Fémforgács
Amikor 2001-ben feloszlott a Mood az első sokkot megnyugvás követte, hiszen a zenekar feloszlása után több formáció is alakult, amelyek a tagok korábbi zenei világát vitték tovább, vagy éppen új irányokba kalandoztak. A Füleki-Holdampf kettős szinte azonnal bejelentette a folytatást. Új zenekarukban leginkább ők vitték tovább a Mood szellemiségét a Wall of Sleep-ben. Az Overlook The All EP talán nem csak szerintem lehetett volna Mood anyag. Persze Gábor védjegyszerű hangja miatt ez valahol természetes is.
Folyamatosan dolgoztak és bár egy-egy kalandozás belefért, mint a kevésbé doomos Buried 1000 Times az utolsó közös lemezen (…And hell followed with Him – 2007), valahogy kifulladt az együttműködés. A folytatás ismert, Gábor megalakította a Magma Rise-ot, ami azóta is él és virul, a WoS viszont egy huszáros vágással Cselényi Csabát csábította a mikrofonhoz, aki amúgy a karcagi Stardrive élén kiváló lemezeket készített. Bevallom, a vele készült két album – When Mountains Roar (2007) és No Quarter Given (2014) – a kedvencem az életműből, de ennek szubjektív és nagyon prózai oka van, Csabával huszonéves az ismeretségünk a karcagi underground hozott össze minket egy társaságba. A lényeg, hogy valahogy a Csabával készült két lemez dalaiba sikerült valami olyan lendületet vinni, amivel helyreállt a világ rendje és onnan datálom, hogy közeli ismerősök lettünk a Wall of Sleep-pel. Emlékezetes például a Wigwamos Crowbar koncertes fellépésük. 2016-ban Csaba kiszállt, ami elég meglepő volt, bár nem annyira, mint amikor bejelentették az utódját.
A tagcserék, de főleg az énekesváltások mindig necces ügyek egy zenekar életében, de úgy tűnik a WOS életében azért mindig sikerül jól kijönni ebből szerencsére. Bennem azért bőven voltak kérdőjelek, amikor kiderült, hogy Bátky Zolival (Stonehenge, Wendigo, At Night I Fly, After Crying, H.A.R.D.) folytatják majd.
A Wall Of Sleep evolúciója során a második albumot készítette el BZ-vel a mikrofonnál. Legalábbis nekem ezt mutatja az, amit a most megjelent The Kingdom címet viselő hetedik lemezen hallok. Bevallom, az előző lemezt (a 2018-as The Road Through the Never-t) a megjelenésekor lepörgettem, de sokáig nem hallgattam, nem tudtam megszeretni, bár most már azért el tudom ismerni az értékeit. Ez a mostani album viszont egy igazán masszív és egyben változatos anyag lett, amiben – talán nem túlzás – ott van minden korábbi lemezük hangulata. De ugyanakkor ott van az az új irány is, ami BZ csatlakozásával alakul, formálódik. Egy ilyen karakteres hangú frontember mindig meghatározó, de persze az is fontos, hogy a zeneszerzők éppen milyen hangulatban vannak, épp milyen időszakukat élik, milyen a Füleki-Kemencei gitárpáros mellett sem szabad szó nélkül elmenni. De ugyanígy nem szabad megfeledkezni az albumot alapjaiban meghatározó ritmusszekcióról sem, ahol szintén változás történt az utóbbi időben, így ez a lemez a Priedl Barnát váltó Janovszki Zsolt bemutatkozása is. Érdemes a játékára odafigyelni. Szását meg szerintem nem kell bemutatni. Most is hozza a magas minőséget.
A Maelstrom zakatolása jólesően alapozza meg a hangulatot. BZ nem énekli túl és már itt feltűnik, milyen jól szól a lemez. A dob természetes, van alja meg teteje is. És jól tették, hogy nem egy eposzi hosszúságú dalt választottak nyitányul. A Letters From The Sea monumentális és nyomasztó riffjei a Sabbath-ot idézik, ami jó. Nagyon is! A himnikus ének (főleg a refrén!) megint emlékezetes és egyaránt idézi Zoli korábbi bandáit, ugyanakkor bizonyítéka annak, hogy nem egydimenziós énekes (gondolta ezt bárki amúgy?). Kifejezetten
A The Last Straw nekem tetszik, bár talán ez “lóg ki a sorból”, abból a szempontból legalábbis mindenképpen, hogy a legkevésbé inkább idézi azt a lemezen, ahonnan a Wall Of Sleep indult és inkább a frontember korábbi munkásságából eredeztethető. Nekem mondjuk kifejezetten tetszik ez a változatoss. A címadót a zakatoló riffelés és BZ szárnyaló dallamainak kettőssége teszi felejthetetlenné. A Spirit Healer az a dal, ami már inkább hard rock. Jólesően idézi a ‘80-as évek végi, ’90-es évek eleji amcsi bandákat, persze mai hangzással és a zenekarra jellemző ízekkel. Micsoda szóló van ebben is?
A Kingslayer meg egyszerűen zseni. Szárnyaló sláger és pont. Nem is érdemes erről többet mondani, meg kell hallgatni. Simán el tudom képzelni koncertkezdő számnak.
A The Plague viszont tökéletes zárótétel. Egy igazi monstrum, ami kiválóan ellentételezi a Kingslayer szárnyaló emelkedettségét. Ebben is van ünnepélyesség, de ez a lassú hömpölygésével, a meg-megkonduló harangokkal BZ emelkedett és ünnepélyes énekdallamaival megunhatatlan. A lezárás pedig elgondolkodtató, rendszerint olyan hangulatot teremt, hogy újra elindítsam a lemezt.
Összességében tehát engem most vettek meg újra. Bár még az év felénél sem járunk, de elég esélyes nálam a dobogós helyezésre a 2025-ös hazai lemezek között. Ráadásul szerintem nemzetközi szinten is bőven megállja a helyét. Rég hallottam olyan lemezt, ami elejétől a végéig ilyen minőségben, kellő változatossággal tudja fenntartani a figyelmet. Ráadásul olyan hangulati utazás is, ami – valljuk be – nem mindennapi.
