Fémforgács
Szomorú dolog beismerni, de egyre gyakrabban ismétlődik a fejemben a hang, hogy egy kicsit pihenni kell. Nem lehet minden anyagra ráugrani, nem lehet hosszú órákat tölteni a különféle albumok vizslatásával, főleg, hogy bővült a család és szűkült a személyes tér. Ilyen esetekben azonban mindig érkezik valami, ami erőt ad az éjszakázáshoz, hogy félálomban még legyen annyi kitartásom, hogy gyorsan még egy kiadványt bekészíthessek magamnak, amit meghallgathatok munkába menet. A minap is csak egy “gyors végigfutás fél szemmel” volt a terv a promóciós kiadványok tekintetében, erre leragadtam a második levélnél: Angel Of Damnation. Mi? Hogy ez már itt van és meghallgathatom? Akkor nem is görgetek tovább…
Szóval igen, egy számomra kedves projektről olvashattok, mert azért ezekbe még gyakran kapaszkodom. A német brigád egy valódi underground gyöngyszem a tradicionális doom metal kedvelőinek, hiszen a maga is egy szupergroup a stílus elkötelezett híveitől. Szinte hihetetlen, hogy már hét év eltelt a több, mint 20 éves projekt második lemeze óta és nagy rá az esély, hogy ismét sokat kell majd várni a folytatásra, ha lesz egyáltalán. Az Angel Of Damnation alkotói ugyanis eléggé elfoglaltak saját zenekaraikban, legyen szó a szintén doom metalban utazó Dawn Of Winterről, vagy vármelyik heavy/black/death csapatról, amelyben elkövetőink tevéenykednek. Különösebben nem szeretném feltárni a banda tagjainak szövevényes életútját, hiszen azt már megtettem részletesebben a nagyszerűen sikerült 2018-as Heathen Witchcraft során, inkább nézzük meg, milyen arcát tartja felénk a végzet 2025-ben!
A legőszintébben mondom: szerencsére ugyanazt kapjuk ismételten. Az Ethereal Blasphemy a tradicionális, epikus doom vonalon mozog, melynek alappillérei is megvillannak időnként: hard rock, NWOBHM, 70-es évek proto-doom elemekkel találkozhatunk. Dalszövegek tekintetében is tartják magukat a halál/sátán/pokol szentháromsághoz, de korántsem olyan szigorú szempontból, mint mondjuk egy black metal zenekar esetében. Az Angel Of Damnation ugyanis nem köthető egyetlen izmushoz sem. Küldetésük abban nyilvánul meg, hogy igyekeznek bemutatni a történelem során elkövetett olyan szörnyűségeket, bűnöket, amelyeket egy-egy istenség mögé bújva vittek végig az emberek. Ezúttal is megkapja a magáét mindenki, aki lepaktált egy mítosszal, eszmével: görbe tükröt tartanak a kereszténység elé, felelevenítik az ókori istenségek tiszteletére elrendelt mészárlásokat, de még a gonoszt imádók sem maradnak masszívan beintő középső újj nélkül. Végső soron engem a dalszövegek szoktak a legkevésbé érdekelni, ha árad a jó zene és megszületnek a mosolyt csaló dallamok. Lehet ugye fullba nyomni a doomot, ha nincsenek megfelelő riffek, fogós énektémák, akkor Oszkár bácsi sem gyün…
Az Angel Of Damnation sem lesz díjnyertes alkotás, de nem azért, mert nem kiváló a saját közegében, hanem azért, mert egyszerűen nem akar versenybe szállni. Ez egy “szerelemprojekt”, amit nem reklámoznak agyon, csak és kizárólag akkor találkozhatsz vele, ha ismered a zenekart és követet annak munkásságát. Ezért cserébe egy szolíd, de minden mozzanatában klasszikus darabot kapsz, amit természetesen lehet unni, de ugyanúgy ragaszkodhatunk is hozzá, mint egy megkopott, szürke cipőhöz, aminél kaptunk már újabbat, szebbet, drágábbat, azonban mégiscsak ezt érezzük a legkényelmesebbnek, a legotthonosabbnak. Színpadiasság, különösebb slágeresség nélkül érkezik például a lemezt nyitó 7 perces Eternal Life In Hell, ami felfonultatja a csapatra jellemző egyszerű, mégis kisebb csavarokat tartalmazó riffek garmadáját, a már megszokott kissé nyers, de minden hangszernek teret adó hangzást. A közegben éppúgy lubickol az alapító, dalszerző Avenger (Nocturnal, Void Spectre, Ancient Lore stb…), mint a mindig zseniális dallamokkal operáló, hatvanhoz közeledő Doomcult Messiah (Sacred Steel, Voodoo Kiss, Dawn Of Winter, Battleroar, Tragedy Divine). Szintén régi motoros a basszer Forcas, aki a Cross Vaultnak is oszlopos tagja, akikkel idén közös splitet is kiadtak, méghozzá egy igen erős Darkthrone és Satyricon feldolgozással. Friss arc a csapatban viszont Neudi, aki a dobokért felel. Persze érdekes dolog frissnek nevezni egy underground legendát, aki már egészen fiatal kora óta a metal élet lüktető vénájának rabja (Ironsword, Jamesson Raid, Manilla Road, Sudden Darkness, Masters Of Disguide stb…).
Hiába érkezik tehát a nyitó dal végére egy elcsépelt hohohózás, addigra már rabul ejt a hangulat, amit a jó öreg, dohos heavy/doom metal tud megteremteni. Ez még ragadósabb lesz a rövidebb, menetelős Evangeline során, amiben egy saját maguktól lopott téma is szerepel újfent, de még ez sem volt képes megakasztani az NWOBHM alkotta lüktetést. A lemez egyik legjobb dala számomra az ez után érkező Stigmata lett, melynek lassan építkező, szerteágazó doom metalját számtalan fiatal banda figyelmébe tudnám ajánlani, akik szerint elég egyetlen jó téma egy dalhoz. Itt nagyon sok mindent kapunk, amiben az a legjobb, hogy fel sem tűnik. Egy pörgős Angel Witch, Black Sabbath tételt idéz meg a szintén nagyszerű Warning From The Sky, ami talán a leggyorsabb szerzemény az albumon. Egyetlen hiányérzetem maradt viszont vele kapcsolatban: az alaptempó és téma igazán elviselt volna egy remek gitárszólót, szinte könyörgött érte, mégsem kaptuk meg. Lendületesen kezd a Hungry Hordes Of Hades is, de itt gyakoriak a tempóváltások és a refrén például kimondottan epikusra sikerült.
A már említett sötétségnek való bemutatást az Anal Worship Of The Goatlord szolgáltatja. A címe alapján itt újfent valami galoppos heavy cuccra tippeltem volna, ehelyett leszállítják a lemez epikus doom slágerét jó 10 percben. Sok ilyet kellene tolni a rádiókban.
Az új Angel Of Damnation azt hozza, amit elvártam tőle, se többet, se kevesebbet. Pofátlanul hangulatos Saint Vitus, Pentagram, Witchfinder General, Candlemass örökségápolás rajongással és átéléssel összekötve, amit olyan emberek közvetítenek, akik lassan egy életet tolnak végig a színtéren. A végeredmény ezúttal szellősebb, kevésbé koherens, mint mondjuk az előző album esetében, talán kevésbé fogósak a tételek is, de a miliő az ezúttal is hibátlan (érdekes, hogy jóval rövidebbnek éreztem az új opuszt a galoppos részek miatt, pedig alig van a két kiadvány között fél perc). Az Ethereal Blasphemy hivatalosan június 20-án érkezik, aki szereti a bandát, az biztosan nem fog benne csalódni. Újoncoknak az előző korongot ajánlanám belépőnek, de a jóval rövidebb Carnal Philosophy (2011) is teli van alap dalokkkal (Doomed Forevermore, Into the Coven of the Damned).
