rattlead.hu
Ennek a cikknek már évekkel ezelőtt meg kellett volna születnie. Azért vártam vele eddig, hogy biztos legyen a benyomás, ne férkőzzön kétség soraimba – és nem is akartam elismeréseimtől elvakult, önismétlő irományaimmal elvenni a levegőt más kedvenceim elől. A Fekete Zaj fesztiválos Mezolit koncertjének mostanáig csak hangsávjára koncentráltam, de tavaly a Season of Mist közzé tette a videó anyagot (vagyis hát én ekkor bukkantam rá, mert amúgy eredetileg is elérhető volt Blu-Ray-en, csak lusta voltam, és szűk markú), amit látva már az első pillanatban evidens volt, hogy sort kell kerítenem rá. Ezer-millió okom van, hogy szóba hozzam, és ezer-millió másik, hogy hagyjam a fenébe az egészet – végül is két évvel ezelőtti a cucc, már rég lecsengett körülötte a „zaj” -, és csak hallgassam, élvezzem, és ne okoskodjak róla, hisz annyira nyilvánvaló a dolog, minek kínálgatni?
Esti szobámban, eddig álmom ahány volt, egyik sem tűnt realistábbnak a többinél, így az az ösvény is elveszett a délibábok káprázatában, aminek a végén a Thy Catafalque állt a színpadon, és élőben zenélt. Nem is vettem komolyan ezt az álmot. Több esély volt rá, hogy strandpapucsban felsétálok a K2 csúcsára, vagy hogy fél kézzel lenyomok Hulk torkán egy marék nyugtatót, mint hogy színpadon elhangozzék a Fekete mezők, vagy a Mezolit – pláne, hogy szinte a semmiből, ilyen erővel villanjanak be, és hogy morajlásukat két év távlatából is ilyen intenzitással fogom hallani.
Amúgy sem szokásom koncertfelvételeken csámcsogni, de néha becsúsznak anyagok, amiknél megállok egy pillanatra. Most megálltam. Talán azért érdemes itt elmélázni, mert nem egy soklemezes zenekar egyik koncertjét látjuk a sok közül, hanem egyetlen alkalomra összeállt zenészek egyszeri fellépését, a Thy Catafalque szikrázó holdjának első felkeltét, az azóta és ezután (bármilyen másik felállással) összehozott fellépéseik etalonját, a koncertet, aminek én nem a nézőterére, hanem a színpadára képzelem magam. Mint a TC elégedett követője kíváncsi voltam, mi sül ki ebből az egészből, és most így, képpel megtámogatva tovább erősödött bennem az eddig is motoszkáló gondolat, hogy ezek a dalok itt szólalnak meg először saját közegükben, ott, ahová a Magyarok Istene(és talán Tamás is) eredetileg szánta őket: a színpad élő és vibráló valóságában.
A különböző beállításokkal rögzített számokat milliméter pontossággal és egységes hangképben adja vissza a több mint két tucat közreműködő – akiknek stáblistáját a videó végén megtalálod, most nem idéznék belőle, mert mindenki egyformán járul hozzá a lehengerlőnek mondható végeredményhez -, és akiknek ezúton is gratulálok, ahogy és amilyen színvonalon összerakták ezt az eseményt. Az anyag hangzása külön szót érdemel. Nem tudom, a jelenlévők milyennek érzékelték a sound-ot (ki hol áll, ugye), de ami a felvételből átjön az több mint meggyőző, és nagyjából a legtöbb is, ami kihozható egy öt zenekarnyi, összesen 26 résztvevőt felvonultató koncertből.
Kényszerű kompromisszum eredménye, hogy a lemezeken programozott dobokat használ Tamás, de szerintem ő is tudja, hogy ezekhez a dalokhoz az élő dobjáték passzol – főleg, ha látjuk, hogy mennyire színpadra érett, tömegek elé való zene született az eltelt két évtized alatt. Elég csak a műsort nyitó Esőlámpást említenem, ami eredetijéhez képest élőbb-lüktetőbb formában, szinte háromdimenziós kiteljesedésében emelkedik túl a fizikai hanghordozók tükröződő korlátain. Nagyjából itt hátra is dőltem. Már a rajt pillanatában kilométernyi előnnyel húzunk a célegyenes felé. Tisztábban, erőteljesebben zeng minden. Ver a földben a trilobita szív.
Eddig nem is tűnt fel például, hogy mekkora „sláger” a Köd utánam, és hogy mekkora zúzda a Szamojéd freskó. Az, hogy a Fekete mezőket gigászi ekékkel szántották be, eddig is nyilvánvaló volt, de hogy a Szarvas patái is hasonló mélységig túrják fel a földet, csak most esett le igazán. Sorolhatnám a csuda dolgokat a végtelenségig, mert ismerősen is frissnek ható részletek követik egymást, amikkel századjára is öröm betelni – és nem hiszem, hogy a csillagos égbolt minden fénylő pontjára külön-külön is rá kéne mutogatnom, hogy elhiggyétek: gyönyörű éjszaka borul fölénk.
Úgy ugrálok a track-listán a kedvenceim közt, hogy végül lemegy az egész műsor – lóugrásban. A „népzenétől” (Embersólyom) a doom-on át (Mezolit) a black metálig (Jura) terjedő repertoárban a Róka hasa rádió és a Vadak közé eső időszak minden albumáról előkerül valami, és mondhatnánk, hogy az összesen 15 tétel afféle best-of válogatás, de ez amennyire igaz, annyira nem is. Csukott szemmel és gond nélkül három-négy hasonló nívójú programot lehetne összeállítani az életműből, amiben ritkán találni megfakult darabokat – szóval ez inkább ízelítője, vagy keresztmetszete fél tucat albumnak, amikre külön-külön is öt csillagot szoktam adni, de így, egybe vonva és átlagolva, az élő produkció varázsának bizsergésében most kapják meg a képzeletbeli hatodikat.
Megadom magam a kísértésnek, és megpróbálom egy külföldi fülével hallgatni, mintha egy szót sem értenék az egészből – a számcímekből és a szövegekből -, és csak ritmusából és hangsúlyából próbálnám kitalálni, miről is szólhatnak ezek a furán egybe gabalyodó szavak, és milyen jelentés mentén simulnak bele (és emelkednek ki) a zene mindenki számára dekódolható érzelmi hullámzásából. Bár, ha belegondolok, legyen ez az ő bajuk – tényleg nem hat meg, ki mit vág le belőle. Én érteni vélem, és nekem ez elég. Bár a TC-t nemzetközi underground körökben is jegyzik, nekünk, akik egy nyelvet beszélünk Tamással, többet jelent minden mondata és gesztusa. Van valami sajátosan magyar olvasata zenéjének, ami élesebben bontakozik ki előttünk, más viszont úgy lehet vele, mint én a finn és a francia nyelven alkotó zenekarok dolgaival.
Bárhogy is legyen, 2021 nyarán, a Mátra lejtői közt, a Fekete Zaj fesztiválon, az a valami, amit addig Thy Catafalque-ként azonosítottam, szintet lépett. Akit eddig elriasztott az avantgárd jelző, és csupán köldöknézős mismásolást sejtett mögötte, most korrigálhat véleményén, mert tartalmas 75 perc vár rá: hetvenöt darab, pontosan és szigorúan bevert szeg, amikkel szárnyakat ácsol testnek az akarat, és repül általa az egész, mint a sirály.
Nem azért írtam most a Mezolit-ról, hogy elemezzen vagy ajánlgassam. Elismerésem félhivatalos dokumentuma ez, amiben azt sugallom, hogy a titkos szavazáson hová tettem a semmit el nem döntő x-emet. Nem tudom, át jött-e, de a rajongó beszél belőlem, ami azt is jelenti: nekem ez így jó, ahogy van. Ha valaki talál benne hibát, velem ne ossza meg felfedezését, mert ez sem érdekel. Lobogó ingemben másfelé figyelek. Otthon vagyok, és egy vaskocsit nézek a távolban, ahogy zakatol fel a palahegyre.
