rattlead.hu
Ahogy mindig, minden egyes lemezének megjelenése után, a Slayer 1991-ben is „áttolta az arcát” Európába, ezúttal a Decade of Aggression dupla koncertalbumot promotálandó. A „portya” három hétig tartott (1991. november 3. – 24.), zömében német és brit állomásokkal, míg Svájc, Olaszország, Franciaország, Hollandia és Belgium csak egyetlen alkalommal élvezhette a banda által prezentált zenei pusztítást. Nem mellékesen a Mindfunk társaságában érkeztek az öreg kontinensre.
Ahogy a címéből kiderül, ez az anyag a francia „csapást” rejti. Abban a kényelmes (kényelmetlen?) helyzetbe voltak eddigre, hogy tulajdonképpen bárhogy állították is össze a setlistet, azzal nem tudtak hibázni. Arról már nem is beszélve, hogy az első öt Slayer korong abszolút klasszikus (igen, a Show no Mercy is a maga kezdeti gyermekbetegségeivel), eme korai szakaszukra pedig a Seasons in the Abyss-szel feltették a koronát. Hozzáteszem gyorsan, nem a teljes buli került felvételre, illetve kiadásra, hanem annak csak egy szelete, részlete, amelyet egy rádióműsor követett el, mégpedig a Le Zénith De Paris-ban. Mit lehet hozzátenni ehhez a felvételhez, meg úgy en bloc a Slayer – korai – életművéhez? Amíg pl. a Metallica (Enter Sandman), vagy a Megadeth (Symphony of Destruction) „eladta a lelkét az ördögnek”, azaz megpróbáltak populárissá válni, – a Metallica az is lett, mindenki kedvence -, addig ez az ötlet Tommy Araya-éknak sohasem fordult meg a fejükben. Talán csak az, hogy egy csipetnyit lassítanak, visszavesznek a tempóból, a sebességből (South of Heaven), és ahogy az később bebizonyosodott, nagyon jól sült el. Ezen az estén olyan dalok kerültek terítékre, mint pl. a Hell Awaits, a The Antichrist („Screams, from a life I live, torment is what I give, torture is what I love”), a War Ensemble („The downfall of the Heavens above sport the war, war support, the sport is war, total war, when victory’s a massacre, the final swing is not a drill, it’s how many people I can kill”), a Dead Skin Mask, a Seasons in the Abyss („Close your eyes and forget your name step outside yourself and let your thoughts drain as you go insane, go insane”), vagy a Mandatory Suicide, magyarul alapvető, meghatározó és felmúlhatatlan darabok. (Amúgy a teljes program így festett a maga díszében: https://www.setlist.fm/setlist/slayer/1991/le-zenith-paris-france-43d70beb.html, míg mi magyarok, ugye első ízben azon az ominózus 1994. december 1-ei napon kaptunk belőlük, személy szerint három napig nem hallottam és megállás nélkül pislogtam a koncert után.) Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen bootlegként definiálható a kiadvány, megjelenését, kiállítását tekintve szó nem érheti a ház elejét, nagyon jól szól a végeredmény, nem meglepő módon lehengerlő formában csípte el a stáb az együttest. Ezen túlmenően, Dave Lombardo minden thrash metal dobosok királya (nálam mondjuk megosztott első hely van Gene Hoglannel), a Kerry King – Jeff Hanneman (R. I. P.) gitáros duóhoz csak nagyon kevesek mérhetőek, brutális, gyaluló riffjeik, vijjogó, váltott szólóik iskolateremtők, Tommy Araya basszusgitáros/énekes pedig hab a tortán, akinek őserejű orgánuma védjegy lett, illetve – valljuk be – nem fürdött be a dallamokkal (halld: Seasons in the Abyss, esetleg Expendable Youth).
Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki ugyan elfogult velük szemben, ugyanakkor nem minden alkotásukat tekinti százszázalékosnak. Igen, hiányoznak a palettáról, a mezőnyből, és ha mégis úgy döntenek, hogy visszatérnek, az a saját szuverén döntésük, és az (is) biztos, hogy élőben mind a mai napig játszi könnyedséggel mosnak le bárkit. Ahogy fentebb említettem, a Show no Mery – Seasons in the Abyss periódus felülmúlhatatlan és hibátlan.
