Ladies in Rock
Az alábbi interjúban a Storyum zenekarral beszélgetünk, akik többek között a jelenlegi felállás kialakulásáról, eddigi mérföldköveikről és a közeljövő terveiről meséltek nekünk. Ezúton is köszönjük nekik a válaszokat!
Sziasztok! Először is gratulálunk eddigi sikereitekhez, és köszönjük, hogy válaszoltok a kérdéseinkre!
Joe: Köszönjük a lehetőséget, és üdvözöljük a kedves olvasókat!
Hogyan mutatnátok be röviden a Storyumot azoknak, akik először hallanak/olvasnak rólatok?
Joe: A Storyum egy szimfonikus hangzású metal zenekar, amely érzelmekre épít és történeteket mesél – hol kemény riffekkel, hol lebegős elektronikával, de mindig őszintén. Olyan zene ez, ami elvisz egy másik világba, mégis nagyon ismerős érzéseket idéz meg benned. Ha szereted, ha egy dal nem csak hangos, hanem jelentése is van, akkor valószínűleg hamar otthon érzed majd magad nálunk.
A zenekar neve már 2021 előtt is létezett, eredetileg Joe, a gitáros szólóprojektjeként, majd 2021-től valódi zenekarként indult útjára, az eredeti név megtartásával.
2024-ben léptünk be a magyar zenei színtérre, ahol első magyar nyelvű dalunk, a Köztünk nincs határ a Magyar Kézilabda Szövetség hivatalos himnuszává vált. Ugyanebben az évben jelent meg Álmokon át című magyar nyelvű nagylemezünk is. 2025-ben pedig a Monoton című dalunkkal bekerültünk A Dal 2025 című műsorba.
A Petőfi Rádió állandó listáján szerepel a Köztünk nincs határ és a Monoton c. dalunk is, illetve a hamarosan megjelenő Lesz még dal című szerzeményünk már a hivatalos megjelenés előtt az Open Air Rádió rotációjában szerepel.
Joe, te dobosként kezdted a zenélést, mikor tértél át a gitárra?
Joe: Amikor elkezdtem a zenével foglalkozni, két dolog vezérelt igazán: az, hogy rengeteg érzés és gondolat kavarog bennem, amiket dalokba szeretnék önteni, és az, hogy imádok a közönséggel kommunikálni. A dob volt számomra a legkézenfekvőbb választás – tele van energiával, és számomra mindig is a dob volt a nagybetűs vezér hangszer. Egy banda csak annyira tud jó lenni, amennyire a dobos jó.
Idővel viszont rá kellett jönnöm, hogy a dobok mögül talán a legnehezebb közvetlen kapcsolatba lépni a közönséggel – márpedig ez nekem mindig is kulcsfontosságú volt. Ezért úgy döntöttem, váltanom kell, ha továbbra is kergetni akarom az álmaimat.
Amikor elindítottam a Storyumot mint szólóprojekt, nem sokkal később már gitárra váltottam. Onnantól kezdve ez lett az elsődleges hangszerem. Amikor pedig 2021-től zenekarként folytattuk tovább a Storyumot, már nem is volt kérdés, hogy gitárosként szeretném tovább építeni ezt az utat.
2010-ben egy korábbi felállással megjelent egy Insomnia című album, ami azonban nincs hivatalosan besorolva a Storyum diszkográfiájába, mivel a projekt 2021-től teljesen új fejezetet nyitott. Olvastam, hogy ez egyfajta kísérletezős, útkeresős anyag volt. Felmerült esetleg bennetek, hogy az Insomnia dalai új köntöst kapjanak a mostani felállással, vagy inkább megmarad egy nosztalgikus kezdő lépésnek?
Joe: Sajnos a név az egyetlen rajtam kívül, ami abból a korszakból fennmaradt. Azok a dalok még nem ennek a zenekarnak a művei, így egyelőre nem hinném, hogy hozzányúlnánk ahhoz a lemezhez, de persze sosem lehet tudni, mit hoz a jövő
Joe, mesélnél picit arról, hogyan állt össze a 2021-ben életre kelt felállás, hogyan ismerted meg zenésztársaidat?
Joe: Nörb már nagyon-nagyon régóta mellettem van – gyakorlatilag még beszélni sem tudott, amikor megismertem. Nem voltak mentális gondjai, csak hát az egyéves emberek ritkán ülnek le sörözni, hogy kibeszéljék a hét fáradalmait. J Szóval nem is volt kérdés, hogy ő kerül a dobok mögé.
Tibit akkor ismertem meg, amikor az egyik projektemhez stúdiófelvételeket készítettem. A felvételnél segédkező Hodossy Timi (basszusgitáros) mutatta be, mondván: „Figyelj, ez a srác nagyon ügyes basszeros, szerintem működne köztetek a kémia.” És igaza lett – abszolút működött.
Tibi nem sokkal később megemlítette, hogy egy másik zenekarban van egy nagyon tehetséges énekesnő, akivel szívesen dolgozna tovább. Ő volt Raw – és számomra az első meghallgatás után egyértelművé vált, hogy vele szeretném folytatni.
Így négyen kezdtünk el a zenekaron dolgozni – aztán jött a covid, és egy évre le is kellett állnunk. Aztán, amikor újraindult az élet, elmentem egy koncertre, ahol Matyi játszott. Annyira elvarázsolt, amit csinált, hogy másnap kávéra hívtam, és elmondtam neki, hogy ha nem jön azonnal hozzánk szintizni, rengeteg panda maci fog éhezni Kínában. A fenyegetés működött – Matyi igent mondott. J
Klári már jóval korábban is velem volt más projektjeimben, ha kellett egy plusz szólam, mindig számíthattam rá. Olyan régóta vagyunkegyütt, és annyira nagy tehetséget láttam benne, hogy nem volt kérdés, a STORYUM-ban is szükségünk van rá.
Így 2021-ben végül hivatalosan is megalakult a STORYUM.
Klára csatlakozásával két énekesnős formációvá váltatok. Tudatos elképzelés volt, hogy két frontasszonyotok legyen, vagy a véletlen hozta így?
Joe: Az első próbákon és szárnybontogatásokon még Raw egyedül énekelt. Idővel egy-egy próbán megjelent Klári és annyira jól működött a többszólamú ének, hogy nem is volt kérdés, szeretnénk, ha mindketten a zenekar énekesi lennének.
Sok zenekarnál úgy alakul, hogy az anyanyelvükön kezdenek el dalokat írni, majd később, részben nemzetközi karrier reményében angol nyelvre váltanak. Nálatok ez fordítva történt. Hogyan merült fel bennetek ez a váltás? Mi volt a reakció, milyen visszajelzést kaptatok a hallgatóktól?
Joe: Nálunk ez valóban fordítva történt, mint ahogy az általában lenni szokott – hiszen mi Felvidékről származunk. Innen nézve a lengyel, cseh és osztrák piac is természetes irány volt számunkra. A szólóprojektemmel többször is jártunk ezekben az országokban koncertezni, és persze Szlovákián belül, főként Pozsony környékén is rendszeresen felléptünk.
Amikor 2021-ben elindult a Storyum zenekarként, akkor is ez a közeg tűnt a legkézenfekvőbbnek. Viszont 2023-ban jött egy megkeresés: írjunk dalt a Magyar Kézilabda Szövetség számára. Ez lett a Köztünk nincs határ. És ekkor történt valami fontos: szembesültem azzal, hogy az énekesnőink milyen gyönyörű magyar szövegeket írnak.
Ez olyan inspirálóan hatott ránk, hogy végül megszületett az Álmokon át című magyar nyelvű lemezünk is. Őszintén mondom: néha kicsit verem is a fejem a falba, hogy miért nem találkoztam korábban ilyen fantasztikus szövegírókkal, akik ennyire szépen bánnak a magyar nyelvvel – mert akkor lehet, hogy már az Insomnia album is magyarul születik meg.
A Köztünk nincs határ című műveteket a Magyar Kézilabda Szövetség a magyar kézilabda hivatalos dalának választotta, ami nagyon szép eredmény. Hogyan történt ez a kiválasztási folyamat?
Joe: A szövetség fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy a határokon túl élő magyar fiatal sportolókat – kézilabdázókat – is támogatni kívánja. Céljuk, hogy bennünket, határon túli magyarokat is a nemzet szerves részeként kezeljenek, és lehetőséget adjanak az önmegvalósításra a sporton belül.
Ennek szellemében egy összefogási programot indítottak, amely a határon túli magyar kézilabdázók számára is esélyt nyújt a fejlődésre, kibontakozásra. A programhoz a szövetség egy hivatalos dalt is szeretett volna készíttetni, amelyre mi is beneveztünk egy demo beküldésével.
A pályaművünk címe „Köztünk nincs határ” volt – egy dal, amely szívből szólt, és amely végül a közös ügy zászlóshajójává vált: ezt választották meg a hivatalos kézilabda-himnusznak.
2025-ben részt vettetek A Dal című tehetségkutató műsorban a Monoton című dalotokkal. Mesélnétek egy picit erről a számról, illetve magáról a versenyen való részvételről?
Joe: Azt hiszem, minden zenész szívének mélyén ott lapul az álom: egyszer, legalább egyszer az életben szerepelni a TV-ben. Mi sosem jelentkeztünk A Dal versenyre, mert úgy gondoltuk, esélyünk sincs bekerülni. Aztán 2024 végén valamilyen őrült, elvetemült ötlet vezérelt minket… és elküldtük a Monoton című dalunkat.
Majd jött december 29. – egy telefonhívás, amit sosem felejtünk el: bekerültünk az élő adásba. Leírhatatlan érzés volt, és minden, ami ezután jött, egyszerűen felejthetetlen. Hónapokig tényleg úgy éltünk, mint az igazi rockstarok: interjúk, TV-s szereplések, érdeklődés minden irányból. Egy valóra vált álom, amit átéltünk.
Szeretnénk külön kiemelni A Dal stábját – ők azok, akik a háttérben, láthatatlanul varázsolják teljessé az élményt. Borzalmasan emberiek, segítőkészek, mindig profik, mégis szívből dolgoznak. Jó érzés volt megismerni őket, és betekintést nyerni a televízió világába – és közben találkozni a szakma krémjével is.
Veronikától és Klárától kérdezném: mikor kezdtetek az énekléssel foglalkozni, hogyan alakult az utatok ezen a téren?
Klára: Mindig is közel állt hozzám a zene, a művészetek, az alkotás maga. Ám magát az éneklést puszta kedvtelésből műveltem, nem álltam a hangképzéshez tudatosan. Már az oviban is sokszor kaptam főszerepet a műsorokban – ezt főleg utólag tudatosítottam, a képeket látva 
Általános – és középiskolás koromban szintén különböző programokon belül énekeltem – ekkor azonban már előjött a lámpaláz. A fősuli alatt sajnos nem állt módomban hódolni eme hobbimnak. Lassan 4 éve vagyok a Storyumban. A közelmúltban 2 énektanár is segít, hogy tudatosabban, a hangokat megfelelő módon képezve énekeljek. Az előbbiekben említett lámpaláz azonban a Storyum koncerteken nincs jelen, úgy érzem hogy egységben bátor lehetek, és komfortosan érzem magam. Örülök, hogy a líraibb részekkel, vokálokkal színesíthetem az egyébként keményebb hangvételű zenét.
Veroni: Az énekléssel már kiskorom óta foglalkozom, hiszen mindig is a családi életünk része volt. Nagymamámmal és anyukámmal rendszeresen énekeltünk különböző dalocskákat. Aztán a szüleim beírattak zeneiskolába, elkezdtem énekórákra járni, azóta valahogy nem tudom abbahagyni az éneklést, de nemcsak a gyakorlását, hanem az azt körülvevő elmélet és tudomány befogadását sem. Még ha voltak is mélypontok az életemben, ami az éneklést illeti, mégis mindig visszatértem hozzá. Kevés ehhez hasonló stabil tevékenységet tudnék felsorolni, melyet mostanáig szüntelenül űzök.
Milyenek az általános visszajelzések a zenétekkel kapcsolatban hazai és nemzetközi szinten?
Joe: Mi is szembesülünk azzal, amivel a legtöbb zenész: iszonyú nehéz eljutni az emberekhez. A zene – még ha szívből jön is – gyakran elveszik az információk tengerében. De amikor valakihez tényleg eljut, az mindig visszaigazol minket. Akik megtalálnak bennünket – vagy akiket a zenénk talál meg –, meglepően pozitív visszajelzéseket adnak, és ez ad erőt a folytatáshoz.
Sajnos néha kapunk negatív kommenteket is, de ezek sosem a zenénknek szólnak – inkább a származásunknak. Vannak, akik valamiért úgy érzik, mi, határon túli magyarok nem vagyunk “igazi magyarok”, és ezt nem is rejtik véka alá. Ez fáj, de nem tántorít el. Mert mi hiszünk benne, hogy a zene nem ismer határokat – és ezt a világ is alátámasztja.
Ha nemzetközi szinten nézzük, csodálatos dolgok történnek: a We Are The Fire és Freedom albumunk dalait országos rádiók játsszák Dél-Amerikában, és előfordult, hogy Texasból kaptunk visszajelzést, hogy épp a mi dalunk szólt a rádióban. Ezek a pillanatok mutatják meg, hogy igenis van értelme csinálni.
Melyik volt az eddigi legjobb élményetek a zenekarral?
Joe: Az eddigi talán legnagyobb élmény Tatabányán ért minket, a sportcsarnokban, ahol több, mint 5000 ember előtt adhattuk elő a Köztünk nincs határ dalunkat.
Volt valamilyen furcsa vagy vicces élményetek koncertek közben?
Joe: Volt egy szuper koncertünk Budapesten, és úgy döntöttünk, hogy a siker örömére leugrunk egy lokálba afterpartyzni. Ahogy sétáltunk le a lépcsőn, a bejáratnál ott ült a biztonsági őr – komoly, kimért arc, szinte már szoborszerű tekintettel.
Ekkor jött Matyi, és úgy gondolta, hogy ez az ideális pillanat egy baráti beszélgetéshez. Első kérdése:
„Régóta dolgozol itt?”
A kidobó nem nagyon reagált. Matyi viszont nem vette észre a kidobó tekintetében szunnyadó oroszlánt és továbbment:
„Meghívhatlak valamire?”
Mik a terveitek a közeljövőre nézve?
Joe: tervekből szerencsére jól állunk. Szeretnénk folytatni a turnét a Mobilmániával az idei évben, szeptembertől elindítanánk a saját szervezésű koncerteket is, október végén szeretnénk egy saját szervezésű nagykoncertet is adni egy felvidéki művházban, épp most jött ki a Lesz még dal című klipünk, így nekiállunk egy újabb klip készítésének. Nyáron elkezdjük rögzíteni az új albumunkat, ezt már csak magyar nyelven.
Mit üzennétek a magazin olvasóinak?
Joe: Első sorban szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki időt szánt ránk és elolvasta az interjút. Azt üzennénk, hogy merjetek önmagatok lenni, akkor is, ha néha úgy érzitek, nem ért meg a világ. Mi is ezért írjuk a dalainkat – hogy erőt adjunk azoknak, akik keresik a hangjukat. Hallgassatok sok zenét, éljetek szenvedéllyel, és ne féljetek kimondani, amit éreztek!
