Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Az állandó olvasók már biztosan tudják, hogy én alapvetően szeretem az olyan lemezeket, amelyek magukba szippantanak és kifacsarnak mint egy narancsot. Nem esik nehezemre magamba szállni és elveszni a kietlen ürességben, épp ezért meglepő, hogy bár a funeral doom például jó barátom, a black metal ilyen jellegű törekvései, konkrétan a depresszív black metal ritkán tud közel férkőzni hozzám. A kevés kivételek egyike az amerikai Veil Sombre című lemeze, amit régóta elő-előveszek, mégis most vettem a fáradtságot, hogy utánanézzek a munkásságuknak és láss csodát, egyetlen lemezzel rendelkeznek… Szóval azon kívül, hogy passzol a sorozatba, még igazi kedvenc is, úgyhogy készüljetek fel a szirupos ömlengésre és a szívmelengető hasonlatokra!
Az egyszerű névre hallgató formációt Jamie Welch (a projektben csak S.) hozta létre még 2003-ban, amolyan magánakcióként. Ugyan a nagylemezre maga mellé vette énekesnek a tapasztalt underground fekete fém harcost, Thurisazt (Akashah, Somnolence, Synapse Misfire, Cygnus Loop), elmondhatjuk, hogy ez igazából az ő teremtménye, hiszen a dalírást és a hangszereket sem adta ki a keze közül. Ahogy nyomtalanul eltűnt a zenei életből néhány év múlva, úgy masírozott a feledés homályába egyetlen korongjuk is, amit néhány évvel ezelőtt a videómegosztó sodort szembe velem.
Nagy mázlija, hogy a random kattogtatási világranglistán előkelő helyet foglalok el, főleg, ha zenéről van szó. Arról nem is beszélve, hogy igencsak gyorsan világossá válik a hallgatóság számára, hogy a Sombre lemezt igazából egyetlen embernek szánta: saját magának. A fájdalommal tarkított vágyódás, a teljes lelki kiüresedés, elszigeteltség poklában mi csak alkalmi látogatóként jöhetünk szóba, azonban ez a vendégeskedés képes mély nyomokat hagyni bennünk is. Az ilyen egyszemélyes projektek, valljuk meg, a színtér szívét képezik: őszinte, nyers és mélyen átérzett alkotások, melyek távolról sem törekednek bármiféle tömeges elfogadásra. Jómagam akkor szoktam a Sombre karjaiba menekülni, amikor valami hipnotikus, mégis befogadható és hidegrázós élményre vágyom, amire különösebben figyelni sem kell. Ezt tökéletesen kiszolgálja a kiadvány a maga 42 perces játékidejével és öt kitűnő, saját egyéniséggel rendelkező dalával. Merüljetek hát velem egy körre és nézzük meg, milyen eszközökkel szédít minket az érzelmi spektrum ismeretlen, lakatlan zónáiba ez az album!
Talán nem meglepő, de az elsődleges fegyverek között a lemez hangzása áll. A homályos, lassan hömpölygő, fátyolos gitárhangok olyan témákkal vannak kombinálva, melyek könnyedén metszenek bele az érzékeinkbe, a nagy valószínűség szerint programozott dob pedig tényleg masszív alapokat képes nyújtani hipnotikus és egyben nyugtalanító lüktetésével. Minden a minimalizmus jegyében zajlik, csordogál, de azért teljesen lo-fi, raw jelzőkkel nem illetném a végeredményt, hiszen bőven jól hallható minden. Így az album gerincoszlopaként funkcionáló melankolikus gitármelódiák is, amelyek szintén egyszerűek, de a leghatásosabbak, amelyeket eddig ilyen lemezen hallottam. Minden tételre jut belőlük és egytől egyig tragédiák, epikus és személyes hangvételű bukások, szívet facsaró események aláfestéseként tudnám elképzelni. Az is sokat segít ezeknek a témáknak, hogy jól megírt, aprólékosan és érzékenyen építkező dalszerkezetekben lelték meg a tökéletes helyüket. A Sombre minden szerzeménye lépésről lépésre építi fel magát, bármiféle kapkodástól, elvárástól mentesen és hangulati csúcspontról csúcspontra vándoroltat minket. Ez a mentalitás azt is eredményezi, hogy a Sombre igazából egyetlen hatalmas alkotásnak hat, mintsem dalokkal tördelt szórakoztatóipari terméknek.
Nem különösebben értem viszont, hogy mi szükség volt Thurisaz megjelenésére, bár lehetséges, hogy az ő orgánuma jobban passzolt az összképbe, mint a korai demókon S. károgása. Nagyjából ez mindegy, mert a korong nagy részén a zenéé a főszerep. A dalokban elhangzó sorok csupán érzelmi állapotot jelölnek, hangulatfokozóként működnek. Fullasztó magány, barangolás a végtelen sötétségben: ezek a legjellemzőbb témakörök, melyekkel a háttérből érkező sikolyok, suttogások, morgások hírt adnak számunkra.
A vastag billentyűhangokkal, dark ambientes hangulattal nyitó To Die Alone nem árul zsákbamacskát, azonnal belevet minket a sötétségbe és igyekszik kimondani a kimondhatatlant, megmutatni a láthatatlant. Talán ez a lemez legsötétebb darabja, ha egyáltalán ilyen szempont szerint itt érdemes bármiféle rangsort állítani. Szeretem a dalt, de nem annyira, mint a másodikként érkező Resilence-t, amiről mindig az jut eszembe, hogy ilyen lehet zenébe foglalva a balsejtelem, a rossz érzés valami miatt, ami még nem történt meg, de belül tudod, hogy mindenképp bekövetkezik. Nem tudod megmagyarázni, de egy lidérc telepszik a mellkasodra és ott is marad addig, amíg nem érkezik egy szörnyű hír…
A legszívbemarkolóbb témákat a Mater Maternis hozza el nekünk a már említett melódiákkal. A maga 6 percével a kiadvány legrövidebb dala, de ugyanolyan intenzitással képes elvarázsolni. Képeiben a teremtés jelenik meg, vagy inkább a teremtő természet, mely amilyen hatékony az élet létrehozásában, ugyanolyan masszívan képes a rombolásra is. Ha kellene tételt kiemelni, amivel reklámozhatnám ezt a lemezt, akkor ez lenne az.
Az egészen középtempóig merészkedő Renewal pont a feszesebb mivoltával tud teret nyerni, gépszerű menetelése pedig nem a véletlen műve. A ciklikus megújulást, újjászületést helyezi előtérbe, ám nem teljesen pozitívumként, hanem egy elkerülhetetlen mechanizmusként, amelyből nincs kibúvó, kiugrási lehetőség. A dalban megjelenő harmóniák ugyanakkor azt sugallják, hogy a szenvedésből valami jó is születhet, még ha az út rögös is.
A lemezt záró Hope is beszédes címmel van megáldva és ennek megfelelően szintén egy letisztult, több harmóniát felvonultató dallal van dolgunk. A remény ugyanakkor úgy jelenik meg, ahogy egy depresszív black metal anyagon ez elképzelhető: szemünk sarkából megpillantott törékeny délibábként, ködben táncoló és azonnal szertefoszló szellemalakként, vagy a tudatunk mélyébe költözött gondolatként, amibe olyan görcsösen tudunk kapaszkodni a legnagyobb sorscsapások közepette is.
A Sombre album egy remek térképként funckionálhat, ha a létezés legkietlenebb sivatagában szeretnénk bolyongani. Megjelenésekor nem sokan kapták fel rá a fejüket, de némi kutakodás után azért világossá válik, hogy egy igencsak megbecsült darabja saját műfajának a rajongók körében. A fizikai példányok ebből gyűjtői kincsekké váltak (CD és kazetta), újrakiadásról pedig még nem volt szó. Talán ez is hozzájárult, hogy a zenekar felszívódásával gyakorlatilag a név is eltűnt, viszont a 2019-ben elérhetővé tett digitális formátum révén manapság már bárki felfedezheti magának ezt a remek albumot.
