Hard Rock Magazin
Régóta vártam már az estét, mert a Swallow The Sun legutóbbi, ’Moonflowers’ című lemeze a megjelenés óta heti rendszerességgel megfordul a lejátszómban, annyira magával ragadott. Az meg csak a hab volt a tortán, hogy az Avatariummal érkeznek hozzánk, akiknek szintén rajongója vagyok, így kétség sem férhetett hozzá, hogy a munka ünnepe számomra a doom ünnepe is lesz.
Az estét az olasz Shores Of Null nyitotta. Zenéjük leginkább a korai Paradise Lost vonalán mozog, de fellelhetőek benne az Opeth hatásai is.
Én a ’Beyond The Shores (On Death And Dying)’ című 2020-as anyagukkal ismertem meg őket amely egy remekül sikerült korong. Sajnos a legfrissebb ’The Loss of Beauty’ még nem nagyon tudott magával ragadni, de a koncert minősége adott egy újabb löketet az irányba, hogy próbálkozzak meg vele újra.
Bár a hatásaikat még nem teljes mértékben sikerült levetkőzniük az irány jó és ha így folytatják hamar tekintélyes rajongótáborra tehetnek szert.
Destination Woe / Nothing Left To Burn / Quiescent / The Last Flower / Black Drapes For Tomorrow / A Nature In Disguise / Darkness Won’t Take Me / My Darkest Years
A svéd Avatarium eredetileg a Candlemassból ismert Leif Edling projectjeként indult útjára, de a végső formáját Jennie-Ann Smith csatlakozásával érte el. Jennie bluesban gyökerező erőteljes hangja adja meg a zenekar igazi ízét. A zenei fejlődésük során a doom metal mellett egyre nagyobb teret nyert a hetvenes évek bluesban gyökerező hard rockja is, és egyéb más hatásokat is építettek be a zenébe.
Sajnos 2017-ben lemaradtam róluk, így nagyon vártam már az első találkozásunkat. A zenekar karizmája már az első percben megmutatta magát és az atmoszféra, amit a zenéjükkel és megjelenésükkel teremtettek, végig érezhető volt a levegőben.
Jennie-Ann nem csak a hangjával tudta magára vonni a figyelmet, hanem rendkívül szuggesztív és kedves tekintetével, néha bohókás viselkedésével is. Az egyszerű fekete ruhában és látványos piros köpenyében nem akart végig az előtérben maradni, hanem gyakran átadta a rivaldafényt férjének, Marcus Jiddelnek, aki rendkívül magas szinten uralta a hangszerét és a lelket is kifacsarta belőle.
A szigorú és komor riffek mellett ízesen és ízlésesen hozta remek szólóit is. Láttam már színpadon több formációval, de érzésem szerint az Avatarium az igazi otthona. Eddig csak egy átlagos gitárosnak tartottam, amiről most jócskán megváltozott a véleményem, mert el kell ismernem, hogy egy géniusz.
Kilencdalos műsorukban több nagy kedvencem is helyett kapott, így nem maradt hiányérzetem annak rövidsége miatt, bár az is igaz, hogy szívesen néztem és hallgattam volna őket még tovább is, mert áradt a színpadól a zene, a zenélés szeretete.
A csúcspont számomra a Pearls And Coffins – God Is Silent – The Fire I Long For hármasa jelentette. Akkora erő lakozik ezekben a dalokban, hogy az leírhatatlan. Alapjában véve rendkívül sötét és komor zene ez, de a színpadon jelen van a derű is, ami igazán élvezhetővé teszi a produkciót.
Stockholm / Rubicon / Porcelain Skull / Pearls And Coffins / God Is Silent / The Fire I Long For / Nocturne / Girl With The Raven Mask / Moonhorse
A gyors átszerelés után szalagról hamar felcsendült a Fight Of Your Life, amely alatt a csuklya mögé bújt zenészek elfoglalták helyüket, majd elementáris erővel csaptak bele az Enemy akkordjaiba. A mérhetetlen gyász hamar elárasztotta a termet és könnyedén szorította ki a derűt, amelyet az Avatarium hagyott maga után.
Az Enemyt a ’Songs From The North’ – szerintem – legjobb dala, a 10 Silver Bullets követte. A hangzás szerencsére az első percektől kezdve arányos és megfelelően súlyos volt, így minden apró részlete átjött a zenének.
Mikko Kotamaki hörgése még mindig elképesztő, sajnos a magasabb, tiszta részek most nem mentek úgy, mint legutóbb, néha kisiklott, de ennek egy kis megfázás is lehetett az oka.
Juha Raivio a tőle megszokott szerénységgel és alázattal játszotta végig a koncertet, néha-néha nézett csak fel a csuklya alól. A visszafogott és csak hátulról megvilágított, füsttel borított színpad látványa pedig szépen kiemelte a zene hangulatát.
Hatalmas volt a gyönyörű refrénnel operáló szépséges és bensőséges Firelights. Az emelkedett hangulatot még tudták fokozni a Woven Into Sorrow-val – amely a ’Moonflowers’ legsúlyosabb tétele – és a This House Has No Home-mal, amelyekkel végképp elmerülhettünk a sötétségben, hogy megérezzük a gyász illatát. Zárásként természetesen az első lemezes Swallow csendült fel, amely valószínűleg örök záró darabja lesz a koncertjeiknek.
Nehéz megfogalmazni és szavakba önteni azt a sűrű bánattal átitatott, melankolikus hangulatot, amely a Swallow The Sun koncertjeit jellemzi. Amellett, hogy zenéjük nem nélkülözi a black és a death metal elemeit, olyan szinten van csurig töltve melankóliával és mérhetetlen bánattal, hogy azt nem mindenki képes befogadni. Viszont aki közel tudja magához engedni és képes meglátni a szépségét, annak egy semmivel össze nem hasonlítható élményben és zenei utazásban lesz része.
Még mindig tartom magam korábbi kijelentésemhez, miszerint a Swallow The Sun napjaink legjobb melodic doom metal zenekara, amelyről újfent bizonyosságot adtak.
Enemy / 10 Silver Bullets / Falling World / Keep Your Hearts Safe From Me / Firelights / New Moon / Woven Into Sorrow / Stone Wings / This House Has No Home / These Woods Breathe Evil / Swallow (Horror, Part 1)
Szerző: Losi
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
