Fémforgács
Másfél évvel ezelőtt már volt szerencsém látni egymás után kétszer a Pantera tribute verzióját, mivel sajnos a 90-es években az eredetit látni nem lehetett erre lehetőségem. A két koncert lenyűgözött, és nagyon vártam, hogy mikor láthatom őket újra. Szerencsére nem kellett rá sokat várni, mert végre normálisan helyszínen, az arénában láthattam őket, nem pedig a csepeli ponyva és szendvicspanel tákolmányban. Vártam nagyon ezt az estét, most az előzővel ellentétben itt ülőjegyet vettem, mert már rendesen meg akartam nézni két tombolás után. Összességében ez az ötödik alkalmam volt, hogy Philip Anselmot a színpadon láthattam, mert ezen kívül ott volt a 2013-as Hegyalja Fesztiválos Down koncert és a 2019-es Philip H. Anselmo and the Illegals a Pantera műsorával a Rockmaratonon is emlékezetes marad.
Az estét a Phil kiadójához, a Housecore Records-hoz tartozó detroiti extrém, zajos hardcore punk és metál elemeit vegyítő Child Bite nyitotta. Az első dal alatt foglaltam el a nézőtéren a helyemet, de előzőleg megpróbálva nekem a banda dalait, a kihagyható kategóriába tartozott. A zenéjük egy massza volt, majdnem akár katyvasznak is nevezhető, egyáltalán nem tartozott az élvezhető kategóriába. Látszott rajtuk, hogy az őrült színpadi produkció volt a céljuk a hasonlóan őrült zenével. Szerencsére nem kellett sokáig hallgatni őket.
Kisebb átszerelési idő után, a menetrend szerinti kezdésnél hamarabb következett a színtéren viszonylag friss, de egy énekescserét (haláleset miatt) már megélt, crossover thrasher Power Trip. Az ő zenéjük nekem már kicsit jobban tetszett az első bandáénál. Viszont a hangosítás itt sem volt a topon, néha az ő zenéjük is egybefolyt. Habár a stúdiós felvételeik nem győztek meg, de élőben mindenképp jobb volt. Érezni lehetett 80-as és 90-es évekbeli thrash metal hatásokat a zenéiken. De láthatóan a közönség már elkezdett gyülekezni rajuk és a tömegben is, az énekes buzdítására nagyon nagy circle pitek mentek.
Végül, pont 21:00-kor elérkezett a pillanat, amire nagyon vártunk: a hangszórókból felcsendült egy, az Abbott fivérek bulis pillanatait megörökítő, a színpad két szélén elhelyezett LED-falakon vetített retro videóval összekötve a Regular People (Conceit) részlete. Ezek a képernyők a koncert alatt a bandatagokat mutatták. Majd utána jött egy újabb dal felvételről, rövid részlet Peter Ivers és David Lynch egyik dalából, a In Heaven (Lady in the Radiator Song)-ból, miközben a testvérek sziluettjei voltak a színpad elé kifüggesztett függönyre vetítve.
Végül pedig lehullott a függöny és színpadra léptek, vagy inkább berobbantak az A New Levellel. Semmi szarakodás, a Pantera egyből hozta azt, amit elvárhatunk tőlük, annak ellenére, hogy mégsem az eredeti bandát látjuk. Ezt követték olyan slágerek, mint Mouth For War, Strength Beyond Strength, Becoming, I’m Broken. Ilyen dalokkal mindenképpen megnyerték maguknak mind az alkalmi hallgatókat és mind a hardcore fanokat, de ami igazán lerúgta a vesénket, az a Suicide Not Pt. II. volt. Annak ellenére, hogy Anselmonak a hangja a 2010-es években volt olyan jó, hogy ezt el bírta énekelni, most és a másfél évvel ezelőtti bulikon is kisujjból kirázta, semmit sem erőlködött.
Közben Zakk Wylde hasított a gitárjával, úgy, ahogy az egész koncerten végig. Egyértelmű, hogy nem láthatjuk Dimebaget színpadon már, de Zakk tényleg alázattal és tisztelettel nyúlt hozzá a munkásságához, nem játszotta a menő rocksztár gitárost, aki el akarta vinni az estét. Kicsit feszesebben játszott és a hangzása nem volt olyan meleg, mint Dime szerelésének, de mindenképp jó választásnak bizonyult.
Jött utána megint pár sláger, mint a 5 Minutes Alone vagy a This Love. Charlie is alázattal játszott, precízen dobolt, és olyan feszes, erőteljes és tiszta hangzást kaptunk hangzást, mint Vinnie idejében is. Utánuk következett az este fénypontja, az általam is nagyon várt Floods. Ezt elkezdték felvezetni eső és vihar hangokkal illetve animációval a szélső kivetítőkön, amit az introhoz hasonlóan szintén az Abbott tesókat megörökítő videók kísértek. Zakk gitár és Rex basszusjátéka jól vezette a dalt, a végén lévő szóló pedig katarzis volt. Jól tették, hogy a Planet Caravant lecserélték erre a dalra.
Ahogy elméláztunk kicsit a lassú Floods alatt, utána kaptunk arcunkba egy ébresztőt a legnagyobb sláger, a Walk formájában, amiben egyből két vendég is a színpadon termett a refrént ordítani! Ahogy 2023-ban, itt is Csihar Attila sétált fel mikrofonnal a kezében és Phil mellett, de mintha nem lett volna eléghangerő tekerve rá, vagy be egyáltalán be volt-e kapcsolva, az jó kérdés, hiszen semmit sem hallhattunk belőle. Mellette még Vörös Attila is beszállt, ő pedig Zakk mikrofonjába kiabálta bele a refrént.
Ezt követte a Domination/Hollow egyveleg és a Cowboys From Hell, majd ráadás szünete után még egy utolsó seggbe rúgást kaptunk a Fucking Hostile személyében. Persze az elengedhetetlen Stairway To Heaven, vagy inkább „Stair-FUCKING-way to heaven…” elköszönés mikrofondobálással együtt zárta a koncertet.
Illethetjük akármivel is a Pantera mostani formációját, abban egyet kell értenünk, hogy nagyon jól felépített produkcióról van szó. Tudjuk persze, hogy Phil nagyon szerette volna régóta a színpadon látni a bandát, amivel ő befutott, erre tett már kísérleteket az elmúlt tíz évben az Illegals együttesével is, illetve más bandájával is játszott Pantera dalok vagy részleteiket (lásd Down – Walk, Scour – Strength Beyond Strength, 25 Years, Slaughtered), de így lett végül kerek, hogy rendes név alatt.
Videók és képek: saját (Lawrence Live Vids)
