Rockvilág.hu online rockmagazin
Tizenhat év után újra Mike Portnoy-jal készített albumot a Dream Theater. 2023 őszén robbant a hírbomba, hogy 2010-es távozása után Portnoy visszatér anyazenekarába, és a 2009-es Black Clouds & Silver Linings lemez után, újra együtt ír zenét a Petrucci, Portnoy, Myung, Rudess, LaBrie ötös. Tavaly ősszel aztán Night Terror címmel az első fecske is megérkezett, ami már akkor is azt a benyomást keltette, hogy modernebb hangzással ugyan, de a 6DOIT, Train of Thought, Octavarium lemez vonalát folytatja a csapat. Aztán érkezett a Broken Man és a Midnight Messiah, és tisztán kirajzolódott, hogy a Parasomnia egy keményebb hangzásvilággal, riff-központúsággal tér majd vissza abba a mederbe, ahol a DT és Mike Portnoy útjai 2010-ben elágaztak.
Ma éjféltől már minden streaming platformon elérhetővé vált a lemez, így nekem sem volt más választásom mint szinte azonnal rávetni magam a prog metál csapat legújabb anyagára, ami amellett, hogy sokkal keményebb mint vártam, egy konceptalbum is. Utazás a sötétbe egy halványan pislákoló fénysugárral az alagút végén. Utazás az álmok, az alvási paralízis és a démonok világába, amik éjszaka nem hagynak minket pihenni.
Az In The Arms of Morpheus nyitány egy grandiózus instrumentális tétel, súlyos gitár hangzással, szimfonikus elemekkel, már-már filmes hatással. Amolyan igazi fűszerkeveréke a klasszikus DT elemeknek. Kis ízelítő a progresszív svédasztal előtt.
A Night Terror egy igazi “bele a közepébe” dal. Portnoy annyira jellegzetes játéka a tamokon, Petrucci sötét és hátborzongató riffjei, és végre megérkezik James LaBrie is. Már nem annyira magasan mint 20-30 éve, már nem olyan elnyújtott vokálokkal, de még mindig ugyanolyan jellegzetesen. Kicsit karcosabban, kicsit öregesebb hanggal. És valljuk be tudatosan is. Ő is és a többiek is tudják mire képes még a hangja így lassan hatvankét évesen. A dalokat és énektémákat pedig nagyon ügyesen ehhez is igazította a zenekar. Már nincs annyira kiemelve és előtérbe helyezve az ének, már nem feltétlen egy külön hangszer, mint megannyi old school DT lemezen volt. De mégis nagyon jól illik az egész lemez koncepciójába. LaBrie témái is sokkal jobban kidolgozottak mint az utóbbi pár albumon voltak. Érett, megfontolt, mégis modern hangzás amit 9-10 percben kapunk.
A Broken Man folytatólagosan egy agresszív, sötét, letaglózó dal. Egyértelműen hallatszik, hogy a Train of Thought harapósságát hozták vissza Petrucciék. De egy sokkal letisztultabb, sokkal brutálisabb hangzással. Meg merem kockáztatni, ez a legjobban szóló DT lemez. Minden hangszer, minden apró rezzenés tökéletesen kijön. Egyre többet és többet hallgatva pedig nagyon szépen rajzolódnak ki a rejtett kis megoldások, rezdülések is.
A Deep Asleep-pel egyre mélyebbre süllyedünk a fekete semmiség felé. Petrucci riffje olyan karcosan szólnak mint még talán sosem. Már-már Panterás súllyal tolja az arcunkba a témákat. Mégis van valami felemelő ebben a dalban. Az énekdallam-vezetés világbajnok. LaBrie nagyon szépen egészíti ki és ad egy harmonikus, könnyed érzést a keményebb zenei megoldásokra. Abszolút az album egyik favoritja eddig.
A Midnight Messiah talán a legtempósabb dal az albumon. Folyamatosan lüktet, durva, mégis mondhatni játékos. Ízig-vérig Dream Theater remekmű, ahol szintén csúcson vannak LaBrie témái. Az Octavarium lemeznél éreztem ennyire slágeres dallamokat utoljára.
Az Are We Dreaming? egy filmes hangulatú átvezető és talán a DT legrövidebb szerzeménye egyben, a Bend The Clock lírai dalára. Gyöngyszem ez a tétel több szempontból is. Petrucci és Rudess játéka a nyolcvanas évek hard rock vonalának ízével hoz egy testes, a mai hangzás elvárásoknak minden szempontból megfelelő dalt, miközben LaBrie olyat énekel erre a trekkre -amit egyébként ő is írt- amit talán utoljára a Scenes From a Memory lemezen hallhattunk tőle. Lehet erős ilyet mondani ennyire friss élményekre alapozva, de a DT egyik legkifejezőbb dala lett mind zeneileg, mind szövegileg. Még hogy James LaBrie megfáradt volna. Itt a bizonyíték, hogy nem!
The Shadow Man Incident majdnem húsz percével az album maga. Maga a Dream Theater. Minden ami ezt a zenekart anno a műfaj legnagyobbjává tette. Vonósok, riffek, érzelmek, elszállós dallamok, gyönyörű hangszeres finomságok. Ráadásul olyan zseniális megoldásokat is felvonultat a DT amit már nagyon rég hiányoltak tőlük a rajongók. A dal elején hallható gitártéma, a szám végén LaBrie énekdallamaként tér vissza. Hatalmas húzás ami ad egy különleges keretet az egésznek. Ezek az apróságok már egy ideje nekem is hiányoztak a DT gépezetből. És ez nem Mangini hibája, ez Portnoy hiánya volt.
James LaBrie nyilatkoza Portnoyról a visszatérését követően, hogy Mike úgy működik mint egy filmrendező. Úgy gondolkodik, úgy tervez, és ez nagyon meglátszik ennek az albumnak a munkafolyamatainál és végeredményénél is. A Parasomnia minden aspektusban mestermű. Érett, megfontolt, sehol nem öncélú. Agresszív, sötét, letaglózó, érzelmekkel teli, tökéletesen kidolgozott. Mind zeneileg, mind történetileg, mind hangzásban. Benne van az a részletgazdagság ami mindig is jellemezte a zenekart. Ha százszor hallgatod meg a dalokat akkor is lesznek benne új részek. Mindig megújul.
Nem azt mondom, hogy rossz lett volna a Mangini-éra. Azóta is visszatérnek onnan is dalok. Zseniális dobos, aki tökéletesen kiszolgálta az akkori igényeket. De vele nem működött úgy a Dream Theater mint előtte, és mint most.. Mike Portnoy-jal a fedélzeten azonban, így ötükkel együtt, az Álom Színház újra legszebb ragyogásában tárta ki végtelen zenei megoldásokat hordozó kapuját.
A király visszatért és visszaköveteli a koronáját… Mert senki nem csinálja ezt a műfajt úgy mint a Dream Theater
9,5/10
