Fémforgács
Az Iron Monkey a sludge metal egyik meghatározó együttese a ‘90-es évek végén megjelent két lemeze révén, s a banda pár éve éledt újra a gigászi riffeket a kezdetektől görgető Jim Rushby keze alatt. Személy szerint rendkívül élveztem a kegyetlenül brutális 2017-es visszatérő lemezüket (ami a 9-13 címen jelent meg), így nagyon izgatottan vártam mit hoz majd a Spleen & Goad…
A Spleen & Goad lemezről egyszerre nehéz és könnyű is beszélni. Szemléltetném: az egész mű egyszerű mint egy pofon – s mégis mit mondjon el az ember a pofonról, pláne, hogy mindenki tudja miről is van szó? A lemez működését nézve a pofon így néz ki: irgalmatlan súlyos, zsigeri riffek, zaj, pulzáló dobok és üvöltés alkotta súlyos massza 9 tételben. Ennyi… ennyi?
Nos, bár a formula kifinomult mint egy kőbalta, ennek ellenére távolról sem mondható egyhangúnak a lemez. Például: akadnak egyszerű struktúrával és gyorsabb tempóval bíró tételek is, mint a Misanthropizer, Rat Flag, vagy a Lead Transfusion (kiemelném az utóbbi tétel utolsó harmadában hallható lassú galoppozást… brutális!); de akadnak igazán kaotikus és lassú tételek is, mint a húsba maró The Gurges, vagy a The Hordes Of Nebulah című Darkthrone klasszikust idéző Off Switch. Mindent egybevetve, egész mű azt mutatja, hogy ez a lemez nem csak kemény akart lenni, hanem ez tényleg az is!
Mindig is az “egyszerű de nagyszerű” dolgokat szerettem az életben, igaz ez a zenei ízlésemre is. Talán épp ezért imponál az Iron Monkey zenéje is számomra, mert benne van az az ösztönösség, amit ugyan nagyon nehéz megragadni, de az ember egyszerűen érzi, hogy ez jó… s ez a lemez brutálisan jó.
