• Crazy Lixx: Ruff Justice (2017)

    Egyéb

    y_94.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.crazylixx.com
    facebook.com/crazylixx

    Most aztán nagyon meglepődtünk! A retró hajmetálos svéd Crazy Lixx lemezeit tényleg a Frontiers adja ki? Nahát! Ki gondolta volna? Mondjuk csak az, aki lélegzik, él és mozog (úgy általában vannak életjelei), valamint legalább elemi szinten tisztában van a műfaj történéseivel. Majdnem azt írtam, hogy az, aki olvassa a blogunkat, de – mint kiderült – az félrevezető lenne, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezen az oldalon még nem jelent meg róluk önálló bejegyzés (jóllehet emlegetve azért voltak rendesen).

    Nem is olyan régen, a Steel Panther legújabb lemezével kapcsolatosan folyt itt arról egy diskurzus, hogy van-e Amerikában valódi nosztalgia hullám, illetve hogy egy ilyen esetleges divatot kiaknázó fiatal együttesnek – önálló hangzás és stílus hiányában – van-e létjogosultsága. Akkor nem bocsátkoztam vitába, de most vegyük sorba!

    (1) az USÁ-ban valójában nincs ilyen hullám, a régi nagyok (pl. Mötley Crüe, Van Halen) turnéztatása mindig biztos befektetés, de új bandák nem kapnak sem stúdióidőt, sem média-támogatást, sem kiadói promóciót. Punktum. Ebben az értelemben a Steel Panther pl. kimondottan hiteles és – leírom! – tiszteletreméltó zeneileg, akármit is gondoljunk az okádék körítésről. (Az már más kérdés, hogy a visszataszító csomagolás nélkül kaptak-e volna esélyt egyáltalán.) Európában viszont igenis van ilyen nosztalgia, és egyes kiadók (főleg a Frontiers) lelkesen asszisztálnak ehhez. Az kérem nem véletlen, hogy a régen népszerű észak-amerikai bandák is csak itt jutnak lehetőséghez: ld. Journey, Stryper, Winger, Whitesnake, Harem Scarem, Tyketto, House Of Lords. Otthon nem terem nekik babér, mert ott most a nu-,alt-, extrém, djent, meg az ilyen megy (illetve van egyfajta thrash reneszánsz).

    (2) Ami a Crazy Lixx-féle sleaze-koppincs formációk létjogosultságát illeti, a válasz már sokkal összetettebb. Ez a stílus már végletekig kiaknázott (az volt már a '90-es évek elején is), így igazolhatatlan mérvű naivitás lenne bármiféle eredetiséget, újszerűséget várni. Aki viszont ezt a stílust annak idején kedvelte, és mostanában hiányoznak neki az azonnal megjegyezhető dallamok, a jókedv, a könnyed szórakoz(tat)ás, miért ne élvezhetné különösebb elvárások, a művészi hitelesség erőszakos követelése nélkül ezt a muzsikát? Őket "szolgálják" több-kevesebb sikerrel a főleg skandináv vidékről érkező fiatal csapatok, akik tök jól szórakoznak, miközben az apjuk, anyjuk által összegyűjtögetett poros bakelitekről ismerős bulizenét játsszák.

    De hogy a Crazy Lixxről is essen szó: ugyan a "Ruff Justice" már az ötödik lemezük, nekem először a cím nélkül megjelent előző albumuk (2014) jött be először, az is úgy nagyjából 60 százalékosan. Ők számomra azt a kategóriát képviselik, akik tényleg nagyon szolgai módon idézik meg a pufihajas-cicanadrágos korszakot: minden hangszín, minden manír, még a koreográfia is ugyanaz. Nekem ez a kevésbé szimpatikus megközelítés, egyszerűen azért, mert ennél már a Mötley Crüe "Dr. Feelgood"-ja is vastagabban, modernebbül szólt 1989-ben! Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!

    A "Ruff Justice" korrekt retró anyag, ügyes stílusgyakorlat jó dallamérzékkel és a megidézett korszak minden meghatározó markerével, mégis egy kicsit vértelennek tűnik. Nem tudom, hogy ezért a lityi-lötyi soundért a srácok felelősek, vagy a – valljuk be – közel sem tévedhetetlen Frontiers stáb. Tényleg érdemes meghallgatni Vince Neil fönt említett albumát: Apám! Ahogy az 25 év távlatából is csikorog, rúgkapál, csíp, mar, harap! A lényeg: a Crazy Lixx nem elég "crazy": nem rossz, de huszonéves srácokhoz és az adott műfajhoz ennél sokkal több zabolátlanság, kirobbanó energia (hogy ne mondjam: pimaszság, vadság) illik!

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Mötley Crüe: The End: Live In Los Angeles DVD (2016)

    dvd

    motley_posterweb.jpg

    A „The End” és szinonimái mostanában egyre inkább egy-egy zenekar, meghatározó rock ikon(ok) visszavonulását jelentik a rockzenében. Nincs ebben igazából semmi meglepő, semmi sem tart örökké, a műfaj legendái, stílusteremtői megöregedtek. Ahogy az optimisták mondják, nincs baj, hiszen egy esetleges atomcsapás után úgyis Keith Richard fogja eltakarítani a radioaktív hulladékot, ami ugyan jó poén, bár Lemmy halála után legtöbbünk már elhiszi, hogy a „halhatlanok” sem képeznek kivételt, az elmúlás az anyagi világ egészére vonatkozik.

    Na, de a Mötley Crüe-t még ne temessük, csak a zenekar vonult vissza, a tagok szerencsére jó bőrben vannak. Kivételt képez ez alól Mick Mars szegény, aki évek óta zombiként létezik és tényleg nem értem, hogy tud(ott) színpadra állni estéről-estére. Az meg pláne meglepő, hogy ebben a katatón állapotban is kimondottan ízesen is gitározik.

    A sztori tehát ismerős, volt egy utolsó turné, amelynek Los Angeles-i koncertjét filmre vették, hadd ámuljon a nép, meg az utókor, miként képes a zenekar megadni a módját a búcsúzásnak. Engem egyetlen kérdés izgatott csupán. A nagyszerű és egészen elképesztően látványos „Carnival Of Sins” DVD-hez képest sikerül-e valamit látványban és hangulatban hozzátenniük. A válasz pedig az, hogy nem sokat. Tény, hogy itt lényegesen jobb a hang, na az konkrétan leviszi az ember fejét, de ott, azon a 2005-ös koncerten annyira csúcsra járatták a látványvilágot, pirotechnikát, hogy hiába építettek most a közönség fölé emelt kifutópályát/hullámvasutat Tommy Lee dobcuccának csarnokhosszan, lepipálni nem sikerült. Ráadásul be is döglik félúton az a szar, ami helyzetet Lee fejjel lefelé lógva is profi módon igyekszik kezelni, de még így is érződik, hogy nagyon nem hiányzott oda ez a gikszer. Kénytelen is Mars egy hosszút szólózni, amíg (kézicsörlővel, vagy mittomén hogy, szerencsére ezt a vágás miatt nem látjuk) újra visszaügyeskedik a szerkót a színpadra. Mars pedig a dalokat kiszolgálja rendesen, de az önálló szólóblokk azért nem az ő világa, hogy nagyon eufemisztikusan és diplomatikusan fogalmazzuk meg….

    Ezzel együtt ez egy nagyon fontos kordokumentum és azon túl, hogy rögtön kiemeltem a kínosabb pillanatokat, semmi rosszat nem tudok mondani az anyagról. A setlist rendben van, az új dalok is nagyot ütnek, piro-és fény hegyek, vokalista cicababák, hangról már beszéltem, félcsarnoknyi színpad, kameramunka is fasza, szóval összességében azért nagyon önfeledt és jó szórakozást nyújt a show, a „Kickstart My Heart” végén pedig tényleg felrobban a csarnok, azt többször is megnéztem, nagyon süti.


    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Ayreon: The Source (2017)

    Egyéb

    y_93.jpg

    Kiadó:
    Mascot

    Honlapok:
    www.arjenlucassen.com
    facebook.com/ArjenLucassenOfficial

    Aligha lehet kérdés, hogy az Ayreon, sőt, talán Lucassen összes munkája közül a legnépszerűbb, legidőtállóbb eddig a "The Human Equation" (2004). Én mégis – a rám jellemző különutas módon – mindig a valamivel direktebb Star One lemezeket részesítettem előnyben, azon belül is a "Victims Of The Modern Age" címűt. Most azonban megéreztem valamiképpen (és a tömeges előrendelés fényében valószínűleg mások is), hogy a nyilvános szerepléstől visszavonult, innentől kizárólag zeneszerzői és produceri munkájára koncenteráló Lucassen most valami kivételessel, igazán figyelemreméltóval fog előállni. Igazam, igazunk lett...

    Jó előre lelövöm a poént: a "The Human Equation"-höz méltó, azzal vetekedő anyag született, amit egy hete megbabonázva hallgatok. Természetesen nem egyszerű, azonnal ható muzsikáról van szó, így még most sem merem azt mondani, hogy a lejátszót elindítva azonnal eltölt az ismerősség, otthonosság szívet melengető érzése. Itt minden félreeső, elsőre jelentéktelennek tűnő zeg-zugot be kell járni, minden ajtó mögé benézni, minden helyiséget föltérképezni, minden apró részletet emlékezetbe vésni... és ez nem kis feladat! Lucassen eszközkészlete bámulatosan gazdag: a '70-es évek hard rockjától, a Pink Floydon, a kelta népzenén és az európai neo-progon át egészen a Dream Theaterig gyakorlatilag bármi belefér.

    A tény, hogy a "The Source" most mélyen elevenembe vájta fogait azért nyilván annak is köszönhető, hogy a szokásosan megalomán stáblistát csupa olyan muzsikusokkal sikerült föltölteni, akik személyes kedvenceim, nagy hőseim: Russell Allen (SymphonyX), Mike Eriksen (Circus Maximus), Zaher Zorgati (Myrath), Nils K. Rue (Pagan's Mind), James LaBrie (Dream Theater), Tommy Karevik (Seventh Wonder), Tobias Sammet (Avantasia) stb. A gitárosok között pedig megtaláljuk Paul Gilbertet, Guthrie Govant és (Igen!!! Igen!!! Igen!!!) Marcel Coenent! Azért sietek megjegyezni, hogy Lucassen saját játéka sem elhanyagolható tényező: a fílinges, kicsit bluesos szóló a lemezt nyitó "The Day That The World Breaks Down"-ban több, mint meggyőző!

    Bőven lehet szemezgetni, személyes kedvenceket keresni a dupla albumról, nekem egyértelműen mindkét korongról a nyitó tétel tetszik legjobban, a "legjobb hangszeres szóló" kategóriában pedig toronymagasan Marcel Coenen a győztes a "The Dream Dissolves" lélegzetelállító, szuperhumán gitárkölteményével. Lehetne érvelni, hogy a dupla korongos kiállítás miatt akadnak kevésbé maradandó mozzanatok a kiadványon, de a sajátos hangulat megteremtésében – én úgy érzem – itt minden egyes tételnek megvan a maga szerepe...

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Michael Schenker Fest: Live DVD (2017)

    dvd

    michael_schenker-cover-live-2017.jpg

    Tegnap ott hagytam abba a DVD-nézés szükségessége melletti érvelésem, hogy amennyiben jó kiállású metal-legények, a látványosan kialakított színpadképpel felturbózott színpadot bemozogva, jó fények, minőségi kameramunka, és bivaly hangzás mellett nyomulnak, kevés ok marad a szimpla audio CD beszerzésére, főleg, ha a kiadó kedveskedik egy CD+DVD kombóval is.

    Ez most itt előttem egy szimpla DVD és noha az anyagot megtekintve több ponton is megbicsaklik az érvrendszerem, nem tudok mást mondani, nem szabad elengedni a filmet, mert egy ritkán látott Hard Rock Ünnep ez, igen, csupa nagybetűvel.
    Jó kiállású legényekről nehéz beszélni, hiszen már mindenki 60+, ráadásul láthatóan keveset is tettek azért, hogy színpadképesek maradjanak. Az egykor szintén szebb napokat látott Gary Barden énekes oldalán pengető basszer, Chris Glenn, egyenesen rettenet, a házi tokaverseny abszolút győztese, pedig alapvetően erős a mezőny.

    Kisebb (lószart, inkább nagyobb) csoda, hogy a nagyon mélyről felkapaszkodó Főhős, mikén volt képes így formába hoznia magát. A 2006-os donningtoni koncerten Uli Roth vendégeként úgy jelent meg a színpadon, hogy nézni rossz volt, éppen csak egy nagy és szutykos vászon szatyor hiányzott a kezéből, hogy pont úgy nézzen ki, mint egy hajléktalan (lásd: képmelléklet, sajnos a „cipője” nem látszik…).

    schenker_1.jpg Erre eltelik tíz év és nem hisz az ember a szemének. Lefogyva, legalább 20 évet megfiatalodva és jókedvűen, már csak ezért is érdemes megnézni a DVD-t.
    És, hogy a cím nem véletlen. Itt van mindenki együtt és külön is a színpadon, aki énekesként leginkább meghatározó volt a karrierjét tekintve. Barden, Bonnet és ………igen, Robin McAuley!!!!!!! Gondolta volna bárki, hogy fogjuk még tőlük valaha színpadon hallani a „Save Yourself” és „This Is My Heart” dalokat? -Én biztosan nem.

    Nincs pirotechnika, bár a színpadkép és kameramunka is nagyon rendben van, és mint mondottam a jókiállású rockfazonok száma is csupán 1 db., a főhős metamorfózisának köszönhetően, de tény, hogy ennyire felszabadult, pozitív és jókedvű bulit nagyon ritkán lát az ember. Mindenki nagyon szeret mindenkit, amit kicsit sem lepleznek a színpadon, ez pedig átragad a japán közönségre és közvetve ránk is, nézőkre. Szerencsére nem jókedvű, de megfáradt nosztalgia-party, kor ide, toka oda, a hangszeren, hangszálakon mindenki csúcsformában teljesít, még Ted McKenna is úgy tapossa a kétlábgépet, mint egykor Tim Yeung a Morbid Angelben (na jó, azért nem úgy….). Schenker teljesítményére meg nincsenek szavak. Ha mentálisan és fizikálisan le is volt pattanva, játéka azért mindig meggyőző volt, de most egyszerűen ellenállhatatlan. Nem véletlen, hogy a legtöbb legendás gitárhősnél hivatkozási alap. Az a stílus, az a sound, azok a dallamok, libabőr!
    Ha csak az audio-élményt választja valaki, tulajdonképpen megértem (az Arch Enemy esetében nem.), de annyira jó látni, hogy ennyi idősen, feltehetően jó sok magánéleti, zeneipari zűr és szar után, ezeknek a muzsikusoknak ez az Ünnep ennyire fontos volt. Ha magunk alatt vagyunk, mert április végén szakad a hó, fúj a szél és hideg van ,tegyük be ezt a DVD-t. Mindjárt szebb lesz a világ!
    Hölgyeim és Uraim (meg a további 55 nemi identitás), A Rock örök!

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Arch Enemy: All Stages Burn CD/DVD (2017)

    dvd

    cover_arch-enemy_atsb.jpgTudom, hogy nagyon sokan nem lelkesednek a koncert DVD megjelenésekért. Fölösleges dolognak tartják őket, mondván vagy menjen az emberfia koncertre vagy hallgassa őket otthon, CD-n.
    Nem tartozom közéjük.
    Azt magam is elismerem, hogy nem feltétlen ad pluszt egy koncert DVD. Vannak előadók, akiket nagyon szeretek hallgatni, de soha nem vennék tőlük DVD-t. Ilyen pl. nekem Bonamassa. Kijön az egyszerű színpadra könyvelő/adószakértő/osztályfőnök-megjelenéssel és nagyon feelingesen eltolja a jobbnál-jobb blues dalokat. Ennyi. Jobb hallgatni, mint nézni.

    A Hard Rock/Metal (nekem legalábbis) nem csak erről szól. Az a zene mellett színház is, ahol számít a megjelenés, a fazon, a színpadi jelenlét, intenzitás és számít a színpadkép. Így teljes az élmény. Szeretem is elmondani amatőr zenekaroknak, hogy tilos úgy lecövekelve, érzelmek nélkül játszani a színpadon, hogy a néző azt lássa, talán nem is élvezik igazán a saját dalaikat. Ez totálisan megöli kifelé a produkciót. A dalokat koncerten életre is kell kelteni és ehhez kevés a technikai tökéletesség. Néha tényleg azt gondolom, hogy sok zenekarnak érdemes lenne több koncertfilmet nézni, mert nagyon sok dolog eltanulható ám belőlük. Pl. az, hogy nem megyek fel a színpadra a nagyi születésnapján viselt pulcsiban. Ez az indie/alternatív megjelenés és életérzés egyébként a maga szubkultúrájában legitim, de átcsempészni a rock/metal világába totális zsákutca (volt).

    Akkor döbben erre rá az ember (persze csak az, akit addig kétségek gyötörtek), ha megnézi pl. az Arch Enemy wackeni koncertfimjét. Embertelen, hogy mi történik a színpadon, minden fentebb vázolt értelemben. Az eddig minden munkájával bizonyító Patric Ullaeus által rendezett film szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy egy jó koncert, az bizony színház is, aminek az ereje, így együtt letaglózza az embert.
    A zenekart ismerjük, a dalok is zseniálisak és az eddigi AE koncertfilmek is nagyon rendben voltak, de a kihagyhatatlan klasszikusok mellett az utóbbi két hibátlan lemezre támaszkodó setlistjével az "All Stages Burn "mindegyiknél jobbra és intenzívebbre sikerült. Gyönyörű színpadkép, megkomponált fények, nem kevés pirotechnika, színpadi ruhák, gyönyörű hangszerek(!!!!), kiváló, hibátlan, virtuóz előadás, bivaly hangzás.

    Nem állítom, hogy hiba lenne önmagában meghallgatni a CD-t, de ha tehetjük, szánjuk rá azt a némi felárat és nézzük is, mert együtt igazán a páratlan élmény.

    Turisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Miserium: Ascension (2017)

    Egyéb

    miserium_cover-final.jpg

    Szögezzük le keserűen az elején: azon kevesek közé tartozunk, akiktől elviekben támogatásra és pozitív recenzióra számíthat a Miserium progresszív rock/metal muzsikája.
    És szögezzük le önkritikusan, meg még keserűbben: elmaradt ez a támogatás. Csupán egy aránytalanul rövid és sommás, leegyszerűsítő összegzéssel fizettem ki őket a 2013-as éves toplistámban:

    „Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház "Space-Dye West" dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben Return To Grace címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze.”

    Ok, dicséret lenne ez, és biztos nem is élték meg sértésként, de a debütáló lemez azért ennél lényegesen több volt. Nem, vagy alig lehetett rajta fogást találni, ráadásul szerepelt rajta egy rakat vendég, a hazai rock/metal élet jelesei közül. Ahogy most újra elővettem a lemezt (persze, hogy megvettem, na ná!), végig lekötött, minden pillanatában minőségi progresszív metal anyag, ráadásul egy teljesen saját zenei arculattal, még ha az általam említett kapaszkodók nem is légből kapottak.

    A Miserium most ott folytatta, ahol a „Return To Grace” véget ért. Talán kevesebb vendéggel, de változatlan minőségben. Nagyon nem is lett volna értelme változtatni, hiszen teljesen önazonos és felismerhető a zenei világuk. Egy újabb, az elejétől a végéig, minden apró részletében megkomponált, a névből és témaválasztásból (trójai háború) adódóan némileg depresszív, borongós, de nagyon is dallamos, változatos anyag. A Miserium erőssége számomra egyértelműen az énekdallamokban van. Hangszeresen is nagyon jók, de ez a progresszív műfajban szinte kötelező elvárás, ettől még lehetne minőségi, de tucatprodukció. Ahogy a dalokat felépítik, ahogy egymásba fonódnak a többszólamú, vagy kettesben énekelt, vagy egymást kiegészítő énektémák, ahogy kibontakoznak a kompozíciók, az egészen egyedi és a sokszor egydimenzióssá, kiszámíthatóvá vált proggie mezőnyből is felismerhetővé teszi őket, ez pedig nagy kincs. Van ezúttal is szélsőséges zenei kifejezésmód, hörgés és ehhez adagolt szigorú riffelés, de az összkép egy szomorúságában is szépséges, fennkölt, emelkedett, összetett, de ezzel együtt is könnyen befogadható zenei utazás a kezdő „Origin”-től a lezáró „When Memory Fades”-ig.

    A debütáló albumról nekem óriási kedvenc az „Out Of Reach”, azzal a lezáró és észbontó Vörös Attila vendégszólóval. Új kedvencet most nem avattam, maradt a „Reach”, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy az „Ascension” gyengébbre sikerült volna. Személyes ízlésem szerint talán jobbra sem, legalábbis most így érzem, de hozták azt a minőséget, amivel bőven állják a versenyt a legtöbb progresszív metal bandával még nemzetközi összehasonlításban is.

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Deep Purple: Infinite (2017)

    Egyéb

    y_92.jpg

    Kiadó:
    earMUSIC

    Honlapok:
    www.deeppurple.com
    www.deep-purple.com
    www.thehighwaystar.com

    Szerencsére az "Infinite"-re nem kellett annyit várni, mint közvetlen elődjére, a "Now What?!"-ra; nyolc év helyett éppen csak a felét. Különösen annak fényében, hogy meglebegtették, talán ez lesz az ucsó Deep Purple album (hiszi a piszi!), sokan izgultak azon, hogy a "Now What?!"-hoz hasonló, kísérletező, már-már progresszív anyagot kapunk-e búcsúzóul, vagy pl. a "Bananas"-ra hajazó, direktebb rock n' rollt. Hát, jó pár hallgatás után azt mondom: is-is. A kislemezről már ismert "Time For Bedlam" a kicsit gregoriános fölvezetéssel, vagy a "The Surprising" sejtelmes intrójával és kvázi-klasszikus középrészével egyértelműen a progos vonalat viszik tovább. Bizonyos értelemben ide sorolható a Gillan meglepően hosszú versmondásával félbeszakított "On Top Of The World" és a kifejezetten pszichedelikus "Birds Of Prey" is.

    A könnyedebb, slágeresebb "All I Got Is You" és "Johnny's Band", valamint a bluesos "Hip Boots" a másik oldalt képviselik, de sajnos nem túl meggyőző erővel. Ha egyenleget kellene vonnom, akkor azt mondanám, hogy ez a direktebb hangulat most vagy kisebbségbe szorult, vagy egyszerűen csak nem elég erősek, karakteresek az ide tartozó nóták. Ezt enyhíti valamelyest a bónuszként csatolt "Paradise Bar", valamint a The Doors "Roadhouse Blues" című örökzöldjének földolgozása. Volt aki azt kifogásolta, hogy a "One Night In Vegas" kínosan hasonlít az "Abandon" (1998) albumon szereplő "Almost Human"-ra (van benne valami). Én inkább erre a teljesen fölösleges földolgozásra haragszom. Nem azért, mert ki se állhatom a The Doorst (jó, egy kicsit azért is), hanem elsősorban azért, mert szerintem a Deep Purple ilyesmire nincs rászorulva.

    Remélem, hogy nem ezzel az anyaggal akarnak végső búcsút venni a közönségtől. Az előttü(n)k álló koncertkörút "The Long Goodbye Tour" elnevezése elég kétértelmű. Valóban sugallhatja az 50 éves, gazdag karrier végét, de azt is, hogy még nagyon sokáig szándékukban áll búcsúzkodni. Az utóbbi értelmezés nem is állna távol Gillan közismerten száraz, gúnyos humorától. Ha már Gillannél tartunk, egyértelműen ő vált a banda megkérdőjelezhetetlen vezéregyéniségévé (ez kitűnt a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásuk körüli mizériából is), a zeneszerzésben is hallhatóan egyre nagyobb részt vállal. Mára nyugodtan fölléphetnének az Ian Gillan and the Deep Purple névvel is.

    Gillan egyébként nagyon takarékos a hangjával, a dalok hangfekvése kétségkívül úgy van kalibrálva, hogy neki kényelmes legyen. Viszont eddig mindig nagyon hiányzott Jon Lord; valamiért Don Airey képtelen volt a távozása után kialakult űrt betölteni. Most először érzem, hogy ha akarnék sem tudnék belekötni abba, amit Airey csinál. Egyébként is nagyon hangsúlyos lett a szerepe, hiszen Morse továbbra is enyhén leszabályozott, visszafogott teljesítményt nyújt (a "Purpendicular"-höz képest mindenképpen). Persze ez nem jelenti, hogy hiányoznának a rá jellemző alapos, intenzív gitárszólók, egyszerűen csak kevésbé meghatározó a "sound" szempontjából.

    A "Now What?!" recenziójában azt mondtam, hogy a bónuszok teljesen izgalommentesek, így nem sokat veszt az ember az alapkiadással. Most azonban mindenkit arra bíztatok, hogy a bővített kiadást szerezze meg, mert a "Paradise Bar" és az instrumentális "Uncommon Man" (az előző albumról) sokat tesz hozzá a lemez zenei egyensúlyához.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Al Joseph – All Of Creation (2017)

    Egyéb

    al_joseph-cover-2017.jpg

    Annak idején Al első lemezének ismertetőjével kezdtem a nem túl intenzív kritikusi karrierem, így evidens lett, hogy a kettes anyagról is írnom kell majd a megjelenést követően. Kíváncsi voltam, hogy a számomra roppant tetszetős első albumot sikerül-e überelni és hogy lesz-e stílusbeli irányváltás.

    Az első kérdésre a válaszom egyértelmű nem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatható, vagy jó az anyag, de az én füleim számára itt nincsenek akkora slágeres dallamok, mint az elsőn.

    A nyitó ’Shift’ dal múltidézéssel indít, az első lemez momentumait fűzi fel az alapra gitárosunk, amolyan ’reprise’ jelleggel. Sajnos az átütő erő és lendület nagyon hiányzik, nem ragasztja oda az ember hallójáratait, szinte kedvem lett volna továbbléptetni. Az első hibát azonnal követi a második, az ’Eve in Flow’ finoman fogalmazva sem fokozza a sodrást. Biztosan nem ide raktam volna a sorban, inkább a lemez végére passzolna szerintem, amolyan aranyos gitározás, kicsit lapos, álmos megfogalmazásban.

    A hármas tételnél szinte felhördül az ember, hogy végre valami kraft. A ’Shogun’ hét húros riffje frissítő arculcsapásként hat a lagymatag kezdés után. Egyértelműen ezzel indítottam volna az egész albumot, ráadásul itt végre érzem azt, amiért az első albumot szerettem. Benne van a mester kézjegye, jók a dallamok, a hangszerelés, a szőnyegek, a szinti és gitár párbaj is tetszetős. Az ’Ocean Levels’ és címadó ’All of Creation’ sajnos ismételten lefékezi a tempót, ráadásul nem is érzem bennük azt a precíz, megírt, megszerkesztett formulát, ami jellemző Al dalaira. Nagyon sok az esetlegesség, improvizatív jelleg bennük, a hosszúságukat is indokolatlannak érzem. Talán a ’Creation’ refrénjét lehetne kiemelni, ha mindenképpen keresni akarnék valami pozitív momentumot. A két vendégszereplő (Sfogli, Nilsson) sem tud semmi extrát hozzátenni a dologhoz, maximum a szerzemények hosszát nyújtják meg.

    Tetszetős a ’Calling’ zongora intrója és nagyon kellemes ez a merengő, líd hangulat, Satriani mester ’Flying in a Blue Dream’ dalához hasonlít a fő motívum, ill. a legato futamok játékossága is. Egyértelműen az erősebb dalok közé sorolható, mégsem fejeltett el zenét írni főhősünk. Szerencsénkre az ’Elysium’ is folytatja ezt a minőségi vonalat, méltó felvezetője az anyag legjobb szerzeményének a ’Nightlightsnak’. Vagány a slappelős basszus nyitótéma, amit Al öccse prezentál, már a gitár első frázisából is kiderül, hogy itt bizony valami finomságot fogunk kapni. Végig nagyon szép a vonalvezetése a dalnak, a refrén azonnal dúdolható, Jack Gardiner vendégszólója is sokat dob az összképen. A záró ’Purpose’ egyértelműsíti a Sfogli rajongást, nagyon hasonló panelekből építkezik, mint sokak kedvenc olasz gitárosának tételei. Nem rossz, de hallottunk már ettől jobbat is, mindenesetre nem ezzel a dallal csúszott le a művészúr az ötös osztályzatról.

    A hangzás megfelel a jelenkori trendeknek, halálra kompresszált nem túl élő szand, talán a szólóhangszín az, ami a legtetszetősebb hatásában. Az albumot teljes egészében Al keverte és maszterelte, ami annak fényében elég érdekes, hogy az első anyagot újravették stúdióban egy meglehetősen profi hangzással. Nem értem, hogy miért nem lehetett ezt a dalcsokrot is ugyanott, ugyanazzal a stábbal elkészíteni, sokkal meggyőzőbb lett volna a végeredmény.

     

     Jack Rose

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Steel Panther: Lower The Bar (2017)

    Egyéb

    y_91.jpg

    Kiadó:
    Open E Music/Kobalt Lable Services

    Honlapok:
    www.steelpantherrocks.com
    facebook.com/steelpantherkicksass

    Idézni csak klasszikustól... – szól a mondás. Nos, akkor azonmód ide kopipésztelem egy korábbi kijelentésem: "Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a fémpárduc nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb – ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista."

    A lényegi mondanivalóhoz továbbra is tartom magam, de megjegyzem, hogy a Steel Panther jeleit sem mutatja annak, hogy készülne valamiféle süllyesztőben eltűnni. Talán kopott valamit a közönség lelkesedése, talán múlóban az újdonság hatása, de elképzelhető, hogy a beszédes: "Alább a színvonallal!" címet viselő anyag majd új lendületet ad ennek a botrányos(an szórakoztató?) jelenségnek. Annak mindenesetre örülök, hogy mind az istenkáromlás, mind a szabadosság területén érezhető egy apró lefelé szabályozás; kb. 8,5 százalék, nem több.

    Az már önmagában örvendetes, hogy a borító ezúttal nem egy alattomos hasba rúgással gyalogol bele 0:0-nál a kereszténység önérzetébe és általában véve az emberi jó ízlésbe. A legszimpatikusabb mégis az, hogy a megszokott hajmetál slágeresség mellett helyet kapott néhány eddig hanyagolt zenei megoldás: pl. a "Now The Fun Starts" enyhén pszichedelikus rockja, vagy az 1982-es Cheap Trick nóta, a "She's Tight" határozottan The Cars-os hangulata.

    Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezek a hosszú évekig csak kallódó zenészek soha nem tettek volna szert ilyen népszerűségre, ha értelmes, vagy legalább közömbös, hétköznapi dolgokról énekelnek. Ma már olyan magasan (vagy olyan alacsonyan?) van az emberek ingerküszöbe, hogy trükk, botrány, sokkterápia nélkül aligha arathat valaki sikert. Az én ingerküszöböm mellesleg elég magasan van – úgy értem zeneileg – és az acélpárducok szerencséje az, hogy kiváló hangszeresek, értenek a dalszerzéshez, és egy olyan korszak, egy olyan műfaj ihlette meg őket, amihez éltes korom miatt kedves emlékek fűznek… Nem tudom őket nem szeretni…

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Enigmatic Infinity: Azure EP (2017)

    Egyéb

    enigmatic.jpg

    Tombor Nándor egyszemélyes projektje igen aktív, hiszen az előző anyag óta csupán néhány hónap telt el. Az idei EP mindösszesen 20 perc játékidőt ölel fel, ami egyrészről korrekt, hiszen nem teljes lemezanyagról beszélünk, másrészről ez a 20 perc olyan tömény zenei dózis az agynak, mint a cukrászdában egyben letolt mézkúp & japán torta kombó a gyomornak. 

    Egy biztos, nem fogjuk három hallgatás után azt érezni, hogy a könyökünkön jön ki, de hátulütője is van, jelesül, hogy a nagyon elborultakon kívül azért mindenki szereti (még a prog klubon belül is), ha van valamiféle zenei kapaszkodó. Itt én négy meghallgatás után sem érzek ilyet. Jobbnál jobb progresszív rock/metal témákat hallok egymáshoz, egymásra fűzve, megállás nélkül, ami nem jelenti azért azt, hogy homogén, leküzdhetetlen monolit lenne az anyag. Nem könnyű hallgatnivaló, de az egyes témák mindenképpen élvezhetőek és kellően változatosak. 07:40-nél pl. elindul egy magyar népzenés, bartókos közjáték, ami kimondottan üdítő, itt mindig felkapom a fejem, ebből, ilyenekből lehetett volna többet és bátrabban megjeleníteni, legalábbis az én ízlésem szerint.

    De ahogy az első lemez kapcsán leírtam, a projekt teljesen önazonos, egy zenei, művészi önkifejezés és pontosan annak készült, ami lett. Tombor Nándor muzikalitásának, lelkének aktuális lenyomata, ami mindenképpen elismerésre méltó, és főleg a mai zenei silányságban mindenképpen tisztelni kell. Nándor minden hangszert magabiztosan szólaltat meg, illetve programoz; zeneileg az "Azure" is kikezdhetetlen. Az EI nem szól mindenkihez, sőt az igazat megvallva, azt hiszem, hogy relatíve kevés emberhez szól, de ha a művészet kizárólag a hallgatók eléréséről szólna, akkor megszűnne önkifejezésnek, művészetnek lenni, kisgrófónak hívnák, minőség helyett mennyiség lenne, és lehetne vele hizlalni az elbutult fejeket.

    Túrisas

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Night Ranger: Don’t Let Up (2017)

    Egyéb

    y_90.jpg

    Kiadó:
    Frontiers

    Honlapok:
    www.nightranger.com
    facebook.com/nightranger

    A Night Rangerrel való komolyabb megismerkedésem történetét korábban már két bejegyzésben is alaposan dokumentáltam. Ezzel most nem untatom az olvasót, mint annak ecsetelésével sem, hogy – más jellegzetesen amerikai bandákkal egyetemben (Kansas, Bad Company, stb.) – miért nem lettek igazán népszerűek Európában, miközben "otthon" legendaként ünneplik őket (mármint a 40-es, 50-es [+] korosztály). A Frontiers bábáskodása néhány jobb napokat látott együttes fölött szerencsére olyan jól is el tud sülni, mint a Night Ranger esetében. Momentán Európa exportálja a klasszikus rock n' rollt Amerikába...

    A "Somewhere In California" (2011) váratlan siker lett nálam, még az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült a "Follow Your Heart" című dallal. Majd 2014-ben megjelent a "High Road", ami sokkal kevesebb lelkesedést váltott ki belőlem, jóllehet gyöngének egyáltalán nem nevezném. Két hónappal az album megjelenése után Joel Hoekstra bejelentette, hogy Coverdale hívására a Fehér Kígyó csapatába igazol; s akkorára talán már a saját szólóalbum (Dying To Live, 2015) gondolata is érlelődött benne. Helyére egy olyan gitáros került, aki semmilyen tekintetben sem marad el köztiszteletnek örvendő elődjétől; Keri Kelli (akit itthon talán kevésbé ismernek) olyan nagy nevekkel muzsikált már együtt, mint az L. A. Guns, Alice Cooper és Stephen Pearcy.

    Tavaly decemberben a Frontiers meglepett bennünket egy "35 Years And A Night In Chicago" című koncert DVD-vel is, amit a híres chicagói House of Bluesban rögzítettek. Erről – bevallom férfiasan – azért nem született nálunk kritika, mert akármilyen jó a zenei anyag, a kapkodó vágások, igénytelen (sokszor életlen) fényképezés teljesen kiverte a biztosítékot. A Frontiers nem először tesz olyan koncert DVD-t az asztalra, ami hiánypótló ugyan, mégis jobb lett volna, ha így, ilyen formában nem jelenik meg (vagy egy kicsit jobban megfinanszírozzák).

    Nem csigázom tovább az olvasót, a "Don't Let Up" borult jó kis anyag lett, kb. olyan, mint amilyen a "Somewhere In California" volt. Tiszta Amerika, és a jó értelemben! A "Somehow Someway" olyan napsütötte kaliforniai vidámsággal, könnyedséggel köszön be, hogy az ember azonmód fölpattint egy jéghideg sört és szemével mindjárt a bikinis, görkoris csajokat kutatja. (Mondjuk ez márciusban elég reménytelen...) A lényeg, hogy aki felhőtlen szórakozásra vágyik, nyugodtan szerezze be az új lemezt, mert bő 50 perces garantált örömzenében lesz része.

    Tartuffe

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top