lemezkritika

THE_THIRTEENTH_SUN

THE THIRTEENTH SUN – Stardust (2017)

cover_3.jpg

Kíváncsian vettem át a román The Thirteenth Sun bemutatkozó albumát, ugyanis meglehetősen sok progresszív metalt hallgatok mostanában, így kíváncsi voltam, hogy szomszédaink mi újat tudnak mutatni. Magáról a bandáról előzetesen azt érdemes tudni, hogy ugyan csak idén jelenik meg első teljes értékű albumuk a “Stardust” képében, de a zenekar már 2011 óta üzemel, sőt, 2012-ben még egy “Genesis” című EP-t is kihoztak. És akkor most nézzük magát a bemutatkozó korongot, mely május 12-én fog megjelenni az Aural Music gondozásában. 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

AZARATH

AZARATH – In Extremis (2017)

azarath_cover.jpg

Lengyelország ugyanúgy ontja magából a metalbandákat, mint Finnország: gyakorlatilag követhetetlen tempóban érkeznek ebből a közel negyvenmilliós országból a főleg extrém, underground csapatok kiadványai, ráadásul a lengyel színtér infrastruktúrája is igen erős. Több nyomtatott magazin, számtalan webzine, jelentős számú, komoly kapcsolatokkal, terjesztéssel, no meg elismertséggel rendelkező kiadó, illetve jó pár saját szervezésű fesztivál segíti a zenekarokat és ettől az egész egy rendkívül energikus, élő, vibráló közegnek tűnik. Ennek természetes következménye, hogy az utánpótlás folyamatos: a nagy öregek és a már rutinos profik mellett a fiatal, feltörekvő brigádok is levegőhöz jutnak. 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

STORMHAMMER

STORMHAMMER – Welcome To The End (2017)

sh_cover.jpg

Hosszú-hosszú évek óta várok már egy olyan power metal albumra, melyről jó szívvel, sőt, lelkesen tudnék csupa szépet írni: egy olyan korongra, melynek végre sikerülne kitörnie a stílus több évtizedes tetszhalott állapotából, mely új megközelítéssel, frissen szólalna meg, de mégsem tagadná meg a heavy metal hagyományait. Valahogy kezdem úgy érezni magam, mint apám a ’80-as években: ő azért imádkozott, hogy megélhesse még azt, hogy a magyar fociválogatott felkapaszkodik legalább az európai középmezőnybe és nyílt sisakkal küzdhet meg bármelyik riválisával, az eleve elrendeltetett leégés veszélye nélkül. Félek, hogy ahogy neki, nekem sem adatik már ez meg.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

WE_RIDE

WE RIDE – Empowering Life (2017)

wr_cover.JPG

A videó megölte a rádiósztárt, idézhetnénk a régi The Buggles sláger refrénjét és ha a videó helyébe a metalcore-t illesztjük, a rádiósztár helyett pedig a hardcore punkot énekeljük, jó eséllyel le is tudjuk írni az elmúlt tizenöt év színterének történéseit. Minden core-ság ősatyja, a hardcore punk elég szépen visszaszorult, talán csak a régi nagyok tudnak még rendesen klubturnékra menni, a fiatal csapatok bizony Don Quijoteként küzdhetnek a szélmalmokkal és álmaik megvalósításáért. Ellenben gomba módra szaporodnak a mindenféle deathcore, grindcore, mathcore, meg Isten tudja, még milyen stílusú fiatal bandák: a spanyol We Ride büszkén vállalja fel nevében is a hardcore címkét, de azért nem eszik olyan forrón a kását.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

ARDUINI_/_BALICH

ARDUINI / BALICH – Dawn Of Ages (2017)

ab_cover.jpg

Sokan mondják, hogy a metal fősodorbeli zenekarai és kiadói már nem tudnak meglepetést okozni és az igazgyöngyökért az underground legmélyebb bugyraiba kell leásni. Természetesen a többi sommás megállapításhoz hasonlóan ez sem igaz: az ismeretlenség sosem volt fokmérője a minőségnek, igaz, a népszerűség sem. Ha azonban két olyan, a saját köreiben eléggé ismert zenész fog össze, akiknek a neve a nagyközönség számára sajnos semmit sem mond, tipikus “most majd jól megmutatjuk mindenkinek” zsánerlemez várható. Ez részben igaz is a Cruz Del Sur Music kiadó által február 24-én megjelentetett “Dawn Of Ages” című album esetében, mely az Arduini / Balich projekt bemutatkozása is egyben. 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

NOUMENA

NOUMENA – Myrrys (2017)

noumena_cover.jpg

A finn metalszíntér kiapadhatatlan tárháza a jobbnál jobb, de saját országukon kívül szinte ismeretlen rockcsapatoknak. Egészen elképesztő az a mennyiség és minőség, amit északi nyelvrokonaink produkálnak: mintha minden kis párszázas finn faluban nem is egy, de legalább öt olyan zenekar is próbálna egyszerre, melyek közül akármelyiket is állítanánk színpadra valamelyik európai fesztiválon, simán állnák a sarat a mégoly nagy nevekkel szemben is. Pontosan ez a helyzet a jövőre húszéves Noumena nevezetű dallamos death metal brigáddal is, melyről szégyenszemre most hallok először.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Deep Purple: Infinite (2017)

y_92.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Szerencsére az “Infinite”-re nem kellett annyit várni, mint közvetlen elődjére, a “Now What?!“-ra; nyolc év helyett éppen csak a felét. Különösen annak fényében, hogy meglebegtették, talán ez lesz az ucsó Deep Purple album (hiszi a piszi!), sokan izgultak azon, hogy a “Now What?!”-hoz hasonló, kísérletező, már-már progresszív anyagot kapunk-e búcsúzóul, vagy pl. a “Bananas”-ra hajazó, direktebb rock n’ rollt. Hát, jó pár hallgatás után azt mondom: is-is. A kislemezről már ismert “Time For Bedlam” a kicsit gregoriános fölvezetéssel, vagy a “The Surprising” sejtelmes intrójával és kvázi-klasszikus középrészével egyértelműen a progos vonalat viszik tovább. Bizonyos értelemben ide sorolható a Gillan meglepően hosszú versmondásával félbeszakított “On Top Of The World” és a kifejezetten pszichedelikus “Birds Of Prey” is.

A könnyedebb, slágeresebb “All I Got Is You” és “Johnny’s Band”, valamint a bluesos “Hip Boots” a másik oldalt képviselik, de sajnos nem túl meggyőző erővel. Ha egyenleget kellene vonnom, akkor azt mondanám, hogy ez a direktebb hangulat most vagy kisebbségbe szorult, vagy egyszerűen csak nem elég erősek, karakteresek az ide tartozó nóták. Ezt enyhíti valamelyest a bónuszként csatolt “Paradise Bar”, valamint a The Doors “Roadhouse Blues” című örökzöldjének földolgozása. Volt aki azt kifogásolta, hogy a “One Night In Vegas” kínosan hasonlít az “Abandon” (1998) albumon szereplő “Almost Human”-ra (van benne valami). Én inkább erre a teljesen fölösleges földolgozásra haragszom. Nem azért, mert ki se állhatom a The Doorst (jó, egy kicsit azért is), hanem elsősorban azért, mert szerintem a Deep Purple ilyesmire nincs rászorulva.

Remélem, hogy nem ezzel az anyaggal akarnak végső búcsút venni a közönségtől. Az előttü(n)k álló koncertkörút “The Long Goodbye Tour” elnevezése elég kétértelmű. Valóban sugallhatja az 50 éves, gazdag karrier végét, de azt is, hogy még nagyon sokáig szándékukban áll búcsúzkodni. Az utóbbi értelmezés nem is állna távol Gillan közismerten száraz, gúnyos humorától. Ha már Gillannél tartunk, egyértelműen ő vált a banda megkérdőjelezhetetlen vezéregyéniségévé (ez kitűnt a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásuk körüli mizériából is), a zeneszerzésben is hallhatóan egyre nagyobb részt vállal. Mára nyugodtan fölléphetnének az Ian Gillan and the Deep Purple névvel is.

Gillan egyébként nagyon takarékos a hangjával, a dalok hangfekvése kétségkívül úgy van kalibrálva, hogy neki kényelmes legyen. Viszont eddig mindig nagyon hiányzott Jon Lord; valamiért Don Airey képtelen volt a távozása után kialakult űrt betölteni. Most először érzem, hogy ha akarnék sem tudnék belekötni abba, amit Airey csinál. Egyébként is nagyon hangsúlyos lett a szerepe, hiszen Morse továbbra is enyhén leszabályozott, visszafogott teljesítményt nyújt (a “Purpendicular”-höz képest mindenképpen). Persze ez nem jelenti, hogy hiányoznának a rá jellemző alapos, intenzív gitárszólók, egyszerűen csak kevésbé meghatározó a “sound” szempontjából.

A “Now What?!” recenziójában azt mondtam, hogy a bónuszok teljesen izgalommentesek, így nem sokat veszt az ember az alapkiadással. Most azonban mindenkit arra bíztatok, hogy a bővített kiadást szerezze meg, mert a “Paradise Bar” és az instrumentális “Uncommon Man” (az előző albumról) sokat tesz hozzá a lemez zenei egyensúlyához.

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Al Joseph – All Of Creation (2017)

al_joseph-cover-2017.jpg

Annak idején Al első lemezének ismertetőjével kezdtem a nem túl intenzív kritikusi karrierem, így evidens lett, hogy a kettes anyagról is írnom kell majd a megjelenést követően. Kíváncsi voltam, hogy a számomra roppant tetszetős első albumot sikerül-e überelni és hogy lesz-e stílusbeli irányváltás.

Az első kérdésre a válaszom egyértelmű nem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatható, vagy jó az anyag, de az én füleim számára itt nincsenek akkora slágeres dallamok, mint az elsőn.

A nyitó ’Shift’ dal múltidézéssel indít, az első lemez momentumait fűzi fel az alapra gitárosunk, amolyan ’reprise’ jelleggel. Sajnos az átütő erő és lendület nagyon hiányzik, nem ragasztja oda az ember hallójáratait, szinte kedvem lett volna továbbléptetni. Az első hibát azonnal követi a második, az ’Eve in Flow’ finoman fogalmazva sem fokozza a sodrást. Biztosan nem ide raktam volna a sorban, inkább a lemez végére passzolna szerintem, amolyan aranyos gitározás, kicsit lapos, álmos megfogalmazásban.

A hármas tételnél szinte felhördül az ember, hogy végre valami kraft. A ’Shogun’ hét húros riffje frissítő arculcsapásként hat a lagymatag kezdés után. Egyértelműen ezzel indítottam volna az egész albumot, ráadásul itt végre érzem azt, amiért az első albumot szerettem. Benne van a mester kézjegye, jók a dallamok, a hangszerelés, a szőnyegek, a szinti és gitár párbaj is tetszetős. Az ’Ocean Levels’ és címadó ’All of Creation’ sajnos ismételten lefékezi a tempót, ráadásul nem is érzem bennük azt a precíz, megírt, megszerkesztett formulát, ami jellemző Al dalaira. Nagyon sok az esetlegesség, improvizatív jelleg bennük, a hosszúságukat is indokolatlannak érzem. Talán a ’Creation’ refrénjét lehetne kiemelni, ha mindenképpen keresni akarnék valami pozitív momentumot. A két vendégszereplő (Sfogli, Nilsson) sem tud semmi extrát hozzátenni a dologhoz, maximum a szerzemények hosszát nyújtják meg.

Tetszetős a ’Calling’ zongora intrója és nagyon kellemes ez a merengő, líd hangulat, Satriani mester ’Flying in a Blue Dream’ dalához hasonlít a fő motívum, ill. a legato futamok játékossága is. Egyértelműen az erősebb dalok közé sorolható, mégsem fejeltett el zenét írni főhősünk. Szerencsénkre az ’Elysium’ is folytatja ezt a minőségi vonalat, méltó felvezetője az anyag legjobb szerzeményének a ’Nightlightsnak’. Vagány a slappelős basszus nyitótéma, amit Al öccse prezentál, már a gitár első frázisából is kiderül, hogy itt bizony valami finomságot fogunk kapni. Végig nagyon szép a vonalvezetése a dalnak, a refrén azonnal dúdolható, Jack Gardiner vendégszólója is sokat dob az összképen. A záró ’Purpose’ egyértelműsíti a Sfogli rajongást, nagyon hasonló panelekből építkezik, mint sokak kedvenc olasz gitárosának tételei. Nem rossz, de hallottunk már ettől jobbat is, mindenesetre nem ezzel a dallal csúszott le a művészúr az ötös osztályzatról.

A hangzás megfelel a jelenkori trendeknek, halálra kompresszált nem túl élő szand, talán a szólóhangszín az, ami a legtetszetősebb hatásában. Az albumot teljes egészében Al keverte és maszterelte, ami annak fényében elég érdekes, hogy az első anyagot újravették stúdióban egy meglehetősen profi hangzással. Nem értem, hogy miért nem lehetett ezt a dalcsokrot is ugyanott, ugyanazzal a stábbal elkészíteni, sokkal meggyőzőbb lett volna a végeredmény.

 

 Jack Rose

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!