagy undergrup a szupergroundból? Lehetne akár nyelvtörő is, már ha értelme lenne, de a csapat esetében alapvetően egy "kisebbségi" műfaj (amerikai heavy metal) a me...
  • Angertea: Seeds Of Hell (video)

    Egyéb
    Eddig is segítettük némi promócióval a szimpatikus mágocsi rockereket, ezúttal is megtesszük. A promóciós szöveg pedig imigyen szól: A tavaly kiadott "Snakes in Blossom" lemezünk leginkább grunge-os dalához, a "Seeds of Hell"-hez készítettük el új kli...
  • Revolution Saints: Light In The Dark (2017)

    Egyéb

    y_123.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlap:
    facebook.com/RevolutionSaints

    Azt szokták mondani, az internet nem felejt. Ehhez képest az emberek – úgy tűnik – elég gyorsan túlléptek Deen Castronovo kokaingőzös családi erőszakoskodásán. Amikor a 2015-ös bemutatkozó lemez végül csak fölküzdötte magát a 15-ös toplistám utolsó helyére, azt írtam: "Sajnos Deen Castronovo védhetetlen ámokfutása után aligha számíthatunk folytatásra." Szerencsére nem lett igazam: szerencsére, mert Castronovo bocsánatot kért, bevonult egy elvonóra és rendbe szedte az életét (ennek mementója a szentírási idézettel megfejelt "Freedom"), szerencsére, mert ezzel látványos példáját kaptuk a bűnbánat és a bűnbocsánat életformáló erejének, és nem utolsó sorban, szerencsére, mert így kezünkben tarthatjuk a második Revolution Saints albumot.

    Azért mielőtt fenenagy keresztény érzelgéssel vádolnak meg, gyorsan megjegyzem: ha van egy kis vér a Shakra és az AFM kiadó pucájában, tuti beperlik a Forradalmi Szenteket Serafino Peruginóval és Alessandro Del Vecchióval együtt: az album borítója ugyanis ordas nagy lopás (csak meg kell nézni a Shakra tavalyi "High Noon" című lemezének borítóját)! Persze lehet, hogy a svájci rockerek és kiadójuk tudatosan nem csinálnak ebből ügyet, hiszen a végén még kapnának egy idézést a Rushtól, akik már 1975-ben előálltak ezzel a tematikával (Fly By Night). Nil sub sole novum – nincs új a nap alatt, idézhetnénk mi is a Szentírást (Préd 1,10).

    Egyébként nem is a külcsínnel van gond elsősorban, hanem a belbeccsel. Az első album egy kellemes, dögös Journey utánérzés volt, bár talán már ott is több volt a lírai hangulat a kelleténél. A "Light In The Dark" még lassabbra sikeredett, a lemezt indító, klipes nótát leszámítva pedig az a jóleső Journey érzés is hiányzik. Ez a projekt is beállni látszik a Frontiers cizellált középszerének hosszú, tömött sorába. Innen (ahol mi állunk) már egész világosan látszik, hogy a házi zeneszerzők: Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson és Magnus Karlsson nem mindenhatók – úgy látszik, Nápolyban ez még nem tűnt föl senkinek.

    Már most látom, hogy ez a lemez – akárhogy is kapaszkodik – nem fog fölférni az idei toplistámra. Nem állítom, hogy nincsenek rajta szép pillanatok, elsősorban Doug Aldrich teljesítménye szenzációs, pedig ez nem is igazán az ő világa. Biztos akadnak majd olyanok, akik soraimat olvasva csak legyintenek, és azt mondják: mit kekeckedik ez a senkiházi, hiszen az RS éppen most kezd saját hangjára találni!? Lehet, hogy nekik van igazuk, csak éppen ez a "saját " hang engem erősen emlékeztet gyakorlatilag mindenre, amiben Del Vecchiónak dalszerzőként, producerként valaha is benne volt a keze.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Eden’s Curse: Revisited CD+DVD (2017)

    dvd

    y_122.jpg

    Kiadó:
    AFM

    Honlapok:
    www.edenscurse.com
    facebook.com/edenscurseofficial

    Az Eden's Curse dallamos hard rockban az egyik legnagyobb kedvencem mostanság, pedig nem mondhatnám, hogy karrierjük kezdete óta odaadó figyelemmel kísértem munkásságukat. Olyannyira nem, hogy a debütáló albumukat – melyen még a névadó Michael Eden énekelt – életemben nem hallottam. Ezek után aligha meglepő, hogy amikor bejelentették az idén 10 éves első album újra fölvételét és kiadását (lényegében az utolsó két anyagért felelős gárdával), nem igazán jöttem lázba. Ha nem csomagoltak volna egy ún. hivatalos bootleg koncert DVD-t hozzá – Herkulesre mondom! – meg se veszem.

    Szerencsémre azonban végül csak megvásároltam a CD+DVD kombót, és azt kell mondjam, a banda nevét viselő, "revisited" első album már saját jogán megérdemli a figyelmet. A helyzet az, hogy ez a csapat már 2007-ben is tudta, hogy kell fogós dalokat írni, Köhne már akkor is nagyszerű gitáros volt, és a jól körülírható fejlődés ellenére (ami csak még jobb formációvá tette őket az évek során) az alapot képező csodarecept már akkor a birtokukban volt. Bár az eredeti sem szólt gányul és Michael Eden sem volt rossz énekes (sőt!), személy szerint nagyon örülök az izmosabb hangzásnak és Nikola Mijic kivételes orgánumának.

    A koncertfilmet Glasgowban rögzítették 2014. november 28-án, azaz, a "Symphony Of Sin" album turnéján. Ennek megfelelően itt még nem a finn Chrism (Adamantra) billentyűzik, hanem Steve Williams (Power Quest). Az "official bootleg" megnevezés nem hagy bennünk kételyt, itt egy "low budget" termékről van szó, kis színpadon, kevés fénnyel, és – ha nem tévedek – két fix kamerával. Ennek ellenére egyáltalán nem lehangoló az eredmény, nem éppen tűéles a kép, a színek is elég fakók, de legalább nem kapkodják a képet össze-vissza (mint pl. a Frontiers operatőrei). A hangzás pedig egyáltalán nem rossz, sőt, azt a fajta természetes, túlzó utómunkálatoktól mentes hangképet kapjuk, amit mostanában oly sokan kérnek számon az újabb koncertfölvételeken. Az egésznek olyan hangulata van, mintha tényleg ott terpesztenénk valahol a sörszagú skót rajongók között.

    A szetlista aligha lehetne jobb, egy az egyben megkapjuk a 2015-ös "Live With The Curse" dupla koncertalbum 19 nótából álló dalcsokrát, ami két óránál hosszabb játékidőt jelent! Én különösen a "Trinity"-s "Jerusalem Sleeps"-nek örülök. Ez a kétlemezes kis "meglepi" Eden's Curse rajongóknak egész egyszerűen kötelező, de szerintem azok is jól járnak vele, akik még csak barátkoznak a csapattal. Különösen Köhne és Mijic teljesítménye az, amit lehetetlen lefitymálni.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Treat: The Road More Or Less Traveled (2017)

    Egyéb

    y_121.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.treatnews.com
    facebook.com/treatofficial

    Némi lemaradással, de végre itt van a svéd dallamos hard rock verhetetlen nagy öregjeinek, a Treatnek koncert DVD-je. Illetve az már régóta "itt" van, csak éppen eleddig nem volt időm lelkiismeretesen kielemezni az anyagot. Figyelmes kis csomag ez a Frontiers kiadótól, akik 2010-ben haló porából támasztották föl a bandát. Nem is akármilyen visszatérés volt az, a "Coup De Grace" igazi kegyelemdöfésnek bizonyult, talán jobbnak is, mint a rá következő "Ghost Of Graceland".

    A milánói Frontiers Festivalon, 2016. április 23-án rögzített bulit láthatjuk a DVD-n, ami azért jó hír, mert a nápolyi kiadó látványban tipikusan prűd anyagaihoz képest itt legalább adott volt egy rendes fénytechnikai felszerelés. Mindjárt meg is jegyzem, hogy a fővilágosítót sürgősen föl kellene világosítani arról, hogy gitárszóló közben azért illik a szólógitárosra irányítani legalább egy árva szpotlámpát. A néha hisztérikusan rángatózó, ide-oda fókuszáló kameramanoknak is szívesen rácsapnék a kezére, de az utólagos vágásnál mindenképpen illett volna odafigyelni arra, hogy szólók közben nem váltogatjuk ötletszerűen a beállításokat. Anders Vikström dögös és technikás szólói alatt ki a fityfene kíváncsi a dobosra, vagy a messze legrosszabbul megvilágított billentyűsre?

    Persze ha arra gondolok, hogy az énekes, szegény Robert Ernlund leginkább úgy néz ki, mint Hector Barbossa (Geoffrey Rush) a Karib-tenger kalózaiban, talán jobb is, hogy az operatőrök nem voltak a helyzet magaslatán. Sajnos nagyon kevés rockernek adatik meg, hogy bájosan öregedjék meg: a túlságosan szűk nadrágból kibuggyanó úszógumi, az ujjatlan trikóból kikandikáló megereszkedett fölsőkarok, a tatás totyogás és a csapzottan lapuló, pókháló-szerű haj nem hízelgő dolgok...

    Ha a fényképezés (a Frontiersra jellemzően) hagy is kívánnivalót maga után, a hangzás egyszerűen lehengerlő... túlságosan is az. Ez persze hozzáállás kérdése; sokakat idegesít, ha egy közel sem tökéletes élő fölvételt utómunkálatokkal políroznak föl. Ha nem tolakodó, nekem ezzel semmi bajom (inkább mint egy ratyi bootleg szörcsögés). Természetesen nem lehet kizárni, hogy Ernlund "élemedett" kora ellenére bomba formában van (láttunk már ilyet, pl. Glenn Hughes), vagy hogy a bandában mindenki úgy vokálozik, mintha frontembernek született volna (ilyet is láttunk, pl. Richie Sambora). Valójában azonban – főleg a helyszínen készült amatőr fölvételek alapján, amelyek kikerültek az internetre – egy eléggé indiszkréten végrehajtott utómunkálat eredménye a hibátlan hangzás, a telt gitárok, a stúdió-minőségű ének, a kamarakórusokat megszégyenítő vokálok. (Miközben pl. a "Get You On The Run" közönségénekeltetős része már-már komikus, hiszen a közönségből szinte semmi sem hallatszik.)

    Minden gyöngesége ellenére örülök a DVD-nek, mindenképpen hiánypótló kiadvány; annak bizonyítéka, hogy a '80-as évek sokat kárhoztatott "hajbandái" sokszor bizony megkérdőjelezhetetlenül professzionális, ma is utánozhatatlan dallamérzékkel megáldott zenekarok voltak, nem csak ipari mennyiségű kokaintól, féktelen kicsapongástól, bábeli-torony méretű egótól gyötört, pufihajú, nyegle cicafiúk.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Sons Of Apollo: Psychotic Symphony (2017)

    Egyéb

    y_120.jpg

    Kiadó:
    InsideOut

    Honlapok:
    www.sonsofapollo.com
    facebook.com/SonsOfApollo1

    Ha akad olyan egyáltalán, aki elolvasta blogunk küldetésnyilatkozatát, az tudja, hogy ezen az oldalon a dionysosi értelemben vett zenei élmények naplóbejegyzészserű "megörökítése" folyik (immáron 2008 óta). Van tehát annak némi tréfás éle, hogy jellemzően dionysosi szemszögből most Apolló fiainak teljesítményét értékeljük. Filozófiai (és általában véve kultúrtörténeti) értelemben ugyanis létezik egyfajta "versengő" kettősség (dichotómia) Zeus főisten két fia között: Apolló az ésszerű gondolkodás és a körültekintő rendezettség istene, s mint ilyen, elsősorban olyan erényekre alapoz, mint az okosság, lelki fegyelem és tisztaság. Dionysos ezzel szemben a spontaneitás, sőt a káosz istene, aki legfőképp az érzelmekre, ösztönökre, indulatokra épít. Természetesen – ahogy a manifesztónkban is elmagyaráztam – a kettő merev szembeállítása (főleg a zene területén) ügyefogyott dolog. Miközben egyértelmű, hogy egyes zenei stílusokban egyik vagy másik aspektus kerül előtérbe, az arányok mindig kevertek: nincs olyan muzsika, ami teljesen kizárja az intuíciót, érzelmet (de van, pl. az olyan stílusok, mint a minimál elektro-pop, de az meg már csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető zenének), de eleve lehetetlen valódi zenét szerezni intellektuális értelemben vett rend, szabálykövetés nélkül (nyilván nem csak a képzett zenészek vannak tisztában a muzsika matematikailag leírható, ezért lényegileg és messzemenően racionális természetével).

    Hú, de sokáig tartott (mindazonáltal érdemes volt) elmondani azt, hogy valójában nincs is semmilyen ellentét Apolló fiai (Portnoy, Sheehan, Soto, Bumblefoot és Sherinian), valamint Dionysos gyermekei (írói stábunk) között. Mi több! Nagyon nagy haversrácság és konzsenialitás (lényegi egyetértés, lelki rokonság) van! Annak ellenére egyébként, hogy az örökmozgó Portnoy újabb projektjének bejelentésekor azért vegyült némi félsz a lelkesedésembe. Végre prog-metál, de kikkel? Bármit hazudnak is az emberek, mindenkiben van előítélet (akárhogy is hívjuk: igény, elvárás, neveltetés, tapasztalat, ízlés, megérzés stb.), a kérdés inkább az, hogy képes-e az ember objektív mérce szerint mérlegelve meghozni végső ítéletét. Szerintem Portnoy nagyon jól tette, hogy a DT-ből való távozása után nem ugrott bele azonnal egy prog-metál kísérletbe. Hagyta, hogy a dolgok lecsengjenek benne/körülötte, kipróbálta magát más műfajokban. Az elmúlt, szűknek egyáltalán nem nevezhető hét esztendő őt igazolta, főleg miután a DT egy lelketlen, gyermeteg és legfőképp zagyva ál-produktummal, egy nem létező számítógépes játék sajnos létező zenei illusztrációjával szénné égette magát (The Astonishing).

    Szóval előítélet. Abból van bennem pár, pl. a Sons Of Apollo zenészeivel szemben is. Minden tiszteletem mellett jegyzem meg a következőket: nem volt véletlen, hogy Derek Sherinian mindössze egy soralbum erejéig dolgozott együtt a DT-vel; szerintem ez a műfaj nem áll olyan jól neki, ráadásul hosszútávon a jellegzetes (ubiquitárius) szinti hangzása is idegesít (szerencsére néha előkerül a jó öreg Hammond is). Ron "Bumblefoot" Thal is kétségkívül hatalmas muzsikus, aki az eddiginél jóval komolyabb figyelmet érdemel, de stílusáért nem rajongok annyira (és mielőtt Túrisas beszól, az ő játéka, megszólalása sem annyira egyéni, hogy pár hangból azonosítható legyen). Sotóért teljesen odavoltam Yngwie első két lemezén, de azóta már-már menthetetlenül belekövült egy negédes, AOR-os perszónába. És végül ott van Sheehan, aki hangszerén egy igazi "szörny", sőt azonnal fölismerhető, karakteres hangzása, stílusa van, de – fájdalom! – éppen ez a hangzás az, ami miatt érdemei elismerése mellett idegenkedem tőle kicsit.

    Ezek után már érthető, hogy a Sons Of Apollo megalakulásának bejelentésekor miért sóhajtottam föl imígyen: végre prog-metál, de kikkel? A legmélyebb álmomból hirtelen ébredve is kevésbé meglepő, koherensebb, karizmatikusabb zenészgárdát tudtam volna ajánlani Portnoy mellé. Ez azonban egyéni szocprobléma. Az objektív valóság ezzel szemben az, hogy egyrészt a hangszeresek lényegében adottak voltak a PSMS (Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian) projekt óta, plusz a kémia működik, még ha be is lengi némi laboratóriumi sterilitás. Sherinian véleményem szerint itt is szürke eminenciás (mint pl. a Black Country Communionban), jóllehet Portnoy mellett éppen ő a formáció ötletgazdája, de Soto például – becsületére legyen mondva! – most (főleg LaBrie-hez képest!) üdítően jól, kellő döggel teljesít. Bumblefoot pedig lehet, hogy nincs az ihletett és ihlető kedvenceim között, mégis baromi jó úgy riffmesterként, mint szólóban – amit pl. a "Sons Of The Time" második felében művel, egyszerűen lélegzetelállító. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő az pszichotikus szimfónia igazi kinyilatkoztatása!

    Épp ideje, hogy lezárjam ezt a magamhoz képest szinte tolsztoji hosszúságú recenziót azzal, ami szerintem mindenkit foglalkoztat: vajon jobb-e a SOA a DT-nél? A válaszom határozottan és lelkesen igenlő: most, 2017-ben ez egyszerűen nem kétséges. Petrucciéknak nagyon komolyan föl kell kötni a gatyát, ha ezt überelni (vagy akár csak megközelíteni akarják). Szerintem az album egy kicsit megül a végére, de az első négy nóta csillagos ötös – főleg az albumot indító, orientális jellegű "God Of The Son" és a komótosságában is robusztus "Labyrinth" ütött ki azonnal. Nagy ünnep ez most a DT-közeli (és érthető okokból mostanában kicsit talán kiábrándult) prog rajongóknak!

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Katalina Gonzalez – Sin Paradigmas (2017)

    Egyéb

    katalina.jpg

    Teljesen random módon találkoztam a művésznő egyik; amúgy nem túl jó minőségű koncertfelvételével, ami volt annyira tetszetős, hogy rákeressek és némi kutató munkát folytassak. Kolumbiai születésű hölgyikéről lenne szó, aki egyébként van annyira elbűvölő, hogy megérje a Budapest-Bogota charter retúrjegyet. Legnagyobb fájdalmamra büdzsékímélő, fapados járatok nem indulnak az említett desztináció felé, így a személyes szigorúan gitáros konzultációról le kell, hogy maradjak még egy darabig (pedig az a vörös, hullámos haj…).

    Túlnyomórészt a latin gyökerekhez hűen, jazzes, fúziós, helyenként funkys dalokat szolgál fel Katalina, aztán időnként próbálkozik rockos villantásokkal is. Nem egyszemélyes produkcióval állunk szemben, totál profi zenekar támogatja a művésznőt, akikkel intenzíven koncerteznek, turnéznak, szerte a nagyvilágban.

    Az album legnagyobb örömömre, a jelenkori  ’EP-s’ trendeknek ellentmondva,  11 dallal, klasszikus hosszban látott napvilágot.

    A Nebuloso funkys groovejai azonnal beszippantják az embert, jó kis kezdés. Mind a ritmus, mind a szólógitár játék tetszetős, a hangszerelés a hammond orgonával szuperül működik és szintén telitalálat a tiszta és torz szólógitárok kontrasztja. Ezen a ponton meg is nyugtattam magam, hogy a 10 dolláros vételár jó helyre került.

    A Confusion magasabb fokozatra kapcsol komplexitásban, vérbeli jazz-rock fúzió, ami szerény véleményem szerint van annyira jó, hogy sokkal nevesebb művészek is felvállalják. Érdekes harmóniamenetek, változatos hangulatú szekciók és kiállások színesítik a szerzeményt. Külön kiemelném a billentyűst, aki minden dalban a legjobban működő hangszínt használja, óriási extrát ad az összhatáshoz, Katalina főszólója pedig instant libabőr, azzal a sírós gitár tónussal. Az egyik, ha nem a legjobb dal, amit a szerzőnő bemutat nekünk.   

    ’Kozmikus Utazásra’ indulunk, amolyan ’Holdsworth light’ utánérzésű kirándulás ez. A minőség egy pillanatra sem csökken, ismét nagyon egyben van az egész szerzemény. ’Leve’ magyarítva könnyed, pontosan olyan, mint a címe. Egyébként ez volt az a dal, ami felkeltette az anyag iránt az érdeklődésemet,  smooth jazz alapok, picit harapósabb szóló hangszínnel, szépséges legato és tapping témák, a művésznő finom ujjacskái megint magasra rakják a lécet. Remek alapot szolgáltathat ez a kompozíció különféle ’társas játékokhoz’, én már rápróbáltam, bátran ajánlom mindenkinek.

    ’86’ standard rock sablonok, standard rock szóló elemek, nincs vele gond, de nekem az első négy dal után kilóg némileg és azt az extrát sem érzem, ami eddig meg volt. Szerencsémre azonnal visszaugrunk a fúzió világába, a ’Sin Tregua’ nyitó tapping témája, de tulajdonképpen az egész dal játékossága Greg Howe munkásságát idézi. Ismerős akkorddal nyit a ’Vörös Sivatag’, a helyes megfejtők között értékes  ajándékcsomagot sorsol ki a Dionysos stábja (közjegyző jelenléte nem várható). Tulajdonképpen egy loop harmóniakörre szólózik Katalina elég ízesen, nem a komplexitásról, hanem az atmoszféráról szól a ’költemény’.

    Próbáltam felkutatni a soron következő dal címének, az  ’Y ya no se’-nek a  jelentését, de sajnos nem jártam sikerrel. Hangulatban az első és négyes tétel köszön vissza, nincsen túlgondolva egyáltalán, de nagyon jó hallgatni. Ismét egy találó elnevezés, a ’Magányos lélek’ egy merengő hangulatú, megfogó dallamokkal operáló ballada, ilyet is tud Gonzalez kisasszony. A továbbiakban még szerepel két szerzemény, előbbi számomra teljesen érdektelen, a legutolsó pedig a progresszív rockos, vagy talán már metált súroló riffelésével némileg stílus idegennek hat a kisasszonytól. Azt viszont megjegyezném, hogy a ’Kaos’ közepén a teljes kiállás utáni záró szekció zseniális, hogy miért kellett ezt a két egymástól teljesen független témát egy dalba sűríteni, érthetetlen...

    Szumma szummárum, egy nagyon-nagyon jó és élvezetes anyag, egy totálisan ismeretlen szerzőtől. Micsoda kincsek rejtőznek a mélyben, elképesztő!

    Jack Rose

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Coldspell: A New World Arise (2017)

    Egyéb

    y_119.jpg

    Kiadó:
    Escape Music

    Honlapok:
    www.coldspell.se
    facebook.com/pages/ColdSpell

    A dilemma eredetileg úgy állt föl, hogy mivel most csak egy kritikára van időm/erőm/kedvem, választanom kellett a Coldspell új anyaga, illetve Marc Sherer és Jennifer Batten közös projektje (BattleZone) között. Végül az előbbire esett a választasom; nem azért, mert Battenék koprodukciója alkalmatlan vagy érdemtelen erre (Jennifer fölöttébb nagyokat szólózik), vagy mert a Coldspell annyival jobb lenne. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy mivel a Coldspell két korábbi CD-jéről is írtunk (Out From The Cold, Frozen Paradise), illik teljessé tenni a sorozatot (és nem belekezdeni egy teljesen újba).

    A svéd öregfiúk a hiperdallamos hard rock szerelmesei és ez a rajongás hallatszik is az anyagon. Korukat meghazudtoló frissességgel vetik bele magukat ebbe a skandinávok által kiváltképp jól és eredményesen művelt műfajba. Az én ízlésemnek Niclas Swedentorp hangja egy kicsit jellegtelen, de egyébként nincs baj vele, Micke Larsson gitárszólói pedig semmilyen kívánnivalót sem hagynak maguk után. Nem állítom, hogy a Coldspell a mezőny első osztályú csapata; a Treat vagy az Eclipse más (komolyabb) ligában játszanak, de az új lemez egész kellemes hallgatnivaló: (1) talán a korábbiaknál is tetszetősebb, (2) és a nyáltengerbe süllyedt új H.e.a.t-nél is egész biztosan jobb (pedig azok elvileg bizonyítási vágytól duzzadó csikók a Coldspell veteránjaihoz képest).

    Nekem van egy olyan megérzésem, hogy a Coldspellnek a "Love Me Like You Do"-ban vagy "Get To The Top"-ban hallható kicsit koszosabb, bluesosabb hangvétel állna jobban, mert ezt a melodikus, szinte AOR-ba hajló rock n' rollt több honfitársuk is hitelesebben tolja náluk, de ez legyen az ő gondjuk! Amellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, hogy a lemez címe az angol nyelvtan szabályai szerint minimum pongyola, maximum pedig általános iskolás szinten is elégtelen. Nyilvánvaló, hogy magyarázatként szóba sem jöhet a fölszólító vagy kötőmód, a kijelentő mód egyes szám harmadik személyében pedig bizony kötelező az a bizonyos "s" a végére!

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Kaipa: Children Of The Sounds (2017)

    Egyéb

    y_118.jpg

    Kiadó:
    InsideOut

    Honlapok:
    www.kaipa.info
    facebook.com/Kaipa.music

    A Kaipa rendszeres vendég itt nálunk, és nem csak a kritikai rovatban, hanem a toplistáinkon is. Most is a régi ismerősök, elkötelezett rajongók izgalmával vártam az új lemezt, pedig meg kell valljam, hogy a rengeteg hallgatás után az albumok kezdtek egybefolyni, és a végén már alig-alig tudtam melyiket hallgatom éppen, hol végződött az egyik és kezdődött el a másik. Szerencsére annyira "szélessávú" a csapat zeneisége, hogy a fix hangzás és a kiforrott stílus szempontjából viszonylag szűkre szabott keretek sem idegesítenek. Legföljebb pihentetem a dalokat kicsit.

    Az ég világon semmi sem változott az együttes háza táján, ugyanazok a muzsikusok, ugyanazzal a sounddal, ugyanolyan nótákat játszanak: most is csak öt szerzemény fért föl a kb. egy óra hosszú lemezre. Ki lehet számolni, csak kettő van (éppen hogy) 10 perc alatt! Jelenlegi kedvenceim: a leghosszabb, legepikusabb hangvételű "On The Edge Of New Horizons" (17:10), valamint a legrövidebb, legvidámabb hangulatú "The Shadowy Sunlight" (6:57); ez azonban még változhat, mert a "What's Behind The Fields" végén a gitárszóló egyszerűen nem evilági!!!

    Bár ebben a közel fél évszázados formációban nagyjából és lényegében minden a zenei agytrösztről, Hans Ludin billentyűs-énekes-zeneszerzőről szól, kénytelen vagyok beismerni, hogy nekem mégis Per Nilsson miatt annyira ütős az egész. Ez a faszi (azon túl, hogy a Mensa International tagja, azaz, valódi IQ bajnok) bármilyen stílushoz nyúl, kivételes gitárjátékával érdemben járul hozzá a végeredményhez: legyen szó a saját bandájáról, a Scar Symmetryről, a progresszív folk-rockot képviselő Kaipáról, vagy a pár napja recenzált heavy powert játszó Nocturnal Ritesról.

    A perzselő nyári hónapok terméketlensége után most ősszel szinte özönlenek a jobbnál-jobb megjelenések. Az új Kaipa borítékolhatóan a toplistaesélyes kategóriában landolt, még akkor is, ha néha kezd kissé kiismerhetővé, kiszámíthatóvá válni.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Caligula’s Horse: In Contact (2017)

    Egyéb

    y_117.jpg

    Kiadó:
    InsideOut

    Honlapok:
    www.caligulashorse.com
    facebook.com/caligulashorseband

    Na, akkor népnevelő jelleggel egy kis történelemóra! Ki is volt ez a Caligula? Hát a Római Birodalom harmadik császára, akit eredetileg Caius Iulius Caesar Germanicus Augustusnak hívtak, és a Caligula (Csizmácska) nevet a légiósoktól kapta, akik között már gyermekkorában egyenruhában (pl. a légiósok caliga nevű lábbelijében) glasszált. Az uralkodása elején még normálisan viselkedő (s ezért rendkívül népszerű) császáron csakhamar eluralkodott az őrület, pl. a római panteon főistenét, Jupitert párbajra hívta, hogy eldöntsék, ki is valójában a világegyetem legfőbb uralkodója. A tébolyult despota ámokfutásának saját testőrsége vetett véget, a praetoriánusok kaszabolták le Kr. u. 41-ben, miután azzal alázta meg a szenátust, hogy kedvenc lovát, Incitatust konzullá avatta.

    Hát ez a tanulságos története Caligula lovának, de hogy az ausztrál progresszív (alternatív?) metál formáció miért éppen ezt a nevet választotta, arról nincs információm. A lényeg persze inkább az, hogy immáron nem halogathatjuk a nagyszerű Brisbane-i csapat bemutatását: az "In Contact" ugyanis már a harmadik lemezük! Régóta ugatom, hogy Ausztráliára nagyon érdemes odafigyelni, mert zeneileg rendkívül izgalmas dolgok történnek arrafelé (ld. Teramaze, Voyager). A Caligula lova is ékes bizonyítéka fixa ideám igazságtartalmának. Csak míg ezt a bekezdést leírtam vagy háromszor volt igazam! Hát nem? De! Tessék: ez már a negyedik!

    Ezek a srácok (from down under, ahogy mondják) egészen modern fölfogású prog rock/metált játszanak, s azért szimpatikusak, mert miközben használják a djent "szögelős" eszközkészletét, nem ritmizálják agyon, nem hörgik, nem acsarkodják végig sablonosan a dalokat, de a gitárszólók sincsenek letiltva. Sőt! Sam Vallen a modern metál szólógitározás iskolapéldája! Hallga csak a "Fill My Heart" szólóját! Az énekes, Jim Grey tiszta orgánuma és dallamai miatt adott a brit Hakennel való összevetés is, jóllehet a dalszerkezetek kevésbé csavarosak.

    Az "In Contact" nagyszerű anyag, a harmadik lemezek minden érettségével, kiforrottságával, a gyorsabb és lassabb tételek jó érzékkel megállapított ideális egyensúlyával. Egyedül a három perces elborult verselés tűnik túlzásnak (Inertia And The Weapon Of The Wall). Öreg és konzervatív zenehallgatóként magam is meglepődtem azon, hogy az ilyen fiatalos jelenségek mostanság milyen hatékonysággal törik föl egyre vastagabb meszes héjamat.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Kee Of Hearts: Kee Of Hearts (2017)

    Egyéb

    y_116.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlap:
    facebook.com/KeeOfHearts

    A Frontiers kiadó áldásos/megosztó tevékenységéről már számtalanszor értekeztünk ezen az oldalon, de azt nem lehet tagadni, hogy Kee Marcello és Tommy Heart párosítása (rossz az, aki rosszra gondol!) jó csillagzat alatt született, kegyelemcsókolta ötlet volt. Rögvest el is mondom, miért: Marcello és Heart a szakma két olyan alulértékelt zsenije, akiket a világ legigazságtalanabb dolga lenne megfosztani a lehetőségtől, hogy tehetségükhöz méltó magasságban és fénnyel ragyogjanak.

    Valamiért sokkal többen zengik szegény Steve Lee dicséretét, pedig Tommy Heart legalább akkora torok – a Gotthard is sokkal jobban járt volna, ha Lee halála után vele és nem Nic Maederrel folytatja. Marcello nevét is leggyakrabban a Europe "kommersz", zenei értelemben egyesek szerint leszálló ágával azonosítják, pedig káprázatos technikával és utánozhatatlan dallamérzékkel megáldott gitáros, aki a Frontiers jóvoltából nemrégen kiadott szólólemezével (Scaling Up) bebizonyította, a Europe-ot nem ő nyírta ki, hanem a profitorientált, mindenbe belepofázó zeneipar és az akkoriban mindent elborító trutyi (grunge).

    Nem tudom, hogy ebbe a lemezbe mennyire nyúlt bele a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio. Világos, hogy az album fölvételeit ő irányította és a keverésért is ő felelős, de tartok tőle, hogy producerként a zeneszerzésre is erősen rányomta bélyegét. De mindegy is, mert letagadhatatlan, del vecchiosan szirupos slágeressége ellenére ez az album baromi jól sikerült. Én egy kicsit kevésbé AOR-os, dögösebb hard rock anyagnak jobban örültem volna, mondjuk valami olyasminek, mint Marcello "Scaling Up"-ja, csak éppen Heart bivaly, metsző orgánumával.

    Remélem, hogy ez a projekt megér még egy "kört", és akkor majd kevésbé könyököl rá a Frontiers, hagyva, hogy Marcello és Heart géniusza zavartalanul kibontakozhasson, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással.

    Tartuffe

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!