Fémforgács
Ha jól emlékszem 2000 június 7-én a Kisstadionban láttam először az Iron Maiden-t. Akkor tért vissza Dickinson és Adrian Smith a zenekarba, elkészítették a Brave New World lemezt, amit be is mutattak. Persze a klasszikusokkal együtt. Ennek megfelelően nagy volt az érdeklődés és én nem csalódtam. Azóta többször láttam őket (2008-ban a Sziget 0. napján, 2014-ben az Anthrax-szel közösen a Papp László Arénában), de sosem okoztak csalódást. A mostani jubileumi – 50 évnyi fennállás tekintélyt parancsoló – alkalom mindenképp megmozgatta a fantáziámat és ott volt motivációként a lányom kérése évekkel ezelőttről: „Ha lesz Maiden koncert elviszel, ugye?” Ott voltunk.
Az Iron Maiden a Run For Your Lives elnevezésű világ körüli turnéjának nyitányán ismét bebizonyította, hogy miért vannak évtizedek óta a csúcson a heavy metal legendái. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a 2025/26-os körút nálunk indult, ráadásuk két egymás utáni koncerten is majdnem sikerült agyig tölteni a Papp László Arénát. A zenekar abban az évben indult, amikor én is megláttam a napvilágot, így mondhatni nem véletlen a kortól független nagy érdeklődés. Meg persze ki tudja mikor akasztják szögre a hangszereket? Ahogy Nicko McBrain is kiszállt az egészségügyi problémái miatt, sosem lehet tudni… Nem meglepő hát, hogy a tizenévesektől a hatvanas (talán hetvenes) éveiket taposók egyaránt eljöttek. Mi a második, május 28-i fellépésüket láttuk, de sokan voltak, akik mindkét este ott voltak.
Nagy lehetőség ez a turné a pennsylvaniai Halestorm-nak. És bár első, de még második ránézésre is messze van a csapat energikus rockzenéje Harrisék heavy metaljától, a közönség mégis vevő volt rájuk. Nyilván nagy szerepe volt ebben Lzzy Hale énekesnőnek. Ahogy megjelent abban a druida köpenyben, majd erőteljes hangjával és karizmatikus színpadi jelenlétével szinte azonnal magával is ragadta a közönséget.
Nem bízták a véletlenre a dolgot, már a buli első harmadában ellőtték a nagy slágereiket. A 2012-es The Strange Case of Chaos-ról az I Miss the Misery és a Love Bites (So Do I) egyértelműen a legnagyobb sikereik, működtek is. Mondjuk ezek akkora csúcspontok voltak, hogy utánuk úgy érzem kicsit vissza is esett a hangulat. Tiszteletre méltó, hogy voltak olyan bátrak, hogy az augusztus elején várható Everest lemezről öt dalt is beválogattak. Hogy ez mennyire volt okos döntés, arra talán majd a novemberi önálló headliner koncert szolgálhat bizonyítékul. Az ismeretlenebb dalok között üde színfolt volt, amikor Lzzy testvére, a dobos Arejay látványos szólóval szórakoztatott minket, melynek csúcspontjaként előkerültek a méteres dobverők is, amivel nagy derültséget okozott és tetszést aratott.
Az átszerelés közbeni várakozás kínjait az UFO Doctor Doctor-jának felcsendülése enyhítette, már ez is felszította a hangulatot, ami előre jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi a Maiden-őrület.
Az intró után a zenekar a 1981-be repített, mikor a Murders in the Rue Morgue-gal berobbant a színpadra és természetesen innentől nem volt megállás. Aki volt már Maiden koncerten, annak nem lehetett meglepetés, hogy Dickinsonék – bár többen már a hetedik X felé közelednek – elképesztő lendülettel és precizitással játszották végig a közel kétórás, klasszikusokkal tűzdelt szettet. A frontember hangja – ahogy azt tavaly novemberben a saját koncertjén is tapasztaltuk – mit sem kopott az évek során és fáradhatatlanul szántotta fel a színpadot. A zenekar mindig is nagy hangsúlyt fektetett a látványra. Az egyes dalokhoz – a mai kor technikai vívmányait kihasználva – olyan háttereket vetítettek, amik minden igényt kielégítettek. Nem vitték azonban túlzásba, így elég figyelem jutott a zenekar tagjaira is. És persze nem lehetett belekötni a zenei tudásba. Az alap slágerek mellett azért olyan nagyívű művek is bekerültek a programba, mint a Phantom of the Opera vagy a monumentális Rime of the Ancient Mariner. Ezek a dalok azért arra is lehetőséget adtak, hogy Bruce szusszanjon, amit persze természetesnek is vehetük. Én legalábbis már akkor is elégedett leszek, ha ennyi idősen egy ilyen koncertet végig tudok majd tolni a küzdőtéren.
A hangszeresek teljesítményéről is csak az elismerés hangján tudok nyilatkozni, hiszen Steve Harris basszusgitáros jellegzetes galoppozása és a gitáros trió (Dave Murray, Adrian Smith, Janick Gers) virtuóz játéka hozta a tőlük megszokott magas színvonalat. Gers a nagy muzsikálásban még a gitárhúrt is elszakította. Külön említést érdemel a dobok mögött Simon Dawson (aki Steve Harris British Lion nevű zenekarában is dobol), aki Nicko McBrain helyére ugrott be, aki 2023 januári stroke-ja után döntött úgy, hogy nem vállalja a turnézást. Nyilván nem vettek zsákbamacskát, így nem csoda, hogy Dawson tökéletesen helyt állt, és zökkenőmentesen illeszkedett a legendás Maiden gépezetbe.
A setlist amúgy igazi időutazás volt, olyan kihagyhatatlan darabokkal, mint a Wrathchild, a Killers, a Run to the Hills, a kihagyhatatlan The Number of the Beast vagy a monumentális a Seventh Son of a Seventh Son lemez címadója ’88-ból. A közönség persze nagyon élte a műsort és együtt énekelte Dickinsonnal az időtlen metal klasszikusokat. És persze Eddie szokásos színpadi megjelenései sem maradtak el, a The Trooper alatt például. A zenekar az Iron Maiden-nel zárta a fő programot.
Nem kellett sokáig várni és biztatni a zenekart a ráadásra, hiszen hamarosan felhangzott Churchill híres beszéde és jött az Aces High. Egyértelműen nem maradhatott ki a stadionokat megénekeltető Fear of the Dark, majd a melankolikusabb, de annál erőteljesebb Wasted Years zárta az estét. Ahogy az már jó ideje megszokott, a Monty Python-féle Always Look on the Bright Side of Life hangjaival bocsátották útjukra a közönségüket, a mosolyt csalva mindenki arcára.
Az este (a hírek szerint az előző is) egyértelműen bizonyította az Iron Maiden-t még koránt sem szabad temetni, a banda továbbra is tényező és megállíthatatlan erő a heavy metal világában, koncertjeik pedig generációkon átívelő, felejthetetlen élményt nyújtanak. Én azt mondom, ha ezzel a turnéval lezárják a karrierjüket, a csúcson hagynák abba. Az viszont biztos, hogy ez örök élmény volt és örülök, hogy Emma lányom is láthatta. Köszi LiveNation! Köszi paff!
