Fémforgács
Pócsi Pisti Hét Jel névre hallgató projektje egy különleges entitás. Az első lemez még 2018-ban jelent meg Tiszta lap címmel és igazság szerint akkor úgy elment mellettem, hogy végül csak 2022-ben vagy 23-ban hallgattam meg. Erről is hosszan lehetne értekezni, mert nagyon jó dalok sorakoznak rajta, kiváló hangzással, de most csak annyit róla, hogy hallgassátok meg, érdemes! Az egy korszakot lezáró anyag, érdemes is úgy kezelni. Az idén megjelent Vérrel írva viszont nem ilyen. Erről az elődjéhez képest – a nyilvánvaló hasonlóságok mellett – a legnagyobb eltérésként talán az egységességét emelném ki elsőre.
A második lemez (ahogy ez az ismertető is – bocs Pisti!) jó sokáig készült, de ezt nem rónám fel neki, mert jót is tett neki. Nagyon kíváncsi leszek a közönség véleményére, mert ez egy olyan anyag, ami nem gyors fogyasztásra készült. Tele van érzelemmel, hangulatokkal, a szövegek pedig lélekboncolgatóak. Odafigyelve hallgatva egy utazáson vehetsz részt a szerző gondolataiba, érzéseinek középpontjába. Ezzel azt hiszem el is mondtam mindent. Persze azért ennél igyekszem mélyebben is belemenni és néhány gondolattal próbálok kedvet csinálni a lemezhez, mert – ismétlem – érdemes rászánni azt a 66 percet. Én megszámolni sem tudom, hányszor pörgettem le, de szinte minden alkalommal találtam benne valamit, ami felett korábban elsiklottam vagy épp nem rezonáltam vele.
Ahogy a Tiszta lap, úgy a Vérrel írva is egy hosszabb epilógussal indít (itt Csőre Gábor tolmácsolásában halljuk a Hypnosis Epilogus-t), megadva azt az alaphangot, amivel rá is hangolódunk a lemezre. Kicsit filmzenés, kicsit színházi, de visszafogottságában is bombasztikus zene, filozofikus gondolatokkal, amik – engem legalábbis – a viktoriánus Sherlock Holmes-i korba repítenek. De ez csak egy érzés, másnak talán épp valami steampunk világot vagy épp valami disztópikus jövőt hoz elő. Viszont tökéletes felvezetője a cseppekkel induló, majd szárnyaló dallamokkal érkező, afféle modern hard rock téltelnek. Igazi kontrasztot jelent így Az égen magasan. Amit aztán az első – mondjuk úgy – slágeresélyes dal, a klipes Hatalmas csendek követ. Kicsit visszahúz a szárnyalás után, gondolkodásra késztet:
“Nem késő a szív szavára odafigyelni, ha kell(…)”
A modernebb vonalat viszi a lendületes, szintén klipes Áldozni készül.
Az álmodozósabb tételek sorát erősíti a Vállalni kell. Ebben Makovics Dénes szaxofonjátéka ad plusz különleges ízt és emeli még magasabb szintre az amúgy is magas színvonalat.
Az Éltető elengedés tépelődő sorai talán az album és a Hét Jel, azaz Pisti ars poetica-jaként is felfoghatók. Az pedig ahogyan zeneileg megvalósult egy csoda. Úgy érzem ebben minden a helyén van, az utolsó hangnak is megvan a súlya és miértje. A dalok változatosságát mindenképp szeretném kiemelni. A Nesztelen is a modernebb, zúzósabb irányt erősíti, amint a lemezről talán a legnagyobb kedvencem, az Amit is. Ez a dal kellően változatos, benne van számomra a Leprous-jellegű modern progos íz, de némi – fogalmazzunk úgy – hagyománytisztelet is. A szöveg pedig talán a lemez legjobbja.
“Az az életem nagy titka,
hogy az áldás néha átok(…)
Nem, nekem már mra nincs mit mondanom
Nem az fogyott el amit, hanem hogy hogyan kell mondanom”
Az Égess meg azért tetszik, mert a zúzós verzét tökéletesen ellenpontozza a szellős és szárnyaló refrén. Ha lenne koncert biztosan nagyot menne. Ha lenne koncert… Az erősen és vállaltan Black-Out ízű címadó dal (amit a jellegzetes Csányi vokál még tovább erősít és amúgy Temesi Berci is a szerzők között van) az egyik kedvencem. Rengeteg érzelem van benne. A hozzá készült klip pedig azt hiszem jól meg is mutatja, mi ennek az albumnak az igazi ereje, háttere és veleje. Akár már itt is vége lehetne a lemeznek és nem lenne hiányérzetem. De szerencsére nem így van! Vannak még új színek. Igazi nagy kontrasztot jelent utána az elektronikával dúsított Egy csillagra akasztom, ami már indusztriális rockba vált.
A végén a Falak a bőröm alatt és a vonósokkal megtámogatott Üresen maradt lapok megnyugtatóan (vagy beletörődően – ezen még mindig morfondírozok) zárják le a nagy hangulati ívet bejárólemezt, de közben meg nyitva is hagyják a kaput, hogy a gyanútlan hallgatóban hiányérzet maradjon. Ezt egyelőre a lemez újrahallgatásával lehet orvosolni, de remélhetőleg sokkal hamarabb, mint most új dalokkal is.
A végén két dologról még mindenképp szót szeretnék ejteni. Az egyik az, hogy ritkán találkozom ennyire eltalált és a koncepcióhoz illeszkedő artworkkel. Tényleg érdemes beruházni a CD-re, mert a vizuális élmény sokat hozzátesz a zenéhez. Az meg külön ajándék, hogy az említett első lemezt is megkapjátok hozzá csomagolva. A másik, hogy a lemezen az alkotói szabadság tökéletes lenyomata hallható. Nincsenek elhúzva a dalok, ám nem is a háromperces rádiós tételek gyűjteménye lett. Ebben talán Nóniusz Gábor produceri munkája nyújthatott nagy segítséget, hiszen a rengeteg közreműködőt koordinálni biztosan nem lehetett egyszerű. Pisti így vallott a lemezkészítésről:
“Kétszer sikerült végigcsinálni úgy az alkotási folyamatot, hogy magam mellett tudhattam a szakma színe-javát. Ezt, ha egyszer megkapja az ember az életben, az is bőven sok. Az, hogy számomra ez kétszer is megadatott, a csodával határos.”
A végén pedig álljon itt a lemezen szereplő közreműködők és zenészek sora, hisz tevékeny részvételük kellett ehhez az élményhez:
Alapi István, Bánfalvi Sándor, Binges Zsolt, Csányi Szabolcs, Csányi Zoltán, Császár Péter, Csöre Gábor, Dér Dávid, Fehérvári Attila, Fekete Samu Tibor, Ferenczi Tibor, Gabriel Borza, Gellér Tamás, Hámori Dávid, Hoffer Péter, Jamie Winchester, Jankai Sebastian, Kékkői Zalán, Keresztes Viktor, Kottler Ákos, Kovács Botond, Kozma Norbert, Köteles Leander, Makovics Dénes, Megyaszay István, Mentes Norbert, Mike Gotthard, Nagy Levente, Németh Alajos, Nóniusz Gábor, Pásztor Sámuel, Patai Károly, Schvéger Zoltán, Szabó Gergely, Szeiler Bálint, Szilágyi István, Tari Botond, Tari Szabolcs, Temesi Bertalan, Tobak Dániel, Tóth Tamás, Turcsán András, Vincze-Fekete Vera, Zombor Szabolcs.
Köszönöm!
