Fémforgács
A brit underground metal színtéren már több zenekarban is rutint szerzett Jake Harding és a Torpor nevű, szintén egyesült-királyságbéli együttes énekes-dobosa, Simon Mason közös projektbe fogtak Roscian néven. A formáció debütáló albuma január 26-án jelent meg, Wayne Adams produceri munkájával kiegészítve, a Trepanation Recordings égisze alatt. Legfőbb inspirációik között tartják számon többek között az Ulvert, a Depeche Mode-ot és az Author & Punishert is. Ezeket látva nem csoda, hogy a srácok szintetizátort ragadtak és egy sötét hangulatú, experimentális lemezt hoztak össze, aminek hangzásvilágát nagy mértékben uralják indusztriális és drone elemek egyaránt.
Mielőtt rátérek az album zenei részére, muszáj vagyok egy bekezdést szentelni a lemezborítónak, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet, amint megláttam. A kép Tantaloszt, Zeusz és Plútó fiát ábrázolja, aki a görög mitológia szerint elárulta, meglopta és megpróbálta átverni az isteneket, akik ezért szigorúan megbüntették őt. Az eredeti művet Hendrick Goltzius gravírozta Cornelis Cornelisz van Haarlem festménye alapján. Összesen négy ilyen jellegű munka született a két művész közreműködésében, ezek a The Four Disgracers (A Négy Szégyenhozó) nevet kapták. Minden egyes mű olyan mitológiai alakot ábrázol, aki megpróbált kibabrálni az istenekkel és ezért súlyos árat kellett fizetnie.
A lemez nyitánya, amely a To End, To Begin címet viseli, könnyed, de ugyanakkor komor hangulatú dal. Ezt az érzetet teremtik meg tökéletesen a szigorú dobok, a néhol visító, máskor dörmögő szintik, amelyek szinte egybeolvadnak a gitárral, és persze Simon lassú és lágy éneke, amely már-már monoton, de mégis gyönyörű.
A hét és fél perces „altatódalt” egy kissé becsapós tétel követi, amely szintén lassacskán, sejtelmes zajokkal indul, de a hallgató álomba merülését egy hirtelen csavarral megakadályozza. Ez egészen pontosan egy nagyjából öt percen át tartó, indusztriális zajokkal tarkított, és immáron erőszakosabb, karcosabb vokált felvonultató dalt jelent, ami a What Cannot be Soothed névre hallgat. Úgy érzem, a hallgató itt érkezik meg igazán a lemez világába, az első szám „csak” bevezetés volt.
A Slow Exiten hallható talán leginkább a Depeche Mode hatása, amely együttesnek az inspirációk között említése kapcsán egyszerre húztam fel a szemöldököm és kezdtem kételkedni. Nem gondoltam volna előzetesen, hogy bármiféle hallható eredménye lesz annak, hogy a duó előszeretettel hallgatja a legendás brit szintipop formáció dalait. Ennek ellenére, legtöbbször az énekdallamokon lehet felismerni kétségkívül a hatásukat. A szám, a címe ellenére, szerencsére még nem az album végét jelenti.
A záró dal, amely egyben a lemez talán legerőteljesebb száma is, az Unhand Discontent címet viseli és méltó befejezést biztosít egy egészen különleges projekt debütáló anyagának. Az album feszegeti a metal határait, de még a néhány perces ambient dalokat is sikerült a duónak a drone és indusztrális szerzemények közé úgy beékelni, hogy az összkép mégis koherens maradt. Első ránézésre kicsit keveselltem egy-egy dal hosszát, de utólag abszolút jó döntésnek tartom azt a pár rövidebb számot is, mert így minden egyes téma és koncepció pont megfelelő időt kaphatott a kibontakozásra, és csak és kizárólag addig tartott amennyi volt is benne. Minden pozitívuma ellenére viszont eléggé hangulatfüggő, éppen ezért ajánlom, hogy fussatok neki többször is, ha esetleg nem nyerte volna el a tetszéseteket elsőre. Összességében egy kiváló lemezt hoztak össze a fiúk és csupán reménykedni lehet abban, hogy nem kizárólag egyszeri alkalomról beszélünk a Roscian esetében.
