rattlead.hu
Az asztrológia szerint a Szaturnusz a sors, a magány és a kreatív művészeti tevékenységek bolygója. A jegyében született törekszik a tökéletességre, próbál lassítani, és visszatartani magát a vakmerő döntésektől. Az elmeszesedés és az öregkor – de az öregkorral járó bölcsesség is – uralma alatt áll. Amikor e koronás planéta jókedvében van, akkor is baljóslatú ráncok szaladnak szét homlokán. Felhős légkörén nem jut át a napfény, a távolság pedig, ahol kering, a világ végére száműzi. Nem csoda, hogy ilyen erőknek kitéve egy doom zenekar előbb-utóbb rátalál e névre.
A dán Saturnus olyan legendák nyomdokain indult mint az Anathema, a Paradise Lost és a My Dying Bride, és mára már – harminc évvel és öt lemezzel a hátuk mögött – ők is afféle legendának számítanak, még ha nem is cseng olyan ismerősen nevük, mint példaképeiké. Lemezmegjelenéseik között olykor hosszú évek telnek el, ám amikor hallatják hangjukat, arra érdemes odafigyelni. Az ínyencek asztalára kerülő zenéjük – első lemezük első hangjaitól kezdve legújabb művük utolsó pillanatáig – konstans állandó, és aki átérzi, hogy mitől tud nagyszerű lenni például a My Dying Bride, a maga terjengős, kényelmes módján, hazai pályán élvezheti a Saturnus muzsikáját is – ami persze távolról sem MDB vagy korai Paradise Lost kópia.
Mindaz a valami, ami a Saturnus zeneiségét jelenti, a jelek szerint csak kis mértékben függ a csapat éppen aktuális felállásától, mert annak ellenére, hogy 1993-as alapításuktól kezdve valóságos átjáró házként üzemelnek (előtte két évig Asesino néven), a színvonal-mutatójuk meg sem rezdül. A megfejtés talán az egyetlen alapító ős-tag Thomas Akim Gronbaek Jensen énekes személyében van, de mivel a zene jelentős részét a gitárosok hozzák, talán nem is csak benne, hanem egy szinttel az alkotók fölött, magában a névben is. A Saturnus pályája pont attól törésmentes, mert ez a Saturnus – és nem más -, aminek lelke maga a név, ez a lélek pedig mindannak az összessége, amit eddig e név alatt megalkottak.
Tíz évvel ezelőtti lemezük, a Saturn in Ascension után, ez év közepén látott napvilágot legújabb művük a The Storm Within, aminek borítója veszedelmekkel teli, viharos kalandokat sejtet, hét tételben és csaknem egy órában. A legbensőnkben megvívott csatákat a doom és a death/doom hadviselés szokásai szerint vezényli le a csapat. A súly, a düh és a belenyugvás közös nevezőjének keresése közben nagyjából minden a műfaj hagyományainak megfelelően történik, friss korongjuk mégsem tűnik unalmasnak vagy elcsépeltnek, mert megvan a maga organikusan felépített, részlet gazdag világa, aminek mintha önálló élete lenne, amiben otthonosan és biztonságban érezzük magunkat, mint egy páncélban, amit ránk öntöttek. A látni és hallgatni valókkal gótikusan feldíszített dalokon olykor átsuhan néhány régi nagynak az árnya, de nem az ő neveiken fogunk agyalni, mert a Saturnus az Saturnus – nem szorul senki mankójára.
A közös turnék során más zenekarokból megismert két új gitárosnak, Julio Fernandez-nek és Indee Rehal-Sagoo-nak 2020-as csatlakozásuk után hatalmas súly nehezedett a vállaira. Majdnem a semmiből kellet újra alkotniuk a Saturnus-t, úgy, hogy korábbról egyetlen használható témát és ötletet sem örököltek, csak az előző négy albumot, és persze a nevet, ami ugye kötelez. Mindezen túl, csupán Thomas személye és hangja – valamint az előző anyagukon is játszó Brian Pomy Hansen basszusgitáros és Henrik Glass dobos – jelentették az összekötő kapcsot a csapat korábbi dolgaival. Túljutva az új anyag egy óráján, kijelenthetem, hogy hibátlanul megfeleltek minden elvárásnak.
Fényes hegyormokra csak kevesen temetkeznek, így a Saturnus zenéjét nehéz kiével összevetni. Eleinte az MDB hatását nem lehetett nem kihallani, de mára ez feloldódott egy távoli sejtelemben, és most inkább a Swallow the Sun ezer arccal is egyfelé tekintő zenéje jut eszembe róla. Akusztikus és narratív hangulatú, olykor billentyűsökkel is megtámogatott felvezetők és átkötések teszik ki az album egy részét, amik messze elkerülve a giccsesség és a mesterkéltség csapdáját, természetes eleganciájukkal ragyognak ki a ragacsos alámerülések kátyús tengeréből, a sötét vizekből, amik mélyén Thomas death metálon ráspolyozott hangjával úgy cirkál mint egy sötétbe száműzött nagytestű ragadozó. Tiszta éneke közben Eric Clayton képe rémlik fel a Saviour Machine éléről, meg egy kicsit a My Dying Bride „beszélős” Aaron-ja, a mélyebb tartományokban hörgésénél pedig megesküdnék rá, hogy egy funeral doom zenekart hallok, ami death metálos örökségének jó hírét jött öregbíteni. A két új srác – Fernandez és Indee – mintha mindig is ide tartoztak volna. Remek játékuk leginkább a díszítéseknél és a klasszikus vonalvezetésű kibontakozásoknál feltűnő, de riffek terén is sikerült meggyőzőeket alkotniuk.
Most jöhetne az, hogy konkrétumokkal alátámasztanám a véleményemet, és számokra rámutatva kiemelném belőlük a részleteket, de nem teszem, mert ilyen zenék esetében ez a módszer nem visz közelebb a lényeghez. Nincsenek részek, amik egymás alá-fölé rendelődnének – nálam legalábbis nem születtek sem kedvenc témák, sem kedvenc dalok, annak ellenére sem, hogy például a harmadikként felhangzó The Calling szaporább tempójával és fő témájával afféle „slágerként” emelkedik a többi fölé, a közvetlenül utána érkező Even Tide pedig csöndes visszafogottságával hódít. Mégsem tartom ezeket különösebben kiemelkedőeknek, mert a többi is hasonló szinten mozog, csak lassabban tárja fel titkait. Az első percben a csúcsról indulunk – de ezt csak utólag vesszük észre, mikor már átvágtunk csaknem a felén -, és úgy járjuk végig a lemez egy óráját, ahogy a vízszintesen kanyargó hegygerinc nyomvonalát követi a felfedező, aki magasabb pontra már nem léphet, csak előre.
Magába zuhanó, de reménnyel átvilágított melankóliát áraszt az album, afféle doom-os kikezdhetetlenséget, és zenét…zenét…zenét… aminek minden pillanatán érződik, hogy ihletett állapotban született, és ami mentén végig haladva elenyésző fontosságúvá válnak olyan kérdések, hogy előző lemezükhöz, vagy évtizedekkel ezelőtti önmagukhoz képest hol tartanak, mert szerintem most is ott vannak, ahol mindig is voltak, a csúcson.
Már akkor tudtam, hogy ötcsillagos lesz, mielőtt még belehallgattam volna. Valahogy egyértelmű volt. Nem tudni, mit hoz a jövő, mikor jön ki tőlük újabb album – de én pillanatnyilag nyugodt vagyok, mert a The Storm Within hosszú távra készült, és itt is marad velem, mint egy kitartó társ az úton, ami a sötétből indult és a szikrázó ég mögötti távolba vezet.
