Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam a brazil Lugubrious Hymn nevével, akik az ezredforduló környékén tevékenykedtek, majd szépen el is tűntek a nagyérdemű elől. Kifejezetten meglepődtem, hogy 2020-ban azonban mégis kiadtak egy nagylemezt a korai korszakukban készült dalokból összeállítva és ez eddig kimaradt. A pótlás nem volt kérdéses, hiszen a zenekar magasra tartott pajzsán az epikus doom metal meghatározással találjuk szembe magunkat, ráadásul a projekt korai demói egészen kultikus tiszteletet vívtak ki maguknak hazájukban. Nemzetközi színtérről már kevésbé beszélhetünk, mert az a tapasztalatom, hogy a műfaj elvetemült rajongói közül sem feltétlenül hallottak Wanderson Freitas munkásságáról. Igen, a Lugubrious Hymn leginkább a sajnálatos módon, 47 éves korában elhunyt énekes-billentyűs tevékenységének eredményeként fogható fel, aki azért igyekezett a hangszerek kezelése végett további zenészeket is foglalkoztatni.
Az újra felvett dalokon Daniel Malfatti basszer, Joe Barzotto dobos, valamint Alexandre Tondo és Ney gitárosok dolgoztak vele. Róluk sem lehetett ennél több információt összeszedni, egyedül Joe Barzottoval kapcsolatban tudtam meg, hogy a brazil Morbid Tales Records munkatársakén terjeszti tovább a földalatti sötétség igéjét. A To Wither Forever esetében tehát nemhogy nem érdemes valamikori folytatást várni, de még az is kisebb csoda, hogy a dalok összeálltak egy nagylemez képében. A zenekar egész tevékenységére és szomorú sorsára rányomta a bélyegét Wander’Son krónikus májbetegsége, aminek az inaktivitás a legfőbb hozománya, de ugyanakkor ez a betegség, a fájdalmakkal töltött évek szolgáltatták azt a hangulatot is, ami teljesen egyedivé tudja tenni ezt a korongot. Hiába ugyanis az epikus doom jelző és a hozzá könnyedén társítható misztikus, sokszor ünnepélyes melankólia, a To Wither Forever az örökös szorongásról, az életen át tartó kilátástalanságról szól minden egyes percében. Azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy műfajának talán legsötétebb, legborongósabb dalcsokrát ismerheti meg az, aki ad egy esélyt ennek az 51 percnyi masszív zenei áradatnak.
Ember legyen a talpán tehát, aki szemet vet erre a finomságra, főleg, hogy még nagylemezként sem sikerült levetkőznie underground mivoltát. Kásás megszólalása, itt-ott esetlenebb megoldásai ugyanis egy az egyben a 90-es évek harmadik világbeli demóit juttathatják eszünkbe, melyekről sejtettük már akkor is, hogy valami rohadt jó zenét rejtenek, de valahogy nem akarták megmutatni teljes valójukat. Ennyi év távlatából, meg azért, mert a mai napig szívesen csemegézek ebből a demós világból, számomra kifejezetten szórakoztató volt ez a jelleg, sőt, talán jobban át is adja ilyen formában a kiadvány az üzenetét. Wanderson síró, dallamaiban is minden pozitív gondolatot elutasító és egyébként egyedinek tekinthető vokáljától lúdbőrzik a hátam, főleg a vele történtek tudatában. Az elfekvő távoli, sötét sarkából érkező tiszta, máskor morgó énekhangja mellet ráadásul egy hegedűt is gyakran vett a kezébe, ami további muníciót szolgáltat a To Wither Forever komótosan zakatoló, rozsdás fogakkal ellátott gépezetének, hogy apró cafatokra darálja a lelkünket. Hangszeres játék tekintetében hasonló a helyzet: egy jól sikerült próbatermi felvétel tájékán mozgunk. Ha azonban nem egy házimozi rendszer, vagy menő hi-fi tesztalanyaként kívánjuk aposztrofálni a korongot, hanem oda képzeljük magunkat a terem egyik szegletében elhelyezett kanapéra és hagyjuk, hogy a hosszú instrumentális szakaszok, a torz gitárok, a bizonytalanságukban gyönyörűen rezgő hegedűhangok átjárjanak, akkor bizony megértjük, miért is tartják kultikusnak azt, amit a Lugubrious Hymn képviselt. Ez egy mestermű hányattatott kéziratának minősül, amit csak igen kevesek olvashatnak.
Ugyan nem minden dal tudja ezt maradéktalanul kivitelezni az említett jelleg miatt, mert mintha még mindig nem nyerték volna el a végleges formájukat, de a magjukban, lényegükben ott van valami kézzel foghatatlan doom esszencia. Aki a különlegességeket kedveli, az nem fog csalódni ebben az albumban, tegyetek vele egy próbát, de szigorúan a leírtak alapján mérlegelve a végeredményt!
