• Fabrizio Leo: Coming Home (2017)

    Egyéb

    y_112.jpg

    Kiadó:
    Kubicki Entertainment

    Honlap:
    facebook.com/bicioleo

    Még nekem is nehezen hihető, hogy Fabrizio Leo, vagy ahogy ismerősei és rajongói általában emlegetik, Bicio, eddigi összes szólólemezéről jelent meg itt, oldalunkon kritika: Túrisas, Jack Rose (alias: Mádi N.), majd én gondoltuk úgy, hogy érdemes erre. Ez persze nem volt tervezett, Leo sem tömte teli a zsebünket 100 eurós bankjegyekkel, hogy promózzuk már meg egy kicsit a CD-it. Egyszerűen csak így alakult, de nyilván önmagában beszédes tény, ha egy nemzetközileg nem túl ismert vagy elismert művész nálunk töretlen figyelmet kap szinte a teljes stábtól.

    Bicio mester nem ver négyemeletes hullámokat, szorgalmasan dolgozik, kivételes zenei képességeinek rendszeres adagolásával mossa alá minden esetleges kétségünket vagy ellenállásunkat. A taljánokra tipikusan jellemző kivételes dallamérzékkel és tökéletes technikai fölkészültséggel megáldott gitáros, aki nem magamutogatásban, nárcisztikus villongásban éli ki magát, hanem Satriani-féle megállapodott, intelligens instrumentális muzsikában gondolkodik. Ebben az értelemben kicsit régisulis: nincs djentes ritmizálás, a stíluskitekintések ellenére nincs csapongás sem: alázatos zenélés folyik itt, kérem szépen... magas színvonalon.

    Leót "anno Domini" a Shrapnel Records atyja, a gitárhős-vadász Mike Varney fedezte föl, de azóta sok víz lefolyt a Pó folyón (hősünk lombardiai születésű), és bár a kiváló gitármágus a világot párszor körbeturnézta Eros Ramazottival és Laura Pausinival, most mégis visszatért oda, ahová mindig is húzta a szíve, az instrumentális gitármuzsikához, i.e., hazaért (lásd: Coming Home).

    Az új lemez mixelését és maszterelését most is a nálam nagy kedvencnek számító, zseniális billentyűs, Alex Argento végezte, ennek nyilván örülünk. Annak viszont nem, hogy hangszeresként egyáltalán nem szerepel az albumon, sőt a promo anyag szerint minden egyes hangszerért maga Leo a felelős. Abban nem vagyok biztos, hogy a dobokat is ide kell érteni, sőt, inkább az a benyomásom, hogy szemplerekkel lett a dolog megoldva (kiváltva). Ez bosszantó, de szerencsére nem túl nyomasztó.

    A majdnem másodpercre pontosan 45 perces lemezen 13 szerzemény kapott helyett, ebből következik, hogy a témák nem lettek túlbonyolítva vagy hosszúra nyújtva. Ennek ellenére bőven lehet itt csemegézni olyanoknak, akik szeretnek tobzódni a dallamokban, szépen, lebegtetve megfogott hangokban. Nem túl korszerű a dolog, én talán Argentót (meg mondjuk egy jó dobost is) bevontam volna a fölvételekbe, de ez még így is abszolút minőségi zeneművészet.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Chester Bennington halálának margójára

    Egyéb

    bon.jpg

    Nagyon különös dolog ez, egyben borzasztó és letaglózó, de mindenképpen elgondolkodtató. Sajnos, a '70-es, '80-as évek rockvilágában és világsztár zenekaraiban sem volt ismeretlen a zenész-halál. A Zeppelin, AC/DC, Thin Lizzy, Def Leppard, stb. is temetni kényszerült zenésztársat. Akik pedig nem temettek, azok is sokszor csak a szerencsének köszönhették, mert egy-egy tag, vagy akár a teljes zenekar pattanásig feszítette a húrt, mondjuk úgy, legkevésbé maguknak köszönhették, hogy még ma is koncertképesek... Ezek a halálokok viszont az élet örömeinek élvezetéből, sőt kontroll nélküli habzsolásából következtek, noha ugyanúgy drog- és alkoholproblémák álltak mögötte.

    chest.jpgA '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Prospekt: The Illuminated Sky (2017)

    Egyéb

    y_111.jpg

    Kiadó:
    Laser's Edge/Sensory

    Honlapok:
    facebook.com/ProspektUK/
    lasersedge.bandcamp.com/album/the-illuminated-sky

    Nem csodálkoznék, ha kutya sem emlékezne ezekre a brit srácokra. Még 2013-ban jelent meg a "The Colourless Sunrise" című debütáló albumuk, amire akkoriban teljesen pozitívan reagáltam. Zeneileg tényleg nagyon meggyőző volt az egész, viszont éltem egy lényegi kifogással: "Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez..."

    Sajnos Pascual és Palin talonban maradtak (utóbbival nekem az új Adagio is biztosan jobban tetszett volna), az együttes fő dalszerzője, Lee Luland gitáros azonban (mintha olvasta volna jó szándékú ajánlásunkat) új billentyűst igazolt Rox Capriotti személyében, és a mikrofon elé is egy új arcot, bizonyos Michael Morrist állított. Ez határozottan jót tett a bandának, bár Morris hangja így sem igazán az én szám íze szerint való: olyanféle magas, vékony, de biztos orgánumról van szó, mint pl. a bolgár Pantommindban Tony Ivané. Ízlés és megszokás kérdése. Szerintem az albumot záró "Where Masters Fall" című tételben beköszönő Marc Hudson (Dragonforce) hangja jobban illene ide.

    A "The Illuminated Sky" kifejezetten érett és aprólékosan kidolgozott progresszív metált kínál nekünk, néhol egészen jó érzékkel adagolt neo-klasszikus ízekkel (ld. "Cosmic Emissary). Ezért elsősorban a rendkívül tehetséges gitáros-zeneszerző, Lee Luland a felelős. Sajnos a szerzemények nem mindig elég karakteresek, ráadásul nekem az énekdallamok sem tűnnek elég erősnek. Az instrumentális részek azonban mindig nagyon ülnek, az "Alien Makers Of Disord"-ban vendégszereplő Greg Howe pl. (mint mindig) egyszerűen lenyűgöző (és ebben a stílusban ritkán is hallani manapság).

    Lehet, hogy nem a Prospekt alkotta meg idén az év lemezét, de ez mindenképpen nagy előrelépés az első albumhoz képest. Szólhatna jobban, lehetne rajta több szerethető dallam, de azért még így is figyelemreméltó teljesítmény. Érdemes vele eltölteni egy kellemes kánikulai "pásztorórát", az itt beágyazott Bandcamp oldalon teljes egészében meg is lehet hallgatni.

    The Illuminated Sky by Prospekt

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Adagio: Life (2017)

    Egyéb

    y_110.jpg

    Kiadó:
    Zeta Nemesis (saját kiadó)

    Honlapok:
    www.adagio-online.com
    facebook.com/pages/ADAGIO

    Tudom, hogy számtalan recenziómat kezdtem már így, de muszáj megjegyeznem: ezt a kritikát (sem) nekem kellett volna megírnom. Nálunk igazából Túrisas lenne a házi Adagio-felelős, de egyébirányú restsége miatt ezt (sem) várhatjuk tőle. Abban azért még titkon reménykedem, hogy alapvetően negatív (hoppá, itt csúnyán elszóltam magam!) kritikám kiugrasztja az életunt nyulat a bokorból. Talán ezzel kiprovokálok minimum egy (vagy több) terjengős, fölháborodott kommentet!

    Az Adagio vitathatatlanul az egyébként nem túl sűrűn benépesített francia metál égbolt egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Volt. Merthogy a gallok Symphony X-eként joggal emlegetett együttes a 2009-es "Archangels In Black" óta nem adott életjelet magáról. Az énekesek bősz váltogatása (járt ott Mats Levén is!) és a zenei agynak számító Stephan Forté gitáros erősen felejthető két szólólemeze (itt és itt) nem volt túl biztató előzmény. A "Life"-on 8 hosszú évet ültek, ami éppen jól is elsülhetett volna. Nem tagadom, hogy aprólékosan kidolgozott, sokszorosan rétegzett anyaggal van dolgunk, de a dalokat hallgatva inkább az elmúlt 8 év kínlódása, erőlködése, mintsem a hosszú előkészítő időszak termékeny zsenialitása az, ami szembeötlő.

    Forté határozott visszatérést ígért a 2003-as "Underworld" kemény, ám dallamos progresszivitásához. Persze az élet közben kérlelhetetlenül megy tovább, és vajmi kevés reális esély van arra, hogy az őt körülvevő világgal együtt óhatatlanul változó muzsikus 15 évet sikeresen ugorjon vissza az időben. A "Life" iszonyatosan sűrű, batár nehéz, bonyolult hallgatnivaló, de kevés köze van az "Underworld"-höz, talán még az Adagióhoz is alig-alig. Ez nem egy Symphony X-féle neo-progresszív anyag, sokkal inkább tükrözi Forté utóbbi időben tapasztalható vaskos el-Jeff Loomis-osodását, valamint lényegesen több rokonságot mutat Finn Zierler Beyond Twilight-jával, mint bármi mással. Az utóbbi nem csak Kelly "Sundown" Carpenter énekének köszönhető, amit pl. a 2005-ös "Section X" című BT lemezen is hallhatunk. A rokonság inkább a nyomasztó zenei elvontságban, gyomorszorító letargiában és hátborzongató, zajos ürességben tetten érhető.

    Nem kétlem, hogy ez még így is utat talál a kemény rajongókhoz, főleg azokhoz, akik élnek-halnak Carpenter hisztérikus orgánumáért. Abban azonban biztos vagyok, hogy még nekik is föltűnik majd (ha kicsit is vájtfülűek), hogy - bár Kévin Codfert billentyűs elismert hangmérnök - ez az anyag bizony szólhatna jobban, arányosabban is. Nekem a dobhangzás nagyon műanyag, a billentyű kicsit halk, a bőgő meg vékonyka - úgy látszik Forté mesterék saját stúdiójától és saját kiadójától ennyire tellett. Azért a "Trippin' Away" című, mondhatnánk a djentes, zierleres hatásokhoz képest amúgy neo-klasszikusan régimódi ballada még így is libabőr. Ha ilyesmivel pakolják tele a lemezt, engem kilóra megvesznek.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • DGM: Passing Stages – Live In Milan And Atlanta 2CD+DVD (2017)

    Egyéb

    y_109.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.dgmsite.com
    facebook.com/dgmprog

    Már sokkal, de sokkal hamarabb meg kellett volna születni ennek a recenziónak! Egyrészt úgy volt, hogy túlterheltség és időhiány miatt nem rám hárul ez a feladat (is), másrészről a jó ideje megrendelt kiadvány csak jelentős késéssel jutott el hozzám. Az olasz Symphony X-ként tündöklő DGM-nek 2010-ben már jelent meg egy élő anyaga "Synthesis" címmel, de az még a Scarlet Records-os éra produktuma volt, s mint ilyen, erőst a "low budget" kategóriába tartozik. A régi nóták újra fölvett "best of" audio válogatásának nagyon örültem, de annak már sokkal kevésbé, hogy a római koncert DVD fényképezése egyenesen kritikán alulira sikerült. Mondjuk ebben a tekintetben a Frontiers kezelésében megjelenő "Passing Stages" sem ígért sokat, hiszen a nápolyi kiadó koncert fölvételei sem a kameramunka iskolapéldányai szoktak lenni. Mi több! Vagy mi kevesebb?

    A DGM megtehette volna, hogy a szokásos sokéves késéssel csak a 2014-es atlantai ProgPower fesztiválon rögzített kb. 70 perces anyagot adja ki, de szerencsére úgy döntöttek, hogy hozzácsapják az ucsó lemezük (The Passage) 2016-os turnéján Milánóban fölvett valamivel kevesebb, mint egy órás koncertet is. Szerencsés csillagzat alatt született elhatározás volt ez, hiszen a két anyag jótékonyan kiegészíti egymást. Az atlantai koncert a ProgPower-es fölvételek stílus(talan)ságához híven képileg abszolút minimál fölfogásban készült. A kamerabeállítások amatőrök, a fókusz sokszor életlen, a fölvételek koncepciótlanok, a színpad spártai, a hang viszont hibátlan: természetes, élő, arányos, az utómunkálatok pedig nem tolakodóak. Erényként foghatjuk föl, hogy (bizonyos átfedések mellett) a szetlista a "FrAme" (2009) és a "Momentum" (2013) albumok dalaira épül, és Emanuele Casali billentyűs még rock-fazonként lépett föl (i.e. nem rondított még bele ollóval a rőzsébe, hogy pubifrizurával éktelenkedjen, mint a milánói színpadon).

    Az észak-olasz Frontiers Metal Festival fölvételei képileg sokkal jobban sikerültek, bár a vágások kicsit kapkodósak és a fókusszal itt is akadt probléma olykor. Még így is sokkal jobban esik ezt a koncertet nézni, vizuálisan egyértelműen magasabb rendű az atlantai anyagnál. A gond itt az, hogy amit hallunk, annak marha kevés köze van a bulin elhangzottakhoz. Atlantában a Casali testvérek még bekapcsolt mikrofonok előtt legalább igyekeztek vokálozni, Milánóban már csak a nagyszabású kórusok szólnak folyamatosan, miközben egyedül Mark Basile szája előtt van mikrofon. Viszont egy dalban, a "Ghost Of Insanity"-ben az Evergrey-es Tom S. Englund sorait Simone Mularoni énekli, nem is akárhogy! A faszi nem csak döbbenetes gitáros, de ígéretes énekes is. A lényeg azonban az, hogy a milánói koncertnek igazából csak a képeit kapjuk, mert a hanganyag precíz utómunkálatokkal doktorált verzió, ha nem teljesen új fölvétel (mint gyanítom, a Megadeth "Rust In Peace Live" DVD-je).

    Közel sem tökéletes audio-vizuális élmény tehát az, amit ez a DVD kínál nekünk, de egyrészt jobb és könnyebben elérhető a ma már szinte beszerezhetetlen "Synthesis"-nél, másrészt a két föllépésen rögzített anyag erényeit egyesítve, összegezve egy tök jó virtuális buliban vehetünk részt, öklünket vadul rázva, fejünket bőszen bólogatva a képernyő előtt. Arról nem is beszélve, hogy a CD+DVD kombó végleg bebizonyítja a kétkedőknek: a DGM abszolút világszínvonal, tényleg a legnagyobbak között a helye, simán pariban van olyan előadókkal, akiknek népszerűsége, elismertsége messze meghaladja azt, ami eddig nekik osztályrészül jutott.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • The Vicious Head Society: Abject Tomorrow (2017)

    Egyéb

    y_108.jpg

    Honlapok:
    www.theviciousheadsociety.com
    facebook.com/theviciousheadsociety
    bandcamp.com/theviciousheadsociety

    Írországról sokminden eszünkbe jut, de a metál nem igazán. Zeneileg mindig inkább a folk/rock vonalon voltak erősek, így nem kicsit lepődtem meg, amikor belefutottam a The Vicious Head Society bemutatkozó lemezébe. Neve ellenére lényegében egyszemélyes projektről van szó. Graham Keane amolyan kései érkező, 18 éves korában fogott először gitárt a kezébe, akkor viszont olyan komolyan vette a dolgot, hogy éjt nappallá téve gyakorolt, sőt végül kikötött egy angliai zeneiskolában (ahol megszerezte a szükséges teoretikus alapokat is).

    Úgy a megszállott gyakorlás, mint ennek az albumnak kínkeserves megszülése Keane számára terapeutikus jellegű foglalatosság volt, érzelmi válságának, depresszióval való küzdelmének volt egyszerre laboratóriumban kikevert kemikáliák nélküli orvossága és fölszabadító szellemi mellékterméke. Az egész lemezt kis házi stúdiójában rögzítette, keverte, maszterelte, ami azért hallatszik is rajta. Nem gáz az eredmény, de persze lehetne sokkal profibb: a ritmusszekció és a billentyűk jöhettek volna "előrébb", de végeredményben ez egy gitáros lemez(e).

    Keane nem is titkolja, hogy mióta az eszét tudja, a progresszív metál bűvöletében él, különösen a Dream Theater volt rá nagy hatással. A dalszerkezetek ezt a vonzódást egyértelműen kimutatják, de olykor akár egész konkrét zenei utalásokba (nyúlásokba?) is belefuthatunk. A zeneszerző-gitáros egyébként elég ambiciózus vállalkozásba kezdett ezzel a projekttel; ennek megfelelően komoly önbizalomról tanúságot téve még Mike Portnoyt is megkörnyékezte, nem dobolná-e föl az anyagot. Portnoy nemet mondott, de sokan mások, pl. Derek Sherinian és az Ayreonból ismert énekes, Wilmer Waarbroek elfogadták a fölkérést.

    Az "Abject Tomorrow" a műfajra jellemző "concept" album, egy disztópikus történetre van fölfűzve, ahol egy Mátrix-féle, Neo típusú hős megszabadul a világuralomra jutott gépek által emberekbe műtött érzelemgátló implantátumtól, és újra elindul a "hús-vér" emberré való válás rögös útján... Akkor erről ennyit!

    A zene viszont annak ellenére is kifejezetten ígéretes, hogy Keane engem szólóban nem igazán győzött meg. A hangzás mellett talán a koherencia hiányát és az alkalmi hörgések majdnem komolytalan mivoltát lehetne fölhozni ellenérvként, minden más tekintetben azonban ez egy alapjában igen zenei, jó ötletekben, dallamokban bővelkedő anyag, így Keane némi kitartással, szerencsével stb. akár az "ír metál" jövőjének egyik oszlopos megteremtőjévé is válhat...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Peta: Homo Imperfectus (2017)

    Egyéb

    peta_borito.jpg

    2013-as éves toplistámon hetedikként végzett a "War & Peace", ezért most senki ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak rá, semmi pénzért nem is tenném, de felütésként kikívánkozik belőlem, hogy azért Lukács Peta második szólólemeze sokkal többet fog szólni itthon, autóban, meg akárhol… Így utólag számomra egyértelmű, hogy az első lemez inkább a szakmának, vájtfülű zenefanatikusoknak szólt. Stílusbeli sokszínűség, háború és béke, fehér és fekete, szépség (Pacziga Linda) és a szörny (Tóth Gergő), egyfajta zenei terülj-terülj asztalkám jellemezte. Nem is volt ezzel semmi baj, legalábbis nekem nem volt vele bajom, "Slow Down", "Prayer", "90s Nights", mekkora nóták!  De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, azt azért el kell ismerjem, az énekes dalok számomra nem ültek igazán.

    Most sok minden változott. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos koncepció, tartok tőle, hogy igen, de ezúttal a teljes anyag kimondottan slágeres és hallgatóbarát. Ezekkel a dalokkal azok is tudnak majd azonosulni, akiknek a "W&P" esetleg megfeküdte a gyomrát. Mindezt úgy, hogy Peta nem ment le kutyába, a minőségből semmit nem engedett. Most ugyan nem szakítja meg egy-egy zongorás jazz-betét a héthúros mély riffelést, de kapunk helyette kerek dalokat, egyből ragadó ének- és gitártémákkal. És senki ne higgye azt, hogy pl. a "Majdnem" zakatoló verze-ritmusozása, majd a refrént felvezető és lezáró, mindössze négy hangból álló, de rettenet fogós téma megírása zenei szempontból értéktelenebb, mint egy jót bűvészkedni sok-sok hangból. Technikailag lehet könnyebb, de ha a dalszerzési fázisban ez a vezérelv, az régen rossz…

    Ehhez a megváltozott, jobbára sodró-zakatoló tempójú (Geröly Mátyás dobos és Horváth "Sexy" Gábor bőgős feszes alapot adnak Peta játékához), konzervatív verze-refrén-verze-szóló-refrén arculathoz ezúttal megkapjuk Petát énekesként is. Nem járunk rosszul, oda merészkedik csak, ahol még biztosan intonál, a saját (nem csak tempójukban, de szövegvilágában is zaklatott) dalait így teljesen korrektül elénekli. Nem is igazán tudok kedvencet kiemelni, tényleg mindegyik nóta sodor, visz magával. Jelenleg talán a nagyívű "Remény" az, amire legszívesebben bang-elek itthon. A modern héthúros riffeléshez sokszor társul némi pulzáló/prüntyögő elektronika is, a billentyű (Szebényi Dániel) most a hangulatteremtéshez szükséges szőnyegezésen túl leginkább ebben a szerepben dominál. Ízlés kérdése, engem nem zavar, sőt, kimondottan látom okát és célját ebben a zenei kontextusban. A teljes dallamközpontúságban fogant három középtempós 10/10-es instrumentális nóta is abszolút telitalálat, sőt végig libabőr. Peta saját stúdiójában készült a lemez, a hangzásra sem lehet panaszunk.

    Maradt még egy tétel, aminek az a különlegessége, hogy alapjáraton a hajamnak kéne égnek állni tőle, ehelyett az egyik kedvencemmé lett. Mivel nincs feltüntetve szövegíró, feltételezem, hogy ez is Peta saját szövege. A többi is rendben van, de a megtisztulásról szóló "Meg kell halnom" szinte vers-értékű. Ezt pedig nem elénekli, hanem amúgy "halottpénzesen" elmondja, jajj!!! – Igen ám, de az a csodaszép melankolikus zongora- és gitárjáték, ami végigkíséri a narrációt, egyszeriben tartalmat és valódi zenei mélységet ad a kompozíciónak, méltóképpen lezárva az idei hazai termésből eddig számomra messze kimagasló lemezt.

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Chaosbay: Of Cutting Cords EP (2017)

    Egyéb

    y_107.jpg

    Kiadó:
    Surmount Productions

    Honlapok:
    www.chaosbay.com
    facebook.com/chaosbay
    bandcamp.com/album/vasilisa

    A német progger fiatalokból álló Pantaleon bemutatkozó lemeze szolgáltatta az alkalmat, hogy sokadjára rácsodálkozzam arra, az első hallásra is ordítóan tehetséges fiatalok miért nem kapnak a kiadóktól esélyt. Ezzel kapcsolatban merült föl bennem az ugyancsak német (bár itt-ott már djentbe hajló stílusjegyekkel tarkított) progban utazó Chaosbay. Tényleg, mi van velük mostanság? Hát az van, hogy a 2015-ös, nálam még a toplistára is fölkerült "Vasilisa" után megint jelentkeztek egy új, kb. 26 perces EP-vel "Of Cutting Cords" néven.

    A "Vasilisa" nálam elért váratlan sikere után késztetést éreztem arra, hogy fölvegyem a srácokkal a kapcsolatot. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy szándékukban áll-e eddigi anyagaikat valamilyen fizikai hanghordozón (értsd: CD-n) megjelentetni. Erre az együttes énekes-gitárosa, zeneszerző-producere, Jan Listing negatív választ adott. Az indok: túl drága, a kiadók nem állnak mögé, az emberek már nem vesznek CD-ket. Ők már nyilvánvalóan egy másik generációt képviselnek, tudatosan választották azt az utat, hogy komoly kiadói háttér nélkül, saját stúdióban készítik el néhány számos EP-iket, amiket azután internetes felületeken tesznek letölthetővé. Biztos igazuk van, én azért hiányolom a kézzel fogható, dédelgethető végeredményt... Egyéni szocprobléma, igaz?

    Az "Of Cutting Cords" talán még elődjénél is jobban szól, ami a saját lakásban berendezett stúdiót tekintve nem is olyan kis eredmény. Talán ez is a következő nemzedék vívmánya/átka: ma már nem elég jól megtanulni muzsikálni, hangmérnöknek is kell lenni. Nem is kicsit. Ami az új EP-t illeti, azért hallhatóan sok frusztráció gyűlhetett föl bennük 2015 óta. Ez egy dühös, agresszív anyag, sok rekesztéssel, még több fejszaggató riffel (sajnos zéró klasszikus értelemben vett gitárszólóval). Nekem hiányzik a "Vasilisa" varázslatos hangulata és dallamossága, Porcupine Tree-s lebegése. De sebaj! Szoktam én is mérges lenni.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Pantaleon: Virus (2017)

    Egyéb

    00-pantaleon-virus-web-2017.jpg

    Honlap:
    facebook.com/pantaleon.band

    Valami szerintem nincs rendben a német zeneiparban sem. Ha olyan sikerre éhesen föltörekvő és vitathatatlanul tehetséges zenekarok sem találnak maguknak kiadót, mint a kölni Pantaleon (vagy a mannheimi Chaosbay), akkor tényleg nagy a baj. Egyedül akkor kapnak fölmentést a germán lemezkiadók moguljai, ha a saját kiadás ezeknek a formációknak kalkulált döntése volt. Persze ezt sem lehet kizárni...

    A kölni négyessel való ismeretségem is a fáradhatatlan internetes kukázásom eredménye. Szinte látatlanban és hallatlanban adtam nekik esélyt, jóllehet manapság egyre szigorúbb vagyok. Aki képtelen a YouTube-ra legalább egy bemutatkozó nótát föltenni (nem kell videó, elég valami pár perc alatt elkészíthető gagyi fényképes háttér is), az már tényleg az igénytelen vagy málészájú kategória. Erre még a bevallottan amatőr szobagitáros Túrisas cimborám is képes, sőt!

    Az anyagot letöltve és meghallgatva nem győztem elismerően bólogatni. Itt nem egy rutintalan, fogalmatlan garázsbandával van dolgunk, az elsőre egyértelművé válik. Csak később világosodtam meg, hogy az együttes dobosa, Kevin Kott nem más, mint a Masterplan jelenlegi ritmus-felelőse! A formációt nagyon jól fölkészült muzsikusok alkotják, a figyelemreméltó orgánummal megáldott (reszelő, sikoltó, morgó módban is otthonosan mozgó) énekes, Patrick Sühl mellett főleg Xaver Schiffels gitáros érdemel külön említést: nem fél olykor neo-klasszikus futamokkal sem díszíteni szólójátékát, ritmusai pedig olyan szilárdak, mint a svájci frank árfolyama.

    Honlapjukon a "hatással voltak ránk" kategóriában olyan bandákat emlegetnek, mint a Dream Theater, SymphonyX, Blind Guardian, stb. Ez nagyjából le is fedi, hogy mit várhatunk tőlük: amolyan jellegzetesen német progresszív metált, mintha pl. egy Dream Theater módba kapcsolt Masterplan keveredne a Tomorrow's Eve-vel, vagy valami hasonló. Bánatom, hogy kiadó és tőke hiányában a megszólalás bizony közel sem tökéletes, és szerény véleményem az, hogy egy állandó billentyűs hangsúlyosabb szerepeltetése sokat javítana a már-már bántóan száraz hangzáson. Kellene nekik egy Markus Teske léptékű producer. Egyébként meg: elismerésem!

    Tartuffe 

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Styx: The Mission (2017)

    Egyéb

    y_106.jpg

    Kiadó:
    UMe

    Honlapok:
    www.styxworld.com
    facebook.com/styxtheband

    Kb. két évvel ezelőtt írtam egy több szempontból is hiánypótló recenziót az Európában sajnálatosan kevéssé ismert amerikai rocklegendák közé tartozó Styx lehengerlő koncert DVD-jéről, amelyen a Cleveland-i középiskolásokból toborzott Contemporary Youth Orchestra zenészeivel és kórusával tanítanak – nem középiskolás fokon (One With Everything). Akkor még csak remélni sem mertem, hogy a közel 15 éve csak régi nótákkal koncertező öregfiúk összehoznak egy új lemezt, de szokásos kishitűségemre – hál' Istennek! – sikerült rácáfolniuk.

    2005-ben ugyan kiadtak egy "Big Bang Theory" című lemezt, de azon (egy saját dal újrafelvételén kívül) kizárólag földolgozás nóták szerepeltek. A "The Mission" ugyan nem túl hosszú (kb. 43 perc), de vadi új szerzemények sorjáznak rajta, ráadásul nem találomra, valamiféle esetleges sorrendben, hiszen koncept albumról van szó! A szövegek egy 2033-ban útnak indított Mars-expedíció kalandjait járják körül. El kell ismerni, a téma nem túl izgalmas, vagy eredeti, de zeneileg szerencsére sikerült elkerülni a hervasztó sablonosságot.

    Az albumnak nem csak a régi bakelitekhez illeszkedő hosszúsága retrós, de a Nashville-i Blackbird Studiosban kikevert sound is elég régisulis. Régi vágású, de nem áporodott, nem erőtlen és aránytalan; a hi-fi analóg fölvételek legszebb hagyományait követi. A klasszikus Styx egyik fő oszlopának számító Dennis DeYoung ugyan nem szerepel a lemezen, de a "The Mission" méltó az együttes régi rock operás örökzöldjeinek (pl. Paradise Theatre, Kilroy Was Here) emlékéhez.

    Tökéletesen értem az együttes kicsit nosztalgikus megközelítését, működik is a dolog, de én személy szerint azért nem bántam volna egy teljesen modern, fejszaggató hangzást. Persze ilyet várni Tommy Shaw-éktól nem reális – talán nem is fair. A dalokban a Styx újra bizonyítékát adja annak, hogy a dallamok és a már-már Queen-szerű nagyszabású kórusok mesterei (ld. Khedive, Mission To Mars), de annak is, hogy a "nyálas AOR" cimke, amit sokan hebehurgyán rájuk aggattak, tökéletesen igazságtalan. Ez egy kiemelkedő klasszikus értelemben vett progresszív rock produktum: remek szólókkal, érdekes instrumentális betétekkel (ld. Red Storm).

    Nem hiszem, hogy a "The Mission" ostromolni fogja a toplistákat, főleg nem Európában, de nagyon tisztességes munka, és ha a '70-es évek végén, '80-as évek elején jelenik meg, ma az amerikai rock egyik klasszikusaként emlegetnék. Így csak egy jó lemez, erős nosztalgia faktorral, zéró eséllyel a médiafigyelemre. Idén karácsonyra nyilván egy magyarországi Styx koncertet fogok kérni a Jézuskától...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Anthriel: Transcendence (2017)

    Egyéb

    y_105.jpg

    Kiadó:
    Lion Music

    Honlapok:
    www.anthriel.net
    facebook.com/Anthriel

    Hét esztendővel ezelőtt is meglepetésként, minden előzetes információ nélkül tört be az életembe a finn neo-klasszikus ihletésű, progresszív metál remekmű, a tamperei Anthriel "The Pathway" című lemeze (itt és itt). Azt tudtam, hogy új albumon dolgoznak (hét év elteltével illett is!), de fogalmam sem volt, hogy a megjelenés ennyire közel van (hivatalosan holnap). Sajnos maradtak a finn törpe kiadónál, a Lars Eric Mattsson által alapított Lion Musicnál. Azt se tudtam, hogy ez a cég még létezik. Félreértés ne essék, a kiadó nagy szolgálatot tett/tesz a metál-rajongó közönségnek, de rakat pénz, promóció, világkörüli turné – nos, az felejtős!

    Ez az oka a különösebb hírverés nélküli megjelenésnek, de alighanem ez az oka annak is, hogy a hangzás ezúttal - fájdalom! - nem tökéletes. Mondjuk azt nem értem, hogy az első lemez (ami ugyanott jelent meg), hogy szólhat jobban! A "Transcendence" sajnos szárazabban, aránytalanabbul szól elődjénél, különösen a dob-sound élettelen, de a gitár-riffek kásája is zavaróan tompítja az éneket. Tudom, hogy ez nyafogásnak tűnhet, de a vájtfülűek élete nem könnyű, és azon hallgatók zenei élményét is jelentősen rontja, akik talán meg sem tudnák fogalmazni, mi a bajuk...

    Az tuti, hogy a srácok nem felejtettek el zenélni, de az is biztos, hogy nem tudtak/akartak kilépni a SymphonyX bűvöletéből. Ezért egyébként sokan ekézik őket, de nekem ezzel speciel épp semmi bajom. Sőt, annak idején pont azért kedveltem meg őket, mert Michael Romeo csapatának korai (Damnation Game körüli) hangulatát, hangzását voltak képesek elővarázsolni a kalapból. Szóval a hangszeres tudással nincs gáz, a SymphonyX epigon státusszal is ki vagyok egyezve, a "Transcendence" mégsem tudott bevinni egy olyan villámgyors gyomrost, mint elődje, s ennek oka vélhetően a fogós dallamok, az azonnal ható témák hiánya.

    A hangzás miatt eleve hendikeppel indul az anyag, aztán a lemezt indító hulla gyönge akusztikus-álszimfonikus "The Calling" sem ébreszt bizalmat, még kevésbé lelkesedést. Óriási taktikai hiba az ilyen rajt! Szerencsére ezek után már tudatosabban, jobb érzékkel építkezik a lemez, hogy előkészítse a "teret" a grand finálé, a 19 perces "Fallen Souls" katarzisának. Sajnos azonban ez a katarzis elmarad (legalábbis nálam), mert az eredmény nem annyira egy összefüggő, monumentális remekmű (mint pl. a Stratovarius "Elysium"-ja), hanem egy elég tarka-barka - hogy ne mondjam: se füle, se farka - egyveleg, amolyan "medley".

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Angertea: Sinking In Strain (Video)

    Egyéb

     img_0857.JPGBár az Angertea a rock/metal zenében éppen azt a vonalat képviseli, amit itt a blognál igazán egyikünk sem szeret, de a hitelesség, a megkérdőjelezhetetlen minőség, illetve a csapat szimpatikus emberi oldala miatt nincs okom megtagadni tőlük, hogy közreadjuk legújabb klipjüket. Mi ettől semmivel sem leszünk kevesebbek, nekik meg hátha szerzünk egy-két új rajongót. Hajrá Nagymágocs!

    "Az alapvető célunk az volt, hogy egy ütős, és látványos image klipet csináljunk.  Egy-két helyen mondjuk kapcsolódik a dalszöveghez a videó, de ezúttal inkább a látványra mentünk rá, és azokra az érzésekre, amiket bennünk kelt a dal.  Az egyik főszereplő egy kedves volt tanítványom, Kis Violetta 32 szeres magyar bajnok táncos, aki nagyon szép eredményeket ért el Európa bajnokságokon is.  Aztán itt van Gerzson a skorpió, és Szöszi a boa... Érdekesség, hogy amikor eldőlt, hogy kígyót szeretnénk a klipbe, a saját facebook oldalamon tettem erre egy felhívást. Több mint 80  üzenetet, és kommentet kaptam, amiben a legkülönfélébb emberek ajánlgatták a saját egzotikus állataikat. De még ilyen kvázi szomszédok is, vagy utcabeliek, olyan emberek, akikről még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy kígyókat tartanak otthon… Úgyhogy legyetek óvatosak srácok!  Soha nem tudhatjátok, mi lapul az emberek tarsolyában…  

     A klip egyik legnagyobb hőse Totó barátunk, aki bevállalta, hogy egy élő skorpiót tesznek az arcára. Ez egy olyan mutatvány volt, amire még a skorpió gazdája is elismerően bólogatott… Bármikor belemarhatott volna az arcába, mi eléggé pánikoltunk is... Már csak nézni is borzasztó, és idegörlő volt, de Totó egy nagyon bátor ember, és egy karcolás nélkül megúszta a kalandot.

     A zenekar amúgy köszöni, jól van. Migueléknél  a nyár közepén jön a második baba, ezért jövő tavaszig nem nagyon tervezünk koncerteket,  csakis indokolt esetben.  Pluszban annyit elárulnék, hogy év eleje óta  szépen lassan, és nyugodt  tempóban folyik a munka egy különleges új Angertea lemezen. Ez nem sorlemez lesz, hanem egy teljes nagylemez hosszúságú akusztikus anyag, egy különleges hangulatú valami, ami jövőre fog majd csak megjelenni.  De még a Snakes in Blossom nagylemezről is tervezünk  egy-két újabb klipet megjelentetni az ősz folyamán… Szóval toljuk amit kell. "

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!