Fémforgács
Az utóbbi lassan 10 év gyakorlatilag a legtöbb rajongó szemében a lengyel black metal felfutásáról szólt, aminek létjogosultságát nem vitatom, hiszen jó magam is rengeteg új kedvencet avattam ebből a közegből, ugyanakkor menet közben nem vettem le a szemem két másik kedvencemről sem, a dél-amerikai és a görög színtérről sem, hiszen ezeket mindig szívesen hallgatom. Nem volt kérdés az sem, hogy gyorsan lecsapjak a friss anyagok között a szeptember 13-án érkező új Isolert lemezre, mivel az egészen fiatal zenekar (2015-ben alakultak hivatalosan) legutóbbi kiadványa négy év elteltével is kellemes emlékeket ébresztett bennem. Melodikus, mégis nyers és ha érintőlegesen is, meditatív jellegű fekete fém zenéjük ugyanakkor még nem volt egészen kiforrott, ami annak is köszönhető, hogy a horda talán mostanra érte el igazi hangzásvilágát és összetételét. A projektet kezdetben ugyanis Panagiotis T. és Nick S. hívták életre, akikhez jóval később csatlakozott csak hivatalosan Apostolos K., majd a második lemez felvételei után George S., akinek érkezésével messzemenően összetettebb, rétegzettebb zenei irány jelent meg. Ennek első eredménye lesz a friss Wounds Of Desolation, ahol igazából csak a sötétséget és elveszettséget vizsgáló, mélyebb filozófiai gondolatok maradtak meg a korábbi, atmoszférikusabb jellegű muzsikából. Ha eddig kimaradt a zenekar, az tehát nem feltétlenül a hallgatóság gyér hozzáállásának köszönhető, azonban itt az ideje, hogy felfedezze magának ezt a csapatot a metal világ.
Az Isolert eddig sem készített hosszú albumokat, mégsem tűntek ennyire erőszakosnak és pusztítónak, feszesnek, mint az új szerzemények során. A lemez összesen 8 tétellel ront ránk egy lazának ígérkező 38 perces játékidő kíséretében, a dalok azonban igencsak vegyes képet mutatnak elosztás tekintetében. A kiadványt egy másfél perces nyitány, a The Downfall’s Monologue vezeti fel, ami nem egy szinti szamuráj által előadott billentyűs sablon, hanem egy igazán ütős instrumentális darab, ami egész jól előre vetíti a folytatásban ránk váró hangulatot. Agresszív dobok, monumentális robbanások és csipetnyi neoklasszikus álmodozás. Ez utóbbi mennyiségéről eszembe is jutott egy réges-régi szilveszteri buli, ahol egy haverom megtanította nekem a tökéletes boroskóla elkészítésének módszerét. A receptre a mai napig emlékszem: fogj egy fél literes poharat, töltsd meg borral, majd mérj ki az üdítőből egy kupakra valót…Végül ezt löttyintsd el úgy a pohár felett, hogy csak a permete szállhasson rá a nedűre. Mondanom sem kell, hogy a módszerének hála elég gyorsan elvesztettük, így nem érhette meg azt sem, amikor kivonultak a rendőrök egyéb események miatt…
Szerencsére az Isolert tagjai nem delíriumos állapotban írták a dalokat, így az arányokat nagyon is tudatosan kezelték. A bevezető utáni The End Of Beauty azonnal lecsapja a fejünket egy rozsdás szekercével, majd pillanatok alatt elföldel és dühödt kis gólemként tapossa szét rajtunk a hantokat. Az őrjöngés közben azonban rengeteg finom mozzanat szövi át a gyűlölet ködét, akárcsak a még veszélyesebb Flesh. Torn. Asunder! során. Nem véletlenül tették közzé elsőnek a lemez közepén elhelyezkedő Where Dreams Die tételt sem, mert ez mutatja meg a legtöbbet abból, mit kapunk az Isolert zenekartól 2024-ben.
Az ötödikként érkező Children Of The Void hallgatása közben azonban eltörött valami… Itt eszméltem rá, hogy a dara némileg eltakarja az ismétlődő sémákat, amibe kissé beleragadt a zenekar. Újabb aprítás, újabb grandiúzus tekerés vár ránk? Szerencsére nem, mert mintha megérezték volna a huncutkodó meszecskét az agyamban, a Spewing Venomous Gloomban behúzták a kéziféket és heavy metalosabb vizekre eveztek. A jóval hosszabb Herald Of Demise is többet játszadozik a tempóval, viszont a kiadvány csúcspontját jelentő Reflections Of Nothingness során vált világossá, mi hiányzott igazán. Néhány túlvilági billentyűhang a misztikum megteremtéséért. A dalban alig akad pár leütött hang, mégis azonnal magával ragadott.
Egy nagyon erős, érett nagylemezt dobott össze a görög csapat, ami még mindig nem a pályafutásuk csúcsa, de egy nagyon komoly lépés annak irányába. Igazi görög agymenés, ne hagyjátok ki!
