rattlead.hu
Már a ’80-as években is Dunát lehetett rekeszteni -tor végű zenekarnevekkel, amelyek amellett, hogy elég hangzatosak, legalább ennyire sablonosak is voltak. Annihilator, Kreator, Mandator, Protector, Tormentor – hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ebben a dömpingben simán elmehetett az ember egy Predator nevű amerikai csapat mellett, akiknek ráadásul a hőskorban csupán egyetlen albumuk jelent meg (Easy Prey, 1986), és akik ezt követően sejthetően feloszlottak, mivel legközelebb 2020-ban adtak életjelet magukról.
A Los Angeles-i bandát már a kezdetekkor is mindössze hárman alkották, közülük csupán az énekes-gitáros Jeff Prentice-nek sikerült átmentenie magát, lelkesedését és a zenekar örökségét a jelenbe. A mai Predator tulajdonképpen az ő szívügye- és magánprojektje, amelyhez társul csupán a Ninth Circle basszusgitárosát, Frank Forray-t sikerült megnyernie. Ebből következik, hogy a lemezen dobgépet hallunk, ami legfeljebb elméletileg csökkenti az anyag erényeit, a gyakorlatban semmi panaszunk nem lehet az elektronikára.
A Predator tehát csaknem négy évtizednyi kihagyás után lépett ismét színre, ám mivel a debütöt nem ismerem, nálam tiszta lappal indult a csapat. Annak idején heavy/speed csapatként könyvelték el őket, ma heavy/power metal az, amit hallunk tőlük, és a jórészt középtempós dalok mellett vannak gyorsabb nótáik is (Raping the Population, Sons of Liberty). Alapvetően a Judas Priest-féle iskolát követik, emellett olyan nevek jutnak még eszembe róluk, mint a Meliah Rage, a Mexican Ape-Lord, a Helstar, az újkori Jag Panzer, esetleg a Warlord. Dalaikat nem komplikálják túl, azok játékideje átlagosan három perc körül mozog. A kétfős csapat adta szűkös lehetőségekből igyekeznek kihozni a maximumot, többek között dupla gitárszólammal és vokálokkal, azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy a közeljövőben élőben is bemutassák a nótákat.
Pedig vannak kifejezetten jól sikerült szerzeményeik is, például az Iron Maiden-esen lüktető Winter Wars, amelyben a lemez egyik legjobb refrénje kapott helyet. Ezt követi egy másik, hasonlóan fogós énektémával támadó dal, a már említett Sons of Liberty. Az A New Civil War-ban viszont a verzedallam nyerte el a tetszésemet,
Apró érdekesség, hogy nem a saját dalokat követően, hanem azok közé ékelve érkezik kedvenc The Mamas & The Papas dalom, a California Dreaming metal-átirata, predatorosított változata. Felgyorsítják, egy kicsit el is bohóckodják, ezzel együtt piros pont jár érte, még akkor is, ha az eredeti jobban tetszik. Utolsóként pedig egy kezdetben lassabb, Sabbath-osan hömpölygő szerzemény, a The Crow Upon the Cross csendül fel, amely középtájon felpörög, majd a végére visszatér az eredeti, kényelmes tempóra.
Lendületes, ötletgazdag muzsikát hallunk az Unsafe Place-en, súlyos alapokkal, fülbemászó, ugyanakkor férfias énektémákkal és remek gitárjátékkal. Örülnék, ha lenne folytatása.
