Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers
Honlap:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper
„Alig van pörgős szám, meglepően középtempós, sőt lassú a lemez” – írta Tartuffe kolléga régi nagy kedvencének, a Strypernek legújabb albumáról. Megírod? –szólt a kérdés, így lettem hát a blog szemetes lerakóhelye, ami ordas túlzás és csúsztatás, de legalább jól hangzik. Már akinek fontos a zenei szelektív hulladékgyűjtés.
A Stryper esetében természetesen nemigen lehet az említett metaforát használni, hiszen a banda motorja, Michael Sweet képtelen egy olyan stabil színvonal alá bukni, ami a múltat zárójelbe tenné, esetleg kínos emlékeket fakasztana a csíkosok rajongóiban.
Ahogy látjátok, vállaltam a feladatot, mert ízlésünk eléggé különbözik ahhoz, hogy teljesen másként lássunk egy lemezt Tartuffe kollégával, másrészt jól tudjuk, hogy a biztos középtempó nem ignorálja az erőt és a feszültséget – ha így lenne, a Black Sabbath diszkográfiájának 90 %-át ki kellene törölni a Metal Pantheonjából, sőt, egész alstílusokat – doom, epikus heavy metal – kellene a szégyenfalra szögezni, ami, mint jól tudjuk, működhet az egyén szintjén, de objektíven mérve szakmailag abszurdnak tekinthető.
Azt persze fölösleges lenne tagadni, hogy az ezt megelőző kéz lemez egyértelműren a kifáradás jeleit mutatta, ami nem csoda: Sweet képtelen volt az elmúlt időszakban pihenni, hiszen a Stryper megjelenések mellett szólóanyagot adott ki, illetve David Lynch-csel közös projetjében sem tétlenkedett, ez pedig értelemszerűen maga után vonja a kreatív energiák csökkenését még az olyan művészeknél is, akikről azt hitte az ember, hogy élő perpetuum mobile-k.
A „When We Were Kings” – ami címében érdekes módon esik egybe az Ali-Foreman profi királymeccsről szóló dokumentumfilmmel – érdekes kettőséget mutat: az biztos, hogy nem ez a csapat legerősebb lemeze, sőt, talán a legggyengébb, ugyanakkor bőven találunk rajta olyan pillanatokat, amikért a magamfajta, klasszikus metalt szerető ember a jövőben biztos újra elő fogja venni a lemezt, ha felhőtlen kikapcsolódásra vágyik. Az is biztos, hogy – és ebben Tartuffe-nek igazat kell adni – meglepően lassú folyásúak a dalok, és bizony többükből is hiányzik a „stenk”, ami a csapat gyakran eksztatikus megszólalásának lényege volt. Ugyanakkor még ezek a szerzemények sem nélkülözik a Sweetre jellemző dallamvilágot, amit talán azok az angyalok is élveznek, akik a Jóistennek szóló örök kórus által előadandó zene szerzéséért felelősek.
A kezdés tehát megfelel a leírtaknak, a nyitó „End Of Days”-t ugyan még viszi a lendület, az azt követő ”Unforgivable” azonban már középtempós löketét az az ősriff adja, ami talán az Iron Maden Relevation-jából nőtt ki, és ami elviszi a hátán a Stryper mércével kissé monoton, mozdonyszerű attitűdöt.
A lemez címadó dala sem gyorsít fel, bár a refrén már olyan, amit a csapattól megszokhattunk, és még akkor is élvezetes tud lenni, ha ezt a fajta dallamalkotást már nem is egyszer hallottuk a zebrák felkent védelmezőitől.
Power-líraira nem emlékszem a Stryper repertoárjából, pedig a „Betrayed By Love” a maga megfontolt, ám erőt sem nélkülöző, kettős identitású kialakítása elég érdekes lehet ahhoz, hogy felfoghassuk némi kísérletképpen, bár azokat is megértem, akik ekkor már a "Frontius" nevű betegség vírusát vélik felfedezni a hallottakban, és alig várják, hogy történjen valami izgalmas is. Stryper mércével hasdonlóan „lötyögős” lett a Loves Symphony”, bár a tempóval történő játszadozás ad annyi csalafintaságot, hogy ne nyúljon az ember keze automatikusan a lejátszó tovább gombjára.
Számomra a "Trinity" a lemez csúcspontja, aminek riffjét már többször is megírta a Black Sabbath, olyan, a páncélvonat zakatolását idéző gitármunkával, amire önkéntelenül bólogatni kezd a hallgató, és itt a refrén is eléggé nagy ívet fut (kocog) be ahhoz, hogy elégedetten csettinthessünk, már ha nem vagyunk esküdt ellenségei a múltidézésnek.
Innentől aztán tényleg becsúszik több olyan darab is a dallistába, melyek erőtlenül, a Frontiers kockázatmentes szabályainak megfelelve löknek az unalom felé: a „Rhyme The Time”, illetve a „Grateful” már „sok a jóból”, és a lendületet, erőt nélkülöző hozzáállás olyan szavak kimondására késztetheti a hallgatót, melyek nem illenek egy hitbenjáró emberhez – ha meg nem az, akkor szimpla káromkodásról beszélhetünk, amivel a zenészeket illetheti a nagyérdemű, még szerencse, hogy ezek aztán ártalmatlan módon foszlanak szét a digitális éterben.
S hogy akkor mi is a végső konklúzió? Tartuffe-nek igaza van, de a lemez általánosan lassabb jellege nem jelent egyértelműen esztétikai erodálást. Azt persze nem tagadom, hogy az ősrajongók számára meglepően fásultnak tűnhet az új dalcsokor, én azonban a Stryper dallamvilágát szeretem annyira, hogy különösképpen ne zavarjon a lendületnélküliség, vagy a fém részleges kivonása az egyes etapokból. Döntsél hát, és a retro, recsegős gitárhangzást tudd be egy olyan koncepciónak, amit viszont már jómagam sem értek. (A borító viszont a maga szörnyű kialakításával azokat is bünteti, akik a zenét meg sem hallgatják.)
Garael
