Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Lassan nyakunkon a tavasz, csicseregnek a madarak, rügyeznek a fák, megjelennek az első virágok… Viszont, ha a természetnek füle volna és arra egy fejhallgatón keresztül rányomhatnánk jelen cikkünk alanyát, nagy eséllyel minden a visszájára fordulna. Egy csipetnyi Abyssmal Sorrow és a leveleket ellepik a férgek, a madarak pedig önként repülnek bele a legközelebbi ventillátorba. A rövid ideig, teljes anonimitásban működő projekt ugyanis azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan zenét készítsen, amely szembe megy az élettel és a fénnyel, messzire száműzi a reményt, sarokba állítja a becsületet, kitartást, jóakaratot, bajtársiasságot, szerelmet és mindent, amiről pozitív kép rajzolódhat ki lelki szemeink előtt. Törekvésüket jelentem siker koronázta, így született meg egyetlen nagylemezük 2008-ban, Lament címmel. Ha a black/funeral doom metal amúgy is szélsőséges bandái egy erdőséget képeznének, akkor ez a zenekar a rengeteg közepén állna és misztikus köd lengné körül, hogy csak azok bátorkodhassanak a közelébe, akiknek már nincs semmiféle veszteni valójuk. Az ausztrál srácok soha nem adtak interjút, nem léptek fel élőben, nem szerepeltek közösségi médiában és egy pocsék fényképen kívül semmilyen kapaszkodót nem hagytak meg nekünk magukról, így elmondhatjuk, hogy az utánuk maradt urnában valóban csak a zenével találkozhatunk. Ugyan néhány fórumban találkoztam olyan információval, hogy a két tagot Desolate és Anguished álneveken emlegetik, erre sem találtam különösebb megerősítést, hivatalos forrást.
A Lament nem könnyű hallgatnivaló, és nem is próbál az lenni. Az album a depresszív black metal és a funeral doom határvonalán egyensúlyoz, de igazából sehova sem sorolható élesen. Képzelj el hosszú, monoton riffeket, amelyek úgy hatnak, mint egy lassított felvételen megtekintett embertelen sötét hóvihar és akkor nagyjából helyben vagy. A dob minimalista, de pontosan ott van, ahol lennie kell, mint egy szívverés, ami lassan elhal a fagyos éjszakában. Beszélhetnénk még az énekről is, de ezeket inkább nevezném kétségbeesett sikolyoknak, amelyek a távoli pusztaságból érkeznek.
A produkció bizony nem a változatosságra épít: az album egyetlen hullámként söpör végig rajtad, amit a számok közötti finom eltérések tarkítanak. Ez egyesek számára unalmasnak tűnhet, de aki igazán érzi ezt a műfajt, az megérti, hogy az Abyssmal Sorrow itt egy átható atmoszféra teremtésére törekedett, és ezt zseniálisan meg is valósította. Ez nem egy dalokból álló album, hanem egy különleges mentális állapot, amit át kell érezni. Leírhatnám, hogy a végeredmény szomorú, bánatos, de ezzel nem sikerülne a szavakon keresztül közelebb hozni számotokra a majd 55 perces, mindösszesen 6 tételt felsorakoztató kiadványt. Ezeken a kifejezéseken túl azonban akadnak célszerűbbek is, mint például a kozmikus magány, vagy a bizonytalan egyensúlyozás a létezés pengéjének élén. A nehezen kihámozható szövegekben a műfajhoz könnyen társítható témakörökkel találkozunk: veszteség, elkeseredettség, kiüresedés. Válaszokat, megnyugtató mozzanatokat azonban nem kapunk, csak lehetőséget, hogy a zene társaságában, az éjszaka sötétjében magunk fedezzük fel ezeket az érzéseket.
Egy-egy téma tehát képes végigfutni az egész tételen, amelynek alapját képezi, de mindemellett finom változások, apró mozzanatok bőven akadnak a produkcióban. Ezek az elénk tornyosuló, masszív ködfalon keresztül azért biztosítanak számunkra kapaszkodót. A programozott dob kellő tempót diktál, nem tolakodik, a gitárok pedig pont olyan homályosan, de jól kivehetően szólnak, ahogy illik. Ha hasonló produkciókat keresünk, akkor véleményem szerint a duó leginkább a korai funeral doom legendákat vette alapul a lemez megszületéséhez, mint a Thergothon, Skepticism, Evoken, a fekete fém kapcsolat tekintetében pedig érdemes megemíteni a Nortt és s Shining anyagait is. Áthallásokba bele lehet futni, esetleg az első megjelenés kevésbé mutatós borítóképét is lehet kritizálni, de igazából felesleges, mert ebben a szűkös zenei közegben ez a lemez kuriózumnak számít, aminek ott a helye az elitben. Egyedül a számok közötti váltás, a dalok végén lévő lehalkulás volt, ami nem tetszett, mivel ez képes volt megakasztani néhány másodperce az anyagot, de ez már csak szőrszálhasogatás…
Az album meghallgatását csak óvatosaknak ajánlom, megfelelő hangulattal körítve, akkor azonban bistosan ütni fog!
