Dionysos Rising
Kiadó:
Rat Pack Records
Honlapok:
www.prestoballetmusic.com
facebook.com/PrestoBallet
A Presto Ballet új lemeze szokás szerint megint minden előzmény nélkül jelent meg; kívánatos "alakja" úgy bontakozott ki előttem nagy hirtelenjében, mint szürke szamár a ködből. Nyilván nulla promóció van a Kurdt Vanderhoof mester saját kiadójánál megjelent (és egyedül onnan megvásárolható) album mögött, ráadásul a Presto Ballet is csak amolyan hobbizenekar, amelyen keresztül Vanderhoof kiéli a '70-es évek progresszív rock zenekarai iránti csillapíthatatlan rajongását, mégis érthetetlen, hogy én, aki kezdettől fogva lelkes támogatója vagyok a projektnek, miért nem figyeltem föl korábban a közelgő "eseményre". Mert egy új PB lemez megjelenése bizony jelentős esemény, méghozzá olyan, amit piros betűvel szoktak a naptárba bejegyezni.
Kurdt Vanderhoof, a Presto Ballet alapítója és fő dalszerzője a következőképpen nyilatkozott az új album tematikájáról: "A 'Dreamentia' Andy Rottman történetének folytatása, ami [2012-ben] a 'Relic Of The Modern World' című albumon kezdődött. Egy átlagos srác sztorija ez, aki ráun a technológiára, és úgy dönt, hogy elszakad a modern élettől, a digitális és kiber-életmódtól. Néhány barátja erre azt mondja neki, hogy ez gyakorlatilag olyan lesz, mint 'eltűnni'. A 'Dreamentia' azt meséli el, hogy mi történik Andyvel miután megszabadul a mobiltelefonjától, a számítógépétől, a közösségi médiaformáktól, és eltűnik szem elől."
Egy összefüggő sztorira van tehát fölfűzve az anyag, és ez minden korábbinál halhatóbban nyomta rá a bélyegét a dalszerzésre. A PB még soha nem volt ilyen didaktikus, kifejtős, "rockoperás". A személyes véleményem az, hogy ez nem vált a lemez előnyére, azt viszont kezdetben lelkesítőnek találtam, hogy újra az a Scott Albright énekel, aki a hibátlan első két lemezen is betöltötte a frontember szerepét. Végül mégis lehűtött - ha le nem is lombozott - Albright hangjának érzékelhető, bár nem zavaró megkopása.
A "Dreamentia" nem a diszkográfia legerősebb darabja, de legalább nem nyúlfarknyi, hiszen a zenekartól eléggé szokatlanul majdnem epikus időtartamban, egy és negyedórán keresztül szórakoztat minket. Mindent egybevetve csak ismételni tudom magamat: "Teljesen levesz a lábamról, ahogy a brit ős-prog bandák (legfőképpen a Yes) és az amerikai hiperdallamos 'alakmásai' (elsősorban a Kansas és a Boston) stílusát ötvözik, és úgy tudnak retrók lenni, hogy nem lengi be az egészet nagymama moly-gyilkos naftalin golyóinak kellemetlen, szúrós szaga." Vanderhoof mester megint megcsinálta! Sikerült meglepnie, és sikerült egy élvezetes, több mint egy órás zenei utazásra meginvitálnia
Tartuffe
