Rockvilág.hu online rockmagazin
Két generáció, két kontinens, két tavaly megjelent friss nagylemez és egy zsáner. Hát ki tudna ellenállni egy több, mint négy évtizedes múltra visszatekintő amerikai thrash legenda és egy, a nagy öregek által inspirált, két évtizeddel később startoló őrült spanyol mesterműnek? Sajnos úgy tűnik, hogy viszonylag sokan…
Overkill buli a kisebbik Barba Negra színpadon…Hová lesz így a világ dicsősége?
Úgy tűnik, hiába éli – kis túlzással – reneszánszát a thrash metal, valamiért ez a név itthon csupán a műfaj igazán elszánt híveit képes eltántorítani egy munkanap után a kanapé csábító hívogatásától. De ez legyen az ő problémájuk, hisz biztos vagyok benne, hogy nem bánta meg az, aki leporolta a csatamellényt és a Csepel-sziget felé vette az irányt.
Már a bemelegítést sem bízták a véletlenre
A három zenekaros eseményeknél megszokottnak számító este hetes start a sátor méreteihez képest egész barátságos nézőszám előtt zajlott.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ismerősen csengett a bemelegítő poszton fellépő, amcsi One Machine, pedig a zenekar élén egy igencsak rutinos versenyző, a Nevermore, a Testament és a Forbidden sorait is megjárt Steve Smyth gitáros penget, méghozzá – nem nagy meglepetésünkre – nem is akárhogy.
A csapat eddig összesen két nagylemezt tudhat magáénak, melyeket 2014-ben és 2015-ben adtak ki. A debütáló albumon a dán Mercenary egykori frontembere (2002–2009), a bitang erős dallamairól híres Mikkel Sandager hangját hallhattuk, a következő korongon már a brit Endeavour torka, Chris Hawkins állt a mikrofon mögött, majd közel egy évtizednyi csend után és némi vérfrissítést követően idén nyáron hallattak magukról ismét a New Plane Of Existence single megjelenésével.
A zenekar torka immáron egy tagadhatatlanul power / heavy iskolán nevelkedett, görög származású srác, Tasos Lazaris, akinek hangi adottságai kissé kontrasztosak a thrashbe fordult muzsikával, ám ezt a szintén új tag Matt Spike dobtémái remekül kiegyenlítik.
Nos, az élő megmérettetésben nem volt hiba. A fenti előzmények ismeretében elvárható, magabiztos kiállással uralták a színpadot, és bár Tasos már-már Rob Halfordi szinteket ostromló magas brillírozásai vitathatatlanul figyelemre méltóak, valahogy nálam kissé rendszeridegennek hatottak.
Ettől persze még soha rosszabb felvezetést egy ilyen estére!
Falhoz vág, kicsontoz, aztán apró darabokra szaggat és mégis élvezed…
Tartozom egy vallomással. Már megint az “előzenekar” volt számomra vonzóbb tényező, mint a headliner. Nyilván fejet hajtok a nagy öregek előtt, de nem győzöm hangsúlyozni, amit az est során számos ismerősömnek kiemeltem: Műfajon belül, a – fennállását tekintve – huszonöt évnél fiatalabb zenekarok közül nálam egyértelműen az Angelus Apatrida a befutó.
A ma már rutinos rókának számító, első nagylemeze óta azonos felállással operáló és lemezről lemezre stabilan felfelé létrázó spanyol brigád neve garanciát jelent az önként vállalt felaprítódáshoz, és erre csak ráerősít a tavaly megjelent Aftermath nagylemez, ami szerény véleményem szerint eddigi pályafutásuk csúcsa.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a debütáló Evil Unleashed lemez óta követhetem a pályafutásukat és immár harmadjára láthattam őket színpadon, sőt a 2015-ös régi Dürer kistermes(!!!) Angelus Apatrida, Dr. Living Dead, Suicidal Angels hármas pusztítást életem legnagyobb koncertélményei között tartom számon.
A sokak által fikázott “Barba Negra megszólalás” már az One Machine alatt is teljesen rendben volt, itt viszont – ha lehet mondani – emelték a tétet.
Akkorát szólt a színpad, hogy azt nem lehet nyakizom mozgatás nélkül bírni. Egyetlen negatívum, hogy a nézőtér a kinti hűvös őszi idő ellenére is szaunává változott és az est végére olyan légkör alakult ki, hogy ahhoz képest egy traumatológiai osztály levegőtlen váróterme is aromaterápiás wellnessnek tűnik.
Egy az egyben jött az elvárt papírforma: brutális tempó, minden igényt kielégítő riffcunami, magabiztos és energiától duzzadó kiállás és David G. Alvarez szemtelenül profi gitárszólói, melyek közül egynél még Andy LaRocque neve is bevillant.
Meglepő módon a koncert egyértelmű csúcspontja az új lemezes Cold tétel volt, ami a klasszikus thrash iskolából “mi sem természetesebb” könnyedséggel vált át egy totál elszállós power metal refrénbe, hogy attól a legzordabb lélek is meglágyul.
Arcletépés egy laza rutinos mozdulattal
Mi jöhet még ezután? Mondanám, hogy egy ilyen felvezetés után nem szívesen lettem volna az Overkill frontembere, Bobby “Blitz” Ellsworth helyében, de emberünk szerencsére nem a visszafogottságáról híres, ráadásul a nézőtéren viselt Overkill mörcsök száma is csak alátámasztotta a tényt, hogy márpedig itt övék a főszerep.
Több mint negyven évnyi rutinnal nem hinném, hogy sok meglepetés érheti az embert, egyetlen kérdés, hogy mennyire lehet ezt bírni mind fizikálisan, mind mentálisan.
Azt nyilván nem állíthatom, hogy hőseink most vannak karrierjük csúcsán, de az is hatalmas dolog, hogy emberpróbáló műfaji keretek között képesek úgy életben tartani a gépezetet, hogy nem lettek saját maguk árnyékai. Sőt, a tavaly megjelent, a turné apropójául szolgáló Scorched nagylemezzel is komoly minőséget tettek le az asztalra. Külön elismerést érdemel, hogy annak ellenére is nyakukba vették Európát, hogy egészségügyi okok miatt az alakulás óta stabilan kitartó basszusgitáros, Carlo “D.D.” Verni sajnos kimaradt ebből a turnéból és már a tavaszi latin-amerikai körúton is az ex Megadeth basszer David Ellefson állt a helyére.
Összességében egy rendkívül bőkezű, teljes életművön átívelő setlisttel felvonuló, ám érthető okokból biztonsági játékot játszó Overkillt kaptunk erre az estére, és bár Mr. Blitz időről időre kénytelen volt kislisszolni a Marshall ládák mögé, hogy némi palackozott oxigénnel doppingolja magát, hősiesen állta a sarat, sőt… Sokkal inkább “aggódtam” a beugró basszerért, aki nem tudom, ki volt (a bemutatásáról sajnos lecsúsztam), de az egészen biztos, hogy nem Ellefson úr…Emberünk kb. úgy nézett ki, mintha indulás előtt egy Walmart mögül rángatták volna fel a turnébuszra. A fickó a hangszerével együtt jó, ha volt összesen fél mázsa, ehhez képest rendesen odatette a magáét.
Az Overkill mindig is kegyetlenül jó koncerteket hozott, most sem volt ez másként. Mr. Blitz magabiztosan vezényelt és többször is hergelte a tömeget azzal, hogy “ne legyenek puncik”, és a közönség a zenekarral együtt rendesen oda is tette magát. Már a második tételként előadott Rotten to the Core alatt egy emberként üvöltött a nézőtér és szépen beindult a mosh is, holott a java (Horrorscope / Mean, Green, Killing Machine / Electric Rattlesnake és társaik) még bőven csak ezután következett.
A show nagyjából kétharmadánál döntöttem úgy, hogy fájó szívvel, de elhagyom a negyedik-ötödik sor magasságában található frontvonalat, és a szellősebb zóna felé veszem az irányt.
Ráadásként a tisztelt egybegyűltek még egy laza In Union We Stand / E.vil N.ever D.ies / Fuck You hármast kaptak útravalóul, hogy szó ne érje a ház elejét.
Még sok ilyen szürke hétköznap estét, ha kérhetem…
Fotók: Pásztor Csaba
További képek IDE KATTINTVA!
