Fémforgács
Van úgy, hogy hiába nem történt oltári nagy katasztrófa, este mégis úgy merülök el a rövidke szabadidőmben, hogy hátrafelé pislogva csak egy mondat jut eszembe: Hú, de szar napom volt. Ilyenkor kell valami igazán erős cucc, ami képes arra, hogy a hétköznapok makacsul belém kapaszkodó görcsös ujját képes legyen lefeszegetni a nyakamról. Ritkán hallgatok brutal death, grind anyagokat, valamint ezekhez bármilyen módon kapcsolható agymenéseket, ebben az esetben azonban jó szolgálatot tesznek. Így történt ez velem pár nappal ezelőtt is, amikor nem vágytam másra, csak arra, hogy hátradőlve, fejemen a fülessel veszítsem el a lábam alól a valóság talaját akár csak rövid időre is. A kiszemelt anyag természetesen annyira bejött, hogy úgy gondoltam, veletek is megosztom közös kalandozásainkat a vergődő, tébolyult lelkek bűnös világában, ami után már valódi pikniknek tűnik akármilyen napunk.
Az anyag elkövetője a Concrete Winds nevű finn formáció, mely jelenleg duóként működik. A csapat tagjai a Vorumban nyomták pár évig a kötöttebb death metal, majd 2019-ben indították útnak jóval őrültebb projektjüket. Az önmagáról elnevezett lemez általában debütálást sejtet, a finneknél azonban a friss korong már a harmadik a sorban. PJ és M munkássága ettől függetlenül sem tekinthető rutin kiadványnak, mivel a fejlődésük, saját stílusuknak a kialakítása gyönyörűen nyomon követhető.
A Concrete Winds ugyanis valóban elég szűk rétegnek címkézte fel zenei felépítményét, melyben a death metal és a grindcore elemek a legegyértelműbben körülrajzolhatók. Akad azonban az egészben néhány furcsaság: mindezt egy igazán komoly retro death hangzással vegyítik, valamint olyan sűrűn szövik tele különféle riffekkel, sikító szólókkal és robbanásokkal, hogy hiába beszélünk egy összesen 25 perces lemezről, annak súlyát mégis nehéz elviselnünk. Ugyanazt a szellemi táplálékmennyiséget kapjuk, mint egy komótos vacsora közben, csak jelen helyzetben percek alatt megtömnek, mint egy kibaszott libát. Az állatias ösztönöktől hajtott őskáosz sem volt teljesen elég az alkotóknak, egy nagyon halvány, de jelen lévő indusztriális felhangot is dobtak a közösbe.
Ezt a lépést nem minden esetben tartottam indokoltnak, főleg az a néhány másodperc tud kizökkenteni, amikor pusztán gépzajok veszik át a pusztító grind vihar helyét. Nem gyakori a dolog, de azért jelen van. Érdemes még megmelíteni, hogy a duóról elmondható a dalokban gondolkodás, így nem 40-50 darab pár másodperces tétellel találjuk szemben magunkat, hanem átlagosan 2-3 perces szerzeményekkel, amiknek van idejük manifesztálódni a világunkban. A már említett sűrűség miatt persze nem egyszerű kihámozni a dalok egyedi vonásait, ráadásul a hangzás sem partner ebben, de pont ez a két tulajdonság adja meg az album igazi sava-borsát.
Akinek akad 25 perce, hogy letoljon egy hétre is elegendő mennyiségből összetömörített energiabombát, az mindenképp tegyen egy próbát az anyaggal. Hihetetlenül prosztónak tűnik, de még sokadjára is találok benne olyan momentumot, ami az újdonság erejével hat, ráadásul a méregtelenítésre is tökéletesen alkalmas.
