Fémforgács
2015-ben elhunyt az alig 69 éves Terry Jones, akire gond nélkül rámondhatjuk, hogy a heavy/doom metalnak szentelte az életét. Konkrétan 1978-tól volt énekese, alapítója a nagy tiszteletnek örvendő Pagan Altar zenekarnak és személy szerint vele együtt temettem el a csapatot is, hiába “gyártott” magának még egy kiváló gitárost is a fia, Alan Jones képében. A megmaradt tagok kiadták The Room of Shadows című korongot, amolyan búcsúzásképp, hiszen az ezen a kiadványon hallható dalokat még Terryvel rögzítették, de beletelt egy kis időbe, mire megfelelő formába tudták hozni a dalcsokrot. A végeredményt sokan tisztelettel fogadták, másoknak kisebb csalódást okozott. Én az előbbi csoportba lőttem be magam, amikor megemlékeztem az albumról, de azokat sem tudom elítélni, akiknek a The Room Of Shadows nem hozta meg a várt Pagan Altar élményt. Ez annak köszönhető, hogy a csapat az évtizedek alatt bőségesen kialakította a maga rajongóbázisát, valamint sajátos stílusát, ami miatt ostobaság lenne őket például egy Black Sabbath kópiának tartani (teszem hozzá, hogy egy Witchfinder Generallal, Pentagrammal is ugyanez a helyzet). A britek a hard rock alapok mellé vastagon beágyazták zenéjükbe a korai NWOBHM érzést és hangulatot, amit egy sajátosan finom folk dallamvilággal, időnként egészen prosztó megszólalás mögé rejtett progresszióval tettek még izgalmasabbá. Ennek a csúcsán ült Terry Jones egy olyan vokállal, amit lehetett szeretni, de ugyanúgy elutasítani is.
Az idő múlása sem segített a megítélésén, hiszen az öregedés során még avíttasabb, megkopottabb lett minden mozzanata, a mai világban pedig már a két napos slágerre is csak legyintenek. Nekem gyakran jut eszembe róla a Rushból Geddy Lee, aki hasonló megítélésben részesül. Hozzáállásuk és zenéjük tehát nem töltött meg arénákat és nem ostromolták a slágerlistákat sem, de pont a lefogott hangok közt megbúvó dohosság, a szomszéd bácsit idéző ének hozhatja igazán közel őket azokhoz, akik szeretnek személyes kapcsolatot kialakítani egy produkcióval. Régi rémmeséken, egyéni tragédiákon, okkult tanokban bővelkedő dalszövegeiken sosem kellett osztozkodni senkivel, hiszen közvetlenül a csak az aktuális hallgatóhoz szóltak egy éppcsak elfogadható állapotban lévő kazettás magnóból.
De térjünk vissza a The Room Of Shadowshoz újfent, mert az itt leírt jellemzők közül sokat nem hozott teljes mértékben. Első körben kifejezetten tisztán szólt, főleg Terry éneke, valamint minden eddiginél terjengősebb és sötétebb volt. Ennek legfőbb oka a haláleset természetesen, valamint az, hogy sok évnyi hanganyagból dolgoztak a srácok és nem akarták, hogy a mester bármilyen munkája kárba vesszen. Lezárásnak ideális, a meglehetősen foghíjas Pagan Altar diszkográfia bővítésének azonban a zenészek szerint sem volt elegendő.
Jöhet a kérdés, hogyan lehet pótolni egy ilyen egyéniséget? A legtöbb zenekarnak ebbe biztosan beletört volna a bicskája, viszont az angolok ezt a lehető legstílusosabban oldották meg. Egyszerűen meghívták a bandába azt az embert, aki az elmúlt bő 15-20 évben a legkiválóbb dalnoka volt az régimódi, időtlen heavy/doomnak: Brendan Radigant. Mellette esetleg még Phil Swanson jöhetett volna szóba, de ő igazán változó teljesítményt tud nyújtani, amit nagy eséllyel nem kockáztattak volna meg (érdekes tény, hogy a Sumerlands nevű NWOBHM formációban is Brendan váltotta le Philt). A 40-es éveiben járó Brendan énekstílusban teljes mértékben hozza a csúcson lévő Terry által keltett hangulatot, amihez a banda is úgy alkalmazkodott, hogy teljes mértékben visszatért ahhoz a lüktető, egyedi vonalhoz, ami a legjobb lemezeiken volt tetten érhető. Direkt nem írtam, hogy a két hang nagyon hasonlít, mert akárhonnan nézzük, ez nem csupán csere, helyettesítés, hanem bizony hatalmas minőségi ugrás is, hiszen egy jóval karakteresebb, képzettebb énekessel van dolgunk. Hova tovább, ha már negatívumot is akarok említeni, szerintem még vissza is fogta egy kicsit magát, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Magic Circle berkeiben mekkorákat szokott énekelni. Már a The Room Of Shadows dalait is vele adták elő pár koncerten és úgy néz ki, hogy az összhang és összeforrás sem váratott magára sokat. Ötletek kezdtek el formálódni, amiben Brendan már tapasztalt íróként is tudott segíteni.
Szívesen feltennék egy olyan kérdést egyébként az ifjabb Jones-nak, hogy mikor írtak utoljára új dalt, hiszen köztudott, hogy az első három nagylemezük gyakorlatilag a 70-es évek végének, 80-as évek elejének mindössze papíron, fejekben és rossz minőségű szalagokon fennmaradt ötleteinek rögzítése és átgondolása alapján született meg. Most is akadnak olyan témák, amelyek évtizedekkel ezelőtti ötleteken alapulnak és a szövegben is találkozhatunk olyan sorokkal, amelyeket még az alapító vetett papírra. A múlt és jelen azonban olyan finoman van összefűzve, hogy ezúttal sokkal nagyobb kohézióval találkozhatunk, akárcsak a banda kultikus anyagain.
A friss korong a nagy öreget nem engedi el tehát a zenekarból, szelleme olyan mértékben jelen van, hogy hallgatás közben kedvem lett volna egy ouija táblával beszélgetésbe elegyedni vele. A Never Quite Dead cím is komoly utalás még a jelentésén túl is, hiszen amikor a The Room Of Shadows a kezdeti munkálataiban volt, eredetileg ezt a címet szánták neki. Az emlékezés jellemző a csodálatos borítóképre is, hiszen a zenekar eredeti logóján látható Mágust láthatjuk rajta egy régi, mégis méltóságteljes síremléken, ezt a figurát pedig a fiatal Terry még magáról mintázta a kezdetek kezdetén…
Összességében tehát elmondhatjuk, hogy az új kiadvány méltó a Pagan Altar örökséghez és megadja azt az érzést, élményt, amire a rajongók vártak. Élmény pedig akad bőven, de ennyi szócséplés után inkább csak kattintsatok párat és hallgassátok meg a kiadványt.
