Fémforgács
Az több mint húsz éve működő, a műfaj ikonikus formációjának számító ír poszt-rock trió három évvel ezelőtt adta ki Ghost Tapes #10 című stúdióalbumát. Ez után egy újabbal jelentkezik szeptember 6-án a Napalm Records alatt. A lemezen már az előző albumuk súlyosságát kicsit hátrébb sorolták és ahogy a régebbi korongjaikon megszokott ambientes témákat hozták jobban előtérbe. A két album közötti időben, két évvel ezelőtt az együttes leporolta az első lemezüket. A 2002-es The End Of The Beginninget újra rögzítették egy stúdiós élő fellépés formájában, ami The Beginning Of The End címmel jelent meg.
Mint tudni lehet, a God Is An Astronaut egy jó ideg, pontosabban végig a 2010-es évek alatt több taggal működött, akik a COVID-időszakban elhagyták a bandát, így már az előző albumot is az alapító trió hozta össze (Torsten Kinsella – gitár, ének, billentyűk, Niels Kinsella – basszusgitár, gitár és Lloyd Hanney – dobok) , ezért is érződik már azon is, hogy kicsit elkanyarodtak a szintetizátorokkal, hatalmas ambient szőnyegekkel kibővített hangzástól. Viszont ennél az albumnál újra jobban előtérbe kerültek az atmoszeferikus szinti sávok.
A lemez felosztható két részre: az első felén a súlyosabb dalok vannak, kezdve az Apparition című tétellel, egész az album címadó dalával, az Embersszel. Az album dalaiban hallani, hogy elkezdetek kísérletezni keleties hangzásokkal, ami üdítően hat. Ezután egy „vízválasztó” következik, a tisztán szintis ambient szám, a Realms, amiben se gitárokat, se dobokat nem hallunk. Majd az utolsó három tétel visszarepít a banda jóval régebbi anyagainak hangulataihoz, hiszen megkapjuk az álmodozósabb, elszállós korábbi albumok hangzását, ahol jobban elmerülhetünk a lassú zongorás-gitáros témákban.
Több közreműködő is tiszteletét tette ezen az albumon, mint Dara O’Brien (Írország legismertebb szitárosa) sámándobjai, csengői, tanpurája és szitárja jelennek meg változatosan az albumon keresztül. Ezen felül még Jo Quail csellójátéka hallható az összes dalban. Míg a Fallen Leaves dalban Sean Coleman szalagos visszhang effektejei hallhatóak, Jimmy Scanlan (Torsten egyik régi barátja) pedig két dalban gitározik. Különösen felüdítő, hogy a God Is An Astronaut minden albumén újít a hangzásban, de mégis megmarad benne az esszencia, amiből egyértelműen megmondható, hogy melyik bandát is hallgatjuk.
Összességében egy nagyon jó, vérbeli poszt-rock albumot kaptunk, amivel megint tudtak újat mutatni az írek, és nem ragadtak le az előző album stílusánál, hanem tovább vitték az eddigi munkásságukat, felfrissítették a régi hangzásaikat. Kaptunk majd egy órányi álmodozós, progos pszichedelikus trippet, amiben bátran váltakoznak a sötét és a nyugalmas ambientes rock témák. Az előző lemeznél könnyedebb, de így sem emészthető egyszeri hallgatásra, mivel annyi apró részlet bújik meg a zenéjükben, részben a vendégzenészeknek köszönhetően. Ezek a részletek olyanok, hogy minden egyes hallgatáskor más tűnk fel. Ami viszont negatívum, hogy szerintem pár helyen érződik a hosszú dalokban, hogy fölöslegesen el lettek nyúlva, ami által az album is jelentősen hosszabb lett az előzőekhez képest.
