Fémforgács
Tűkön ülve vártam 2020-ban a nemzetközi összefogásból született Anchorite bemutatkozó lemezét, amiben svéd, olasz és dán zenészek egyesítették erőiket, hogy az epikus, tradicionális doom metal oltárán áldozzanak. A várakozás nem volt véletlen, hiszen Peter Svensson basszer (Amaurot, Catacomb, Goatess, Atraptor, Furnace stb.), Martin Andersen (Chalice Of Sin, Legend Revisited, Meridian) gitáros és Marcus Rosenqvist (Void Moon, To Descent, Battle Axis stb.) dobos mellett egy olyan veterán legenda állt a mikrofon mögé, mint Leo Stivala (Forsaken, Reflection). Leo különleges énekhangja sokat jelent számomra a Forsaken lemezeken, melyek valahogy sosem kapták meg azt a státuszt, amit a műfajon belül megérdemeltek volna, valamint elég ritkán jelentek meg. A formáció gondolata egyébként a Malta Doom Fest sörgőzös éjszakáján fogant meg még 2018-ban, így minden adott volt egy ízig-vérig hagyományos, minőségi kiadványhoz. Ezzel szemben a Futher From Eternity nagyon vérszegény, felületes alkotás lett, ami a kötelező elemek felvonultatásán kívül nem tudott maradandót nyújtani. Ezen az sem segített, hogy a kiadványt az egykori Manilla Road frontemberének címezték tiszteletük jeléül (a Valhalla Awaits című dalban Mark Shelton zenésztársai is vendégeskedtek). A csalódás mai napig él bennem, úgyhogy félve, de azért titkon remélve ugrottam neki az augusztus 1-én megjelenő Realm Of Ruin meghallgatásának.
Eltelt tehát öt év és a tagok új anyag írásába kezdtek. A végeredményen teljes mértékben érezhető, hogy nem a korábbi, ötletek összedobálásából származó, hirtelenjében született tételekről van szó, ezúttal valóban működött a csapatmunka. a kiadványon található 8 dal ugyan nem váltja meg a világot, de végre egy komplett zenekar képét mutatja, akik le sem tagadhatják, hogy a Candlemass, Solitude Aeturnus örökségét kívánják tovább éltetni. Az egyértelmű hatásokon túl továbbra is ott lebeg felettük a Manilla Road tisztelete, valamint a klasszikus heavy metal kapcsolatok miatt a Mercyful Fate is ide sorolható. Ez utóbbi olyan szinten is megjelenik, hogy vendégként ezúttal Michael Denner gitárost sikerült szerepeltetniük. A tipikus, lassú tempók, az átlagosan 6-7 perces dalok mellett megjelennek a gyorsabb, galoppozós részek, néhány érdekesebb ikergitár szóló is. Ezen felül akadnak könnyedebb, akusztikus gitárral működő pillanatok, amelyek gótikus hangulatot kölcsönöznek az anyagnak, némileg a Forsaken világára utalva. A zenészek tehát jól teljesítenek, változatos zenével kényeztetik a műfaj rajongóit, még akkor is, ha kiemelkedő, fogós témát nem mindig sikerült összehozni. Szintén egy, az olasz alapbandához köthető tulajdonság jelenik meg: nem feltétlenül törekszenek a markáns slágerességre, inkább a szolíd, fokozatosan ható dalszerkezetekre támaszkodnak.
Ezek után már csak egy nagy kérdés marad a Realm Of Ruinnal kapcsolatban, ez pedig nem más, mint Leo Stivala teljesítménye, hiszen a vokál adja az epikus doom esszenciáját. Az Anchorite kétség kívül jó lóra tett vele, hiszen az idén 53 éves dalnok teljesen jó formában van. Megszokott dallamai, csúcspontjai és mormoló szövegelései ugyanazt a kategóriát képviselik, mint sok évtizeddel ezelőtt, bár akárcsak a zenei háttér, itt sem beszélhetünk hatalmas refrénekről és azonnal ható mozzanatokról. Ez a felfogás ad némi nyugdíjas jelleget a végeredménynek. A friss korong sem fog diadalmenettel bevonulni a doom metal katedrálisába, de a műfaj kedvelői ezúttal nem kell, hogy keserű szájízzel fejezzék be a meghallgatását. Mindenképp jó az irány, hiszen a csapat érezhetően tanult az előző kiadvány hibáiból és a fejlődés útjára lépett produkciós szinten. Ha lesz még folytatás, akkor minden bizonnyal vevő leszek rá, mert ez az album már bizonyította, hogy vannak még tartalékok a zenekarban és tudják, hogyan kell egy jó doom metal lemezt készíteni. Érdemes a végeredményt összevetni a nemrég szintén új kiadvánnyal jelentkezett Professor Emeritussal, ahol szinte ugyanez a recept minden területen, mégis valahogy tudtak energikusabbak, ropogósabbak, frissebbek lenni…
