Fémforgács
Bár nagyon szerettem/szeretem a The Gathering-et, Anneke-t igazán csak a különválás után fedeztem fel magamnak. Valahogy a szólóanyagai által sokkal közelebb került hozzám örökké mosolygós, rendkívül bájos személyisége. Bár az angyalhangú énekesnő az anyazenekar után is fel-feltűnt metalosabb közegben (pl. The Gentle Storm, Vuur, Amorphis, Devin Townsend), sőt, jelenleg a Mandylion évfordulájának tiszteletére a The Gathering is eredeti felállásával – Anneke-vel – lép színpadra néhány koncert erejéig, mégis a szólókarrierjét érzem a legközelebb magamhoz (nyilván az eredeti zenekar mellett). Valahogy ezekben a néha vidám, néha szomorkás, de minden érzelmében rendkívül emberi, egyszerű nótákban találom a legcsillogóbbnak Anneke-t. Talán azért, mert ezek a dalok róla, rólunk, magáról az életről szólnak, gyönyörű köntösben prezentálva.
Az A38 adott otthont az eseménynek, ahol az énekesnő egy szál gitárral, önállóan rabolta el azok szívét, akik jelen voltak. Ha ez mégsem sikerült, az semmiképpen sem írható az előadás számlájára. Talán a legjobban az a momentum írja le az este bájos természetességét, ahogy a „díva” (az idézőjel magának a szóhasználatnak szól, mivel egyfelől ki lehetne nagyobb díva annál a nőnél, aki minden női énekesek „anyja” a kemény zenében, azonban a fogalom mégis szöges ellentétben áll a valódi személyiségével, amit ezen az estén is megismerhettünk) megbotolva esett be aszínpadra, hogy egyből el is viccelődjön saját maga hibáján. Aztán pedig játszi könnyedséggel vette uralom alá birodalmát, a színpadot, és lopta el a közönség szívét.
Nem lehetett nem rajongani a koncert minden egyes pillanatáért. A hangját most nem méltatnám, mert semmi értelme. Aki egyszer hallotta őt, az nem felejti el. Nekem ez volt az első találkozásom élőben az énekesnővel, azonban ez az este, és maga Anneke személye adott értelmet, az eddig számomra semmitmondó kifejezésnek, hogy „beragyogja a színpadot”. Ő pedig minden dalával, szavával, mosolyával, megosztott gondolatával és rezdülésével ezt tette.
Innentől pedig teljesen mindegy volt, hogy a remekül sikerült új EP-ről ( When I Die), az utolsó nagylemezről, a The Darkest Skies Are The Brighest-ről vett elő valamit (Lo and Behold, Love You Like I Love You, I Saw a Car, Losing You, Hurricane), megidézte a The Gathering-et (The May Song, Saturnine), vagy épen mások dalaival tündökölt (Changes–Black Sabbath, Nothing Compares 2 U–Sinéad O’Connor, I Want to Know What Love Is–Foreigner), Who Wants to Live Forever–Queen, Running Up That Hill–Kate Bush, Like a Stone–Audioslave, November Rain–Guns N’ Roses).Ez nem csak egy koncert volt, hanem az élet, az emberség ünnepe. Ilyen az, amikor kicsit közelebb érzed a csillagokat.
