rattlead.hu
Annak idején, 1987-ben, amikor megalakult az EvilDead (Evil Dead) – nevüket Sam Raimi horrorfilmje, a The Evil Dead alapján vették fel –, a bandát gyakorlatilag egy súlyosabb, brutálisabb Abattoirként is fel lehetett fogni. Nem véletlenül, hiszen az eredeti tagságot ex-Abattoir muzsikusok, nevezetesen Juan Garcia és Mark „The Shark” Caro gitárosok, Mel Sanchez basszusgitáros/énekes – állítólag részt vett a Metallica meghallgatásán, vagy felkérték, hogy csatlakozzon a bandához 1986-ban, amikor az akkor nemrég elhunyt basszusgitáros, Cliff Burton helyettesítőjét keresték – alkották, akikhez Rob Alaniz (ex-Necrophilia) dobos csatlakozott. Személye nem volt ismeretlen a többieknek, mivel az Abattoir dobtechnikusa volt. A csapat a The Awakening demóval mutatkozott be az undergroundban, a felvételen viszont már Albert Gonzales gitározott – érkezése előtt rövid ideig Joseph D’Anda látta el a gitárosi teendőket -, majd, amikor Phil Flores énekes 1988-ban beszállt hozzájuk (a változatosság kedvéért ő is megfordult az Abattoirban), kialakult a klasszikus Evil Dead felállás. A folytatást, mindannyian tudjuk, jól ismerjük: Rise Above Ep és Annihilation of Civilization (1989), The Underworld (1991), Live….from the Depths of the Underworld (1992), Terror demo (1994), 1995-ben pedig feloszlottak.
2008-ban alakultak újjá és több mint 20 év után első fellépésük a Thrasho De Mayo nevű kis thrash fesztiválon volt Los Angelesben (headlinerként), majd 2012 októberében ismét elváltak útjaik. Aztán 2016. március 12-én újra összejöttek, hogy megünnepeljék Rob Alaniz 50. születésnapját. A zenekar facebook oldalán tudatta a rajongókkal, hogy lesznek még fellépések, jelezvén, hogy újra aktívak. A lendület azóta is tart, a Toxic Grace már második alkotása az új évezredben a zenekarnak, összességében pedig negyedik anyaguk. „Nem tehetnek róla”, hogy akármit is jelentetnek meg, adnak ki a kezeik közül, a mérce mindig is az Annihilation of Civilization lesz, amit – akármennyire is tapasztalt, veterán zenészek –, nagyon nehéz megugrani. Úgy gondolom, hogy ezt Juan Garcia is tudja, viszont meg sem próbálják megismételni a ’89-es klasszikust, már csak azért sem, mert új korszellemben vannak, új rajongókkal, modern technológiával, meg amúgy is, teljesen felesleges lenne. Juan Garcia: „Amikor megjelent az U.S.O.A. 2020-ban az SPV/Steamhammeren keresztül a kezdeti célunk akkoriban egyszerű volt: új anyagokat akartunk szabadjára engedni, mert élvezzük a thrash metal stílusunk hallgatását és előadását. Nem a környezetet teszteltük; csak új zenéket akartunk kiadni, mert nagyszerű érzés volt visszatérni, és támogatást kaptunk a rajongóinktól és az underground metal szcénától, amiért hálásak vagyunk. Helyesnek tűnt új zenét kiadni napirend nélkül.” Ebből is látszik, hogy mindenféle nyomás és elvárás nélkül kezdtek el dolgozni. Ami pedig eme új alkotást illeti. Juan: „Ezen az új albumon sok kezdeti ötlet Albert Gonzalestől (gitáros) származott; gitárriffek arzenáljai voltak, amiket bemutatott, mi pedig végig néztük, és alaposan meghallgattuk őket. Minden a kezdeti riffel kezdődik, és onnantól építünk rá. Ha szükséges, a daltól függően kiegészítem néhány ötletemmel. Rob Alaniz (dobos) segít nekünk a hangszerelésben és a dobütésekben; onnan mutatunk be egy durva demót énekesünknek, Phil Floresnek, és ezen az új albumon a szövegek 99 százalékát ő írja. Hagyunk teret bőgősünknek, Karlos Medinának is, hogy hozzászólhasson; ez egy csoportos erőfeszítés az elejétől a végéig, nagyon koherens. Aztán újra demózzuk, és lehet, hogy áthangszereljük, összeadjuk/elvesszük a részeket, ez igazából a daltól függ. Jól éreztük magunkat ezen az új albumon. Sok dalt old-school stílusban játszottunk fel egy garázsban és a próbateremben, szépen és hangosan. Az új lemezen két producerrel is dolgoztunk, Rob Hill-lel és Dave Casey-vel, ami szintén más perspektívát adott az anyaghoz.” Ezek voltak tehát a Toxic Grace előzményei, amelyet a Bathe in Fire, a Raising Fresh Hell, illetve a Subjugated Souls single-kkel vezettek fel. Mindemellett spontán módon, abszolút görcsösségek nélkül dolgoztak. Juan: „Hagyjuk, hogy a dolgok nagyon spontán módon történjenek. Nem szabtunk korlátokat az elképzeléseknek, hogy milyennek kell lennie, fontos volt számunkra, hogy valóban ügyeljünk arra, hogy a részek jól egybemosódjanak. Mi egy thrash metal banda vagyunk, így tudjuk a helyünket és azt, hogy milyennek kell lennie egy EvilDead albumnak. Szerencsések voltunk, hogy élőben is előadhattunk néhány dalt, és láthattuk, hogyan reagál a tömeg, így ez segített. Ezen az új felvételen ugyanaz volt a felállásunk, mint az előző albumunkon, így ez biztosan sokat segített a felvételi folyamatban.
Az új dalok nagyon frissek és a Toxic Grace-t a maga teljességében hallgatva nagyon büszke vagyok mindenki hozzájárulásához. A lényeg a produkción van, izgalmas album, nagyon nehéz, hangulatos és sok EvilDead-stílusú thrash metal riffet tartalmaz, amire felkapod a fejedet.” Egyet is értek egyik kedvenc gitárosommal, meg nem is, ráadásul úgy fogalmazom meg véleményemet, hogy vagy ötször/hatszor hallgattam meg az anyagot, valamint nem ismerem elődjét. Felemás érzések kavarognak bennem még mindig. Mielőtt erre rátérnék, idézném még Juan Garcia-t. „Azt mondanám, hogy az előző, United States of Anarchy című albumunk dalötletei jó része a múltból származott, különösen a Greenhouse című dal, amelyet debütáló albumunk, az Annihilation of Civilization környékén írtunk. Csak akkoriban nem rögzítettük. Ezen az új Toxic Grace lemezen az ötletek aktuálisabbak, a „Bathe In Fire kivételével, amelyet 2023-ban adtunk ki kislemezként az EvilDead európai turnéja előtt; egy kicsit újra kevertük, és újramasztereltük az album verziójához.” Amik legelsőre rögzültek a füleimben azok a Stupid on Parade dallamai, refrénje voltak (benne a „Blind life in our America” és „People happy to hate Stupid on Parade” sorokkal), ugyanis ez teljesen szokatlan a csapattól, mindazonáltal jól áll nekik. Az évek folyamán rengeteget tisztult Phil Flores hangja, az első albumot jellemző hardcore-os szövegköpködések sehol sincsenek, mint, ahogy a hc is egy az egyben eltűnt a muzsikából, ahogy ezt Majka is kommentelte. Az izgalmas jelzővel csínján bánnék, inkább a változatost sütném a lemezre. Értelemszerűen legjobban az alapvetően gyors, Slayer ihlette részekre támaszkodó tételek nyerték el tetszésemet, mint pl. a Reverie, a Subjugated Souls, a Fear Porn és a Poetic Omen, mi több, eme szerzeményben kevés Dead Skin Mask feelinget fedeztem fel. A ’89-es klasszikust sem a végnélküli darálás jellemezte, már azon is előszeretettel alkalmaztak tempóváltásokat és teszik ezt a Toxic Grace-en is, ahogy azt a nyitó F.A.F.O.-ban (enyhe Gone Shooting utánérzéssel), a Raising Fresh Hellben, a Subjugated Soulsban, vagy a hangulatos kezdéssel felszerelt, enyhén borult hangulatot árasztó Bathe in Fire-ben prezentálják. Hajlok Fürj Jani azon véleményére, hogy Exodus és Testament hatások is kimutathatóak a muzsikában, a dallamok, a hangulat ezt a megállapítást támasztják alá. Feltettek egy rövid, instrumentális szerzeményt is a korongra, a World ov Ratset, a korong bónusz nótája pedig egy Killing Joke feldolgozás, a The Death & Resurrection Show 2024.
A tetszik a lemez – nem tetszik a lemez összevetésben előbbire voksolok, ugyanakkor hanyatt nem vágódtam tőle, nagy valószínűséggel top 10-es sem lesz év végén, de egy megbízható, több hallgatást igénylő anyag, a maga nemében és stílusában abszolút korrekt lett. Ennél rosszabbat sohase adjanak ki.
