Dionysos Rising
Kiadó:
earMusic
Honlap:
www.heatsweden.com
Kenny Leckremot a legutóbbi Avantasia albumon halottam utoljára, ahol szegény Tobiasnak annyi esélye volt az együtt alkotott duettben Kennyhez felnőni, mint Adyhoz a lírába öntött Tökmag Jankóknak.
A legutóbbi H.E.A.T albumot ugyan nem hallottam, de Lecremo teljesítménye és a "Force Majeure”-ről olvasott kedvező kritikák hatására kedvem szottyant az időutazásra: a „Welcome to The Future” azonban címe ellenére nem a jövőt, hanem a múltat, és azon belül is a nyolcvanas éveket idézi meg, ami a stílus aranyévtizedét tekitve azonnal megbocsáthatóvá teszi a kissé félrevezető jövőértelmezést.
Jóllehet, Lecremo hangja ráspolyossága és „áriázós” jellegét tekintve különbözik a klasszis Erik Grönwallétől, ám ez az az az eltérés, amit azonnal megbocsátasz, ha meghallod ezt a fémesebb, indulósabb orgánumot, ami mégis képes a hard rock kifinomultabb és sokszínűbb követelményeinek megfelelni, legyen az a már-már heavy metalba hajló keménység, Bon Jovis érzelembomba, vagy az AOR követelte érzékenység.
S hogy milyen az album? Könnyű dolgom van, mert igazából elég egyetlen együttes nevét leírnom, hogy képet kapjál a lemez alkotta stílusról – vedd csak elő gyorsan a Europe nyolcvanas évekbeli lemezeit, tuningold fel a hangzást korunk követelményei szerint, amibe belefér egy csipetnyi tuc-tucos darabolás, és máris felkészülhetsz belépni abba a tökéletesre csiszolt világba, amit a nagynevű elődök megteremtettek. No persze, Dave Dalone nem John Norum, de a lemezen felhangzó szólók – amikből többet is el tudnék viselni – és a hangszeres dallamkövetés úgy felel meg a stílus sztenderdjeinek, hogy illeszkedni tudjon a múlt és a jelen elvárásaihoz is.
A referencia tehát adott, lássuk, mit tudtak vele kezdeni a fiúk? A kezdő „Disaster” szintipopos kezdése azonnal visszarúg minket vagy 40 évet az időben, hogy a kissé egysíkú dobolás a mai – sajnos elterjedt – divatot kövesse, ám ezen túllépve megkapjuk a lemez talán legmetalosabb tételét, ami elvetve street rock blues alapú kiterjesztését, a Dynazty-féle dallamos fémbandák közelébe löki a bandát.
Szerencsére a folytatás ennél már jóval változatosabb, a „Bad Time For Love” tökéletes múltidézést mutat be, hogy aztán a „Running To You” a pályája elején lévő Bon Jovi féktelen jókedvével teremtsen az idősebb generációnak nosztalgiából szőtt repülőszőnyeget a nyolcvanas évekbe.
A fiúk innentől fogva aztán példamutató fegyelemmel menetelnek végig a hard rock stílusárnyalatain: a „Call My Name” dallamait már első hallásra együtt tudod énekelni Lecremoval, akit a csúcsponton – kötelezően – Dave Dalone vált fel, hogy egy szentimentális szólóval idézze fel, miért is tudtak valaha az arénabandák a mainstream részesei lenni.
S ha már itt tartunk, természetesen a Scorpions sem maradhat ki a hatások megidézésből, az „In Disguise” a németek „Love At First Sting/Crazy World”-ös időszakának legszebb pillanatait villantja fel, hogy aztán a „The End” már az említett fő példaképpel, a Europe-pal igyon egy dallampertut – hallgasd csak Jona Tee billentyűs retropötyögését a vintage-hangszínre vett szintetizátoron – , illetve az újfent kiváló, hagyománytisztelő gitárszólót a kötelező háttérvokállal: ha a stílus elkötelezett híve vagy, nem hiszem, hogy nem fog elborítani a gyönyört okozó libabőr.
Folytathatnám, de minek, talán csak egy olyan pillanat van, amikor úgy érzem, hogy túltolják a fiúk a nosztalgiát: „Rock Bottom” címet adni a dalnak még akkor is akkora klisé, hogy a fal adja a másikat, ha egyébként a kibontakozó arénatéma ötös éremjeggyel felel meg a stílus-memoriternek.
Mindent összevetve, ha újdonságra vágysz, lapozzál, de ha fogékony vagy egy múltbeli utazásra, akkor vágj bele, még akkor is, ha a cím hamiskásan a jövőt ígéri - ez legyen a legnagyobb kamu az életedben, aminek bedőlsz.
Garael
