Fémforgács
A Xasthur diszkográfia kapott már hideget-meleget az évek alatt, s elég nehezen találja már a szavakat az ember amikor a kaliforniai napsütés árnyoldaláról sokat író Scott “Malefic” Conner legújabb munkájával találkozik… így vagyok ezzel én is. A black metal sötét bugyrait is ismerők számára természetesen a banda neve egybeforrt a DSBM alműfaj/stílus gondolatával, s általában nem is szívesen szoktak a 2010 utáni lemezekről megemlékezni. Ezidőtájt kezdett igazán bele Malefic a Nocturnal Poisoning nevű akusztikus dark folk projektjébe, majd 2015 táján ismét a Xasthur név alá terelte a munkáit, nagyobb sikerek reményében. Ezzel az irányzattal sikerült elmenni a falig a Victims of the Times című nagylemez megjelentetésével, amit leginkább a “nekifutással nekirohanni a betonfalnak” gondolatával lehet illusztrálni. A szóban forgó lemez az egyik legborzalmasabb zenei album amire határozottan vissza tudok emlékezni, minden perce pokoli gyötrelmeket tud okozni bárkinek – s ez a negatív fogadtatás bizonyára kemény pofonként érte az alkotót is. Ehhez hozzá tartozik még a tény, hogy Malefic 2015-ös visszatérése a Xasthur-hoz bizonyos feltételekhez volt kötve, miszerint ő úgy érzi, hogy a projekt black metal-t nem fog soha ismét kiadni és elhatárolódik a műfajtól. S visszakanyarodva arra bizonyos “pofonra”: a 2023-as Inevitably Dark-ban ismét felcsendültek azok a bizonyos csüggedt riffek…
“Örüljünk-e ennek?” – merülhet fel a kérdés a kedves olvasóban, mint ahogy merült fel bennem is amikor először a kezem ügyébe került a szóban forgó lemez. Pavlovi állat módjára természetesen elsőként pozitív érzelmek szabadultak fel bennem, de egy alaposabb vizsgálódás után, már kissé félve nyomtam rá a lejátszás gombra. Ennek két fő oka a következő: az album futamideje megközelíti a két órát, plusz, hogy teljesen instrumentális.
Az album hamar felfedi az igazi arcát pár számot követően: ez bizony nem jelenti a Xasthur teljes visszatérését a gyökerekhez, ugyanis a black metal mellett akad itt még az elmúlt évek dark folk kísérletezgetéseiből néhány tétel (pl. már rögtön a harmadik és negyedik darab az albumon, a Psychiatric Carelessness és Euphoric Bad Trip). Ezek leginkább vegyes érzelmeket kelthetnek a hallgatóban, hisz’ a legtöbbjük kifejezetten ormótlan és híján van mély érzelmeknek és jó ötleteknek; bár akad közöttük pár nevetségesnek ható bluegrass-es darab is, mint pl. Concrete Mattress. Legtöbbjük azonban inkább technikás, mint atmoszférikus, de semmiképp sem felejthetetlenek – talán ez a legjobb kifejezés. (Kivétel lehet talán pl. a Spectrum Of Hate vagy a Hypnotized By Lies, amiben a szintetizátorok adnak egyfajta kísértetiességet a zenének.)
Akad még a lemezen némi ambient elidőzés is (Benefits Of Dying Part 2 vagy Blizzard Inside A Coma), illetve némi death metal is (pl. HellRot), ami meglepő is meg nem is – Malefic a múltban több death metal bandában is játszott még a Xasthur megalakulása előtt (de a Xasthur név alatt is keletkezett néhány ilyen műfajú dal is). Ezek kitekintők véleményem szerint nem adtak sokat az élményhez, inkább érződnek félkész számoknak vagy puszta kísérleteknek, amik egy demón lehet simán elférnek…de egy eleve ilyen hosszú nagylemezen igencsak fárasztó ez a fajta “időhúzás”.
De említsük meg az album jó oldalát is, s ez alatt a black metal tételekhez kell fordulnunk. Bár itt sincs meg az az érzés, hogy ezek teljesen kiforrott darabok lennének (pl. az Overdose On Diversions első harmada finoman szólva is gyermeteg munka), de némelyekben akad némi izgalom-faktor. Ezt leginkább olyan tételekben kaphatjuk meg, mint az A Future To Fear II, vagy a Live Like A Broken Mirror amik stílusukat tekintve hordoznak magukban némi avant-garde jegyeket. Itt leginkább a Blut Aus Nord jelenleg is futó Disharmonium lemezsorozat disszonáns riff örvényei hozhatók fel példának, amihez hasonló módon keltenek szorongó érzéseket a fentebb említett a számok a hallgatóban. A lemez legjobb tétele, Delusional Identities, is emiatt az atmoszféra-keltés miatt emelhető ki (no meg, hogy mennyire gonoszan hangzanak azok a riffek!), illetve, hogy messze ez a legjobb Xasthur szám hosszú-hosszú évek óta! Állítom, hogy vokálokkal itt ismét a régi formáját hozná…
“Örüljünk-e ennek?” – teszem fel még egyszer a kérdést. Szerintem: igen is, meg nem is. Igen: mert végre ismét hallhattunk valamit a DSBM egyik ikonjától. Nem: mert az album a hosszát tekintve meglehetősen kevés élvezeti értékkel bír, a legtöbb szám éretlen és olykor ötlettelen is. Vajon ez csak az első lépcsőfoka volt a Xasthur talpra állásának? Ezt viszont csak hosszú távon tudjuk majd megmondani. Egy viszont biztos: egy újabb Walker of Dissonant Worlds-t senki ne reméljen ettől a lemeztől.
