Nospün – Opus (2023)

Fémforgács

Manapság nagyon távolinak tűnik már az a progresszív metal hullám, ami az ezredforduló előtt kezdődött el, majd néhány év tündöklés után szépen lassan az érdektelenségbe süllyedt, legalábbis részemről. Emlékszem rá, hogy a legendás Dream Theater lemezek környékén annyira rá is fagytam az újabb és újabb zenei parádékra, hogy elképzelhetetlennek tartottam bármilyen korong kihagyását, majd egyre kevesebb és kevesebb anyag szolgáltatta az “ejha” érzést. Ahogy Petrucciék kiégtek, úgy torpant meg a műfaj és vált a progresszió regresszióvá: jó zenészek játszottak jó zenét, szinte mindig ugyanúgy, az új projektek már csak apróbb ötletekkel tudták megkülönböztetni magukat az átlagtól. Megértem azt, aki ebből kiszeretett és azt is, aki a mai napig képes újra meglovagolni ezeket a tördelt dallamokat, albumnyi történetmeséléseket, de részemről a Leprous első lemezeivel zárult az az idő, amikor egy progresszívnek nevezett anyagot frissnek, felszabadítóan szabadnak éreztem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy minden kötöttebb zenei irányvonal előbb-utóbb az átlagos csillagok életútjára lép: berobban, tündököl, megteremti a saját kis rendszerét, majd felemésztve tartalékait nagyon-nagyon lassan kialszik. A remény ott marad az összezsugorodott csillagmagban, de a csúcs már sosem térhet vissza. Komoly gátak, kapuk állnak tehát útjába egy prog metal csapatnak, ha közel akar kerülni hozzám, de már csak ezért is üdvözítő, ha sikerül valakinek.

Ilyen csapat az amerikai Nospün, akik egyszerűen fogták ezt a zseniális korszakot, annak hangzásába csempésztek egy csipetnyni modernitást és kiadták a maguk Scenes From a Memory lemezét. Véleményem szerint az az album teremtette meg a narratíva és a történetmesélés, a zenei tartalom közötti kényes egyensúly etalonját a mai napig, amit ugyanúgy lehet élvezni dalok meghallgatásával és egészben is (természetesen ez utóbbi azért érdemesebb). Ehhez került meglepően közel a hatásokat nyilvánvalóan, erőteljesen magán viselő banda, mely eredetiségben már nem lesz falrengető, de minőségében megkérdőjelezhetetlen.
Teszem hozzá mindezt ismeretlenül hozták össze, különösebb információáradat és beharangozás nélkül, úgyhogy ha a “mindent felfaló” progger lélek még ott pislákol valakiben, az nemcsak egy kellemes ízelítőt fog kapni, hanem egy tökéletes lemezt, ami a Dream Theater, Haken, Ayreon, Devin Townsend, Symphony X gyűjtemény mellé odahelyezhető a polcra. Megjelenik keményebb metal mellett a klasszikus progresszió, csipetnyi jazz, swing, blues, vagy bármi, amit a produkció épp megkíván. Nem kis szavak ezek, de még én is azon kapom magam, hogy újra vissza és vissza kéri magát az Opus című opusz a hallójárataimba. Irgalmatlan hangszeres teljesítmény, kifejlett és okos dalok, melyek mögött egy albumnyi koncepció rejtőzködik. Ugyan a játékidő meghaladja a 60 percet is, a fiatal brigád alaposan bebiztosítja magát azzal kapcsolatban, hogy vagy mindenki róluk beszéljen, vagy pedig ennek a szűkülő családnak igazán megbecsült, kultikus csapata legyenek idővel.

A legfőbb elkövetők: Paul Wood dobos, James Nelson gitáros és mindenes, Cole Millward basszer, aki a billentyűket is kezelte, valamint Philip Rich, akinek kevésbé karakteres az éneke az említett legendákhoz képest, de egy pillanatra sem veszít az erejéből, meggyőző képességéből, mintha csak valami hozzám hasonló hobbi firkász tekintetét érezte volna a tarkóján, nehogy negatív kritikával illethessék. Hozza a történet mesélős hangulatát, átadja a dühöt, megnyugvást és a drámát, ha kell, akkor képes átvenni a figyelmet bármilyen zenei aláfestéstől, máskor pedig engedi, hogy boldog malacként hempereghessünk a sűrű progresszív sártengerben. A végeredményhez rajtuk kívül vendégek is hozzájárulnak kisebb-nagyobb mértékben: elég sokszor egészíti ki az ütős hangokat Raine Rumple a death metal világából, bár ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, melyik részt melyik dobos szolgáltatja, billentyűkön segít be David Frick, néhány helyen pedig Alex Lapuente csellójátéka is beköszön. Elkél a segítség, hiszen a dallamos, éneklős The House At The End című bevezető után rögtön egy teljes egészében instrumentális tétel csal széles vigyort az arcunkra, ez az Implosion Overture, aminek öt perce tökéletesen megteremti a hallgatóságban a “kérek még” érzést.

Maga a történet egyébként nem rejteget különösebb izgalmakat: egy megszállott zeneszerzőről szól, aki a tökéletes műalkotást akarja létrehozni. Miközben foggal-körömmel ezen dolgozik, szétesik körülötte a világ: eltávolodnak szerettei, barátai, míg végül a remekműve elkészül, de a teljes ürességben találja magát abban a házban, ahol gyakorlatilag elszaladt mellette a teljes élete. Ezt a buborék-ingatlant láthatjuk egyébként a szerény, de stílusos borítóképen is. Persze egy hulla is akad a sztoriban, a biztonság kedvéért, rögtön az album első felében. Ezt a The Death Of Simpson című dal mutatja be nekünk, ami a könnyed, dallamos andalgás és a robbanó metal bomba ördögi táncát prezentálja harmadik tételként. Akadnak itt pozitívabb hangvételű szerzemények, slágeresebb pillanatok (Dance With Me!), borongós lírai pillanatok (Tougher Love), totális elborulások (Earwyrm, 4D Printing, ezek a személyes kedvenceim is egyben), egészen frissnek és újszerűnek ható zenei finomságok (…And Then There Was One) és nem maradhat el az eposzi hosszúságú csúcspont sem, amit a negyed órás Within The Realm Possibility szolgáltat. Az egyetlen tétel, amire megorroltam, az a Back, Yet Forward, mert a levezetőnek szánt, egyébként professzionális dalban azért akadnak egyértelmű Dream Theater megmozdulások. Néhány dallam, megoldás annyira nyúlás szagú, hogy valószínűleg a banda sem pofátlanság okán tette bele, egyszerű tiszteletadást, utalást sejtek mögötte, de ettől még nem tudtam teljesen felmenteni őket. A kiadványt, történetet végül a jóval rövidebb The House At The Beginning zárja keretek közé kissé színpadias hangulatot teremtve.
Grandiózus, alapos és ha nem nagyítóval vizsgálom és szedem ízekre, akkor hibátlan mestermű az Opus, amit minden progresszív rock/metal rajongónak őszintén tudok ajánlani.


Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.