Hard Rock Magazin
Axel Rudi Pell 35 év óta boldogít bennünket Rainbow stílusú muzsikájával, a német mag (Axel maga, valamint Volker Krawczak basszer és Ferdy Doernberg billentyűs) mellé dobos és énekes posztra mindig nagy gondossággal választotta ki azokat a nemzetközi zenészeket, akik mind jelenlétükkel, mind játékukkal emelték az előadás színvonalát. Ilyen volt Mike Terrana (Rage, Masterplan, Yngwie J. Malmsteen) vagy Jörg Michael (Stratovarius, Grave Digger, Running Wild), illetve Charlie Huhn (Victory, Gary Moore, Foghat) és Jeff Scott Soto (Yngwie J. Malmsteen, Talisman, Sons Of Apollo) is. Ám jó ideje már stabilizálódott a felállás Johnny Gioeli (Hardline, Crush 40) és Bobby Rondinelli (Rainbow, Black Sabbath, Blue Öyster Cult) belépésével.
Bemelegítésként a svájci Fighter V muzsikált, bevallásuk szerint a Journey világát igyekeztek visszahozni, személyes meglátásom szerint inkább az Autograph és az FM nyomdokain haladtak.
Színpadi megjelenésük is a 80-as évek fílingjét hozta a világító billentyűállvánnyal és a dobogókkal, amikre Roman Stalder basszusgitáros és Valentin Lobe gitáros gyakran fel is pattant.
Felix Commerell billentyűsnek sok dolga volt, ebben a zenében a szinti nem csak szőnyegezésre szakosodott. A negyedik szám elején megszólaló intróját hallgatva az jutott eszembe, hogy ebből vagy Here I Go Again lesz, vagy hatalmas koppintás! Szerencsére az előbbi lett! És mekkorát énekeltünk rá!
Lucien Egloff fehér dobjai is belülről voltak megvilágítva, így remekül passzolt a koncepcióhoz.
Emmo Acar énekes nem igazán volt frontember ezen az estén, az elején még próbálta a közönséget hergelni, de nem sokáig erőlködött, inkább hátrébb húzódott a második vonalba, meghagyva a 2 gitárosnak a bizonyítás lehetőségét.
A magasabb hangokkal is küszködött időnként, talán lebetegedett, mindenesetre visszavetette az amúgy kellemes muzsikát a teljesítménye. Arra azért még volt ereje, hogy a George Michael-frizurájával a loboncosok közül kilógó gitárost a nyakába kapja.
Lobe egyébként az egyszerűbb gitártémáknál amúgy Lukács Peta módra felülről fogta le a nyakon a riffeket. Jó ilyen lazaságot látni egy gitárosnál, pláne, ha egy viszonylag kezdő zenekarban fedezed fel ezt.
Az utolsó Radio Tokyo egyszerű refrénjével azért sikerült végül saját dallal is megénekeltetniük a közönséget. Jó felvezetés volt a 80-as évek Rainbow-jának stílusát megidéző főbanda előtt, el is hallgattam volna még tovább is, ha az énekes nem lett volna ennyire indiszponált.
Eye To Eye / Can’t Stop The Rock / Dangerous / Here I Go Again / Speed Demon / Bringing It Back / Heart Of The Young / Radio Tokyo
Hatalmas mennydörgés közepette szólalt meg samplerről a The Resurrection, az új Axel Rudi Pell-lemez intrója, erre vonultak be a banda tagjai egyenként a lemezborítót ábrázoló molinó elé, Rondinelli hatalmas rőzséjével a dobok, Doernberg kopasz fejét ellensúlyozandó konszolidált öltözetben a billentyűk mögé, Krawczak elmaradhatatlan fejkendőjében a basszusgitárjával és végül a főhős, ARP a Ritchie Blackmore-t idéző vajszínű Stratocasterével.
A Forever Strong már élőben ment, a frontember az első strófára termett a színpadon, de olyan vehemenciával, hogy az ember azt hitte, 10 percig se bírja ebben a tempóban.
De bírta az 5 perc híján 2 órát, pedig elmondása szerint 4 nappal korábban úgy beállt a dereka, hogy egyenesen oda kapott injekciót, de az orvos így is arra intette, hogy a közeljövőben hanyagolja a fellépéseket. „Kedvesen megmondtam neki, hogy »fuck U«!” – volt az énekes válasza.
És tényleg, mintha mi sem történt volna, úgy robogta végig a műsort, mint egy hiperaktív kisgyerek, egyik gitárostól a másikig, a billentyűstől a dobosig rohangálva, amikor épp nem énekelt, máskor meg drámaian térdre ereszkedve élte át a dalt.
Amikor pedig énekelt, az maga volt a mennyország! Néha szinte úgy éreztem, Gioeli-koncerten vagyok, a Leonard Cohen-feldolgozásban, a Hallelujah-ban például Axel Rudi be sem jött a színpadra, ellenben Johnny akkorát énekelt, hogy majd’ belerepedt a sátorponyva.
Hatalmas örömet szerzett neki, amikor az egyik rajongó a japán Jun Senoue gitárossal közös vállalkozásának, a Crush 40-nak zászlaját emelte a magasba. Ki is kapta a kezéből!
ARP kicsit haloványabb teljesítményt nyújtott ezen az estén, persze elvitathatatlan az érdeme dalszerzőként, de ezen az estén a frontember ellopta a show-t előle.
Igazán nagy dobása az volt, amikor a Mystica szólója közben lement a közönség közé játszani, és rendesen körbesétálta a sátrat, megkerülve a keverőpultot is, nemcsak az első sorokban állóknak kedvezett.
A 35 éves jubileumot nem ünnepelték meg úgy, mint a 25.-et, minden korszakból szemezgetve, a Gioeli korszak-dalain kívül mindössze egy Casbah és a ráadásban a Fool, Fool hangzott el.
Ja, igen, a megszokott Blackmore-stílusú gitárintróval indított The Masquerade Ball – Casbah egyvelegbe belegyúrták az új lemez hasonló nótáját, az Ankhaiát is, ebben pedig olyan tereminszerű szólót produkált ARP, amitől lehidaltam rendesen. Emlegette ő a Led Zeppelint az új lemez kapcsán, meg fel is dolgozták az Immigrant Songot, de ilyen Jimmy Page-varázslatra nem számítottam.
Az Immigrant Songot is szívesen meghallgattam volna Gioelitől, de a 2007-es ‘Diamonds Unlocked’-ról kaptak elő egy U2-feldolgozást, ez talán még inkább megmutatta, mennyit jelent egy másfajta hangszerelés egy dalnál.
Persze a legnagyobb tombolás a klasszikus slágerekre volt, mint a Strong As A Rock (már ez is 20 éves!), a Carousel és a két ráadásdal, a Fool, Fool és a Rock The Nation. Utóbbit sikerült úgy időzíteni, hogy amikor a „The lights turned off” sornál elsötétült a színpad és leállt a zene, mintha lekapcsolták volna az áramot, kereken 10 óra volt.
Igazából a billentyű- és dobszólót tartottam feleslegesnek, Ferdy szólója nagyon Jon Lordot és Don Airey-t másolta, hol egy Perfect Strangerst, hol egy Lazyt vártam kibontakozni belőle.
Ferdy is inkább az egyvelegnél vadult be és döntötte meg billentyűállványát, na, az sokkal vagányabb volt, mint a szólója!
A Bobby-szóló is elhagyható lett volna, bár némi színt vitt bele, hogy a középrésznél kézzel ütötte a hangszereket, a harmadik harmadban meg az üstdobot vette elő, a lezárás pedig természetesen a hatalmas gongra mért ütés volt.
A zenekar nagyon jól szólt, főleg a két főszereplő, Johnny hangja és Axel gitárja volt jól kiemelve, bizonyítva, hogy igenis ki lehet jól hangosítani a sátrat, csak megfelelő ember kell hozzá. 10:08-kor az ABBA Arrivaljának hangjaira vonultak le a színpadról, olyan élményt hagyva maguk után, amire sokáig emlékezhetünk.
(Playback intró: The Resurrection) / Forever Strong / Wildest Dreams / Strong As A Rock / Voodoo Nights / Hallelujah / Oceans Of Time / Mystica / Darkest Hour / Carousel / The Line / Beautiful Day / The Masquerade Ball – Casbah – Ankhaia // Fool, Fool / Rock The Nation
Axel Rudi Pell koncertjét szinte one man show-vá változtatta Johnny Gioeli színpadi teljesítménye, a Fighter V kellemes dallamait azonban részben agyonvágta az énekes indiszponáltsága.
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a H-Musicnak!
