Fémforgács
A kanadai DIM Josiah Wilkinson projektje, ami a 2017-es debütálása óta a dungeon synth scéna egyik ismertebb tagja. A projekt kezdetben a magával ragadó, álmodozós medieval ambient műfajban hódított (hasonlóképp az amerikai Fief stílusához), ami összefoglalható egy négy albumot átszövő sorozatban (a “Compendium album-széria”). Az ezt követő lemezek stílusában érdekes fordulatot hoztak, a könnyen emészthető középkori dallamokat felváltotta egy kísérletezős dark ambient korszak, innen kiemelhető pl. a Steeped Sky, Stained Light című album, amin templomi kórusok is megszólalnak egy unikális “szakrális” hangulatot adva a szóban forgó kiadványnak. Az idei évben viszont a DIM mondhatni rárúgta az ajtót a követőire, ugyanis ami a Dark Age Decadence lemezben testet öltött, arra nem igazán lehetett számítani.
Amennyire tömören össze lehet foglalni: a Dark Age Decadence egy avant-garde album. Jó-jó, ezzel nem sokat mondtam, igaz? Pont a jellegéből adódóan nehezen lehet fogást találni az albumon, mert olyan műfaji kontrasztok tarkítják ezt a hét számot, hogy adott pontokon igencsak kikeredhet a hallgató szeme! De vegyük szemre kicsit közelebbről, mivel is van dolgunk.
Az albumot a The Weeping című tétel nyitja, ami kezdetben hangminták, éteri kórusok és egyszerű ritmushangszerek keverékéből épül fel, de már a második perc előtt elszabadul a káosz: üvöltések, black metal vokálok és disszonáns hegedű húzások bontják meg az idilli “hang-festményt”… és hogy még furcsább legyen a kép, egy is downtempo is befigyel a szám közepe táján, hogy kedvünkre bólogathassunk a káosz lágyan folyó ütemeire. Hasonlóképp ledobhatja agyunk az ékszíjat az album második tételét hallva, a rendkívül beszédes címet viselő Gilded Lambent Black Metal Offering-től. Egyrészt, rendkívül örvendetes húzásnak tartom a black metal használatát az avant-garde műfaj keretein belül, mert kedvező kompatibilitással bír más műfajokkal, azonban… azt azért soha nem gondoltam, hogy valaha egy raw black metal + folk + downtempo alkotta műfaji keveréket is fogok hallgatni. Ezt a műfaji színkavalkád-okozta sokkot a Clergy’s Lamentation valamennyire fel tudja oldani, egy varázslatos és gyönyörű zongora darab formájában (amibe én bele tudtam hallani Joe Hisaishi stílusát). Hasonló, bár sokkal keserűbb idillt mutat be a Full of Blood, Sealed Well, leginkább felidézve a “régi” DIM játékos neo-klasszikus zenéjét. És az ilyen szép és könnyed dalok között kiváltképp kegyetlennek hatnak a további raw black metal tételek (Fra den hellige lidelses jord & It Kindly Bent (Angel’s Bloom)), amik közül egyik sem egy “puritán” darálás. A Fra den hellige lidelses jord például a már korábban emlegetett templomi kórusokat emeli be a szám végére, míg a It Kindly Bent (Angel’s Bloom) egy furcsa raw black metal és synthwave mixtúrájaként elevenedik meg. És ha valaki még hiányolt volna még valami műfajt, azoknak a figyelmébe ajánlanám a középtempós Look into the Jaws of Existence-t, ami egy meleg és szúrós ölelésként (mondhatni blackgaze, mint a Deafheaven) zárja le az albumot.
Így összegezve a műfaji diverzitás kérdésében nem érheti panasz a Dark Age Decadence-t, ám ez önmagában nem jelenti azt, hogy ennyitől maga az album jó. Ám az avant-garde ezen kihívását a DIM véleményem szerint magasan megugrotta. Ez leginkább az album rendkívül könnyed folyamában érhető tetten: egyáltalán nem érződik erőltetettnek vagy befogadhatatlannak egyik szám sem, és magam is csak ámulok azon, hogyan lehetett ennyire könnyedén egybesímitani olyan egymástól nagyon távoli műfajokat, mint a raw black metal és a downtempo… Összességében ez az album egy “bizarr” élmény, de magával ragadó és üdítően izgalmas!
