Hard Rock Magazin
A tavaszi koncertkínálatból az egyik legnagyobb érdeklődés ezt a koncertet övezte, ennek mértékéről mindent elmond, hogy két hónappal a koncert előtt minden jegy elfogyott az estére. Sőt, egy haver elmondása szerint a jegyek másodkézből történő árusításra szakosodott oldalán több mint 2000-en kerestek jegyet, miközben egy átlagos nemzetközi bulin ugyanez a szám pár száz szokott lenni. A főzenekar tavaly nagyot futott, szinte csak telt házas koncerteket adtak és tavaly megjelent a ’Tekkno’ címre keresztelt albumuk, ami szintén lendített az addig sem gyenge érdeklődésen. Szerencsére az idei körből sem hagytak ki minket, és elöljáróban csak annyit, hogy a tavalyi listámhoz hasonlóan, vélhetően az idein is szerepelni fog a kedvenc koncertek között.
A német csapat előtt két alakulat melegítette be a közönséget, a kezdő Future Palace elég furcsa felállásban vette birtokba a teret.
A gitáros-dobos-énekesnős felállás nem a megszokott összeállítás, de ettől függetlenül mindent megtettek, hogy kellően feltüzeljék a publikumot.
A zene elég távol áll tőlem és Maria Lessing hangja sem győzött meg, hogy jobban utánanézzek a csapatnak. Aránylag friss együttesről van szó, két albummal a hátuk mögött érkeztek és szerintem még fel kell lszedniük némi színpadi rutint. Mindent megtettek, de érzésem szerint nem tudták betölteni a rendelkezésre álló teret.
Mivel a közönség nagy része fiatal volt, hozzájuk nagyon gyorsan megtalálták az utat, a számok utáni reakciók sem maradtak el. A műsort szinte teljes egészében a tavalyi album dalai tették ki, érdekes, hogy bennem pont az elsőlemezes Ghost Chapter nóta maradt meg valamennyire. A refrénben az „oooo”-zást nagyon gyorsan megtanultuk és hiba nélkül ment is.
Egy magas labdát is kihagytak a záró Paradise közepe felé, Maria szétválasztotta a közönséget és wall of deathre készített fel minket, de érzésem szerint a beindító jelzés kimaradt, a közönség egy kis idő után magától kezdett egymásnak szaladni. Ilyen apróságokból érzem azt, hogy még tanulniuk kell. A lehetőség adott, és erről mi magunk is megbizonyosodhatunk, ugyanis ez év november 17-én az Analog Music Hallban lépnek fel, ezúttal főbandaként.
Dead Inside / Flames / Ghost Chapter / Defeating Gravity / Fever / Locked / Heads Up / Paradise
A Blind Channel zenekarra viszont azt hiszem, figyelni kell a jövőben! Közel egy évvel ezelőtt szintén a Callboyok előtt láttam őket, akkor nem nagyon jött be, amit csináltak. A stílus most sem a szívem csücske, de amit elővezettek, az több mint meggyőző volt. Ezt tükrözte a közönség reakciója is, akik együtt énekeltek a finn srácokkal. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ismerik őket itthon, de a folyamatos éneklés, ugrálás és az itt már jól működő wall of death teljesen meggyőzött ennek ellenkezőjéről.
A számok is ügyesen úgy vannak felépítve, hogy szinte mindegyik dalba be tud kapcsolódni a közönség. A zenekar az első pillanattól kezdve ezer fokon égett, a két énekes szinte tökéletes ellentéte egymásnak. Joel Hokka a laza rocker fazon, igazi csajmágnes.
Niko Moilanen egy picit darkosabb, ennek megfelelően a sötétebb részeket is ő énekelte. A hörgős részekért is inkább ő felelt, Joel érzésem szerint a tisztább hang.
De a különbséget is figyelembe véve nagyon jól kiegészítik egymást, a duettekben a váltások is zökkenőmentesen mentek, együttesen vették le a közönséget a lábáról, nagyon gyorsan megtalálva a közös hangot a fiatalokkal. A tavalyi koncerthez képest Niko most sokkal jobb benyomást tett rám, nem volt annyira magába forduló, sokkal jobban élt a színpadon. Amikor a srácok kifutottak, már szinte teljesen megtelt a sátor, és a produkciójuk láttán a tömeg egész rendesen beindult.
Nemcsak az énekesek pörögtek, hatványozottan igaz volt ez a hangszeres szekcióra is. Szinte egy pillanatra sem álltak meg, a színpad elejére kitett dobogókon is rendszeres vendégek voltak, sőt a sampleres DJ gyakran úgy viselkedett, mint a Powerwolfban Falk Maria, amikor éppen nem játszott, hátrahagyta a helyét és a többiekkel együtt hergelt minket.
Ami a műsort illeti, a Future Palace-hoz hasonlóan a tavaly kiadott anyag vitte a prímet, a műsornak több mint a fele arról az anyagról érkezett. Tavaly már feltűnt a színpad hátsó traktusára feltett zenekari logó (igazából onnan volt ismerős, mintha már láttam volna őket, csak elsőre nem ugrott be, hol), ami most is különböző színekben pompázott, nagyon jól összekombinálva a színpadi fényekkel. A headliner csapat igen impozáns mennyiségű lámpát használt, amiből bőven kapott a Blind Channel is.
A tavalyi programból egy feldolgozás maradt, Anastacia Left Outside Alone-ja eléggé újra lett gondolva, így legalább volt egy szám, ami nekem is ismerős volt. Az utolsó előtti Balboa ugyan nem volt ismerős, de a dalok közül nekem az tetszett legjobban, ráadásul a Rocky-filmek adták az alapot a dalhoz, ezért jár egy piros pont.
Energikus, pörgős bulit adtak, a fiatal közönség pedig nagyon is vevő volt erre, ennek megfelelően hálásak is voltak minden egyes percért.
Alive Or Only Burning / We Are No Saints / Died Enough For You / Over My Dead Body / Bad Idea / Flatline / Left Outside Alone / Balboa / Dark Side
Nemcsak az volt a különbség a tavalyi és az idei Electric Callboy-koncert között, hogy most teljes létszámban voltak jelen, hanem az is, hogy azóta megjelent egy album, ami tele van bitang erős nótákkal, illetve már nem ér senkit váratlanul, ha nagyon nagy az érdeklődés rájuk. És ők minden pillanattal ezt a nagy fokú érdeklődést meg is hálálják. A német csapat buliján akkora telt ház volt, hogy a hátsó sorban állók háta szó szerint az ajtókat támasztotta.
Ennek megfelelően a merch pult is kikerült a szabadba, és elég változatos volt a kínálat. Vagy inkább színes, végre nemcsak a megszokott fekete pólót lehetett kapni, és a minták sem a hagyományos, megszokott grafikák voltak. Ha jól láttam (csak távolról láttam, annyian álltak sorba), az új kislemezes dalhoz készült minta a ’Thomas, a gőzmozdony’ „Tekknosítása” volt. Ha már szóba került a Tekkno Train, nem kellett sokat várni a dalra.
Korábban voltam már olyan koncerten – egy ausztrál banda koncertjén –, ahol szintén egy vonatos dallal kezdtek. Itt most nem toltak be egy hatalmas mozdonyt a színpadra, de a kivetítő a videó kezdő képeit mutatta, majd jött az eredeti klipben is szereplő hölgy, aki először tesztelte a közönség energiáit, tapsolásra buzdítva minket, majd bejelentette, hogy a banda hamarosan színpadra lép és kezdetét veszi az őrült parti! És ebben a szóösszetételben minden benne van, ami ezt az estét jellemezte. A Tekkno Train kezdő taktusaira máris ellőtték az első konfettiágyút, amit az este folyamán aztán még többször újra kellett tölteni, annyit használták.
És színpadon termett a hatos, hogy azonnal maximális fordulatszámra pörgesse a bulit. Első blikkre furcsa volt Nico Sallachot egy méretes fejhallgatóval a fején látni, amit le sem vett az est folyamán. Hogy ennek technikai vagy látvány szerepe volt, megmondom őszintén, nem tudom. Dobosoknál már láttam ilyet, de énekesnél…
Jó, hogy itt volt Kevin Ratajczak, a másik énekes, aki elsősorban a screamelésért volt felelős, de természetesen simán ráénekelt Nico soraira is. Amúgy végig teljes összhangban működtek együtt, tökéletesen kiegészítve egymást. És Kevin kellően őrült és egyben vicces fazon is, így nagyon feldobta a hangulatot. Már ha még ennél is jobban fel lehetett dobni, ugyanis a zenekar nagyon ért a szórakoztatáshoz.
Nem mellesleg a dalok úgy vannak kitalálva, hogy szinte majd mindegyikben van valami, egy sor, egy mondat, egy hangutánzás vagy csak ismétlés, amit a közönség a bandával együtt tud énekelni. A Trainben a „Choo, choo, choo, choo, choo” rész ment nekünk tökéletesen, és már ezen sorok alatt egy emberként ugrált az egész sátor a ritmusra. Na ez a mozdulat még nagyon sokszor megismétlődött ezen a vasárnapon.
Vessünk egy pillantást a kétszintes színpadra, amely mögé egy méretes ledfal volt beszerelve, amit baromi profin és jól használtak. Több ponton is voltak telepített kamerák, illetve voltak kézi kamerák is, ezek képeit pazarul vegyítették a vizuálokkal. És ebbe vetítették bele a dalok egy-egy fontos sorát, szavait, amit így már mindenki teljes erővel énekelhetett. A Nightwish–koncertek utolsó számánál lehet ugyanígy olvasni az ikonikus „We were here” sort, amit az ember önkéntelenül is a bandával együtt énekel. Itt szinte minden második-harmadik számnál voltak ilyen sorok, minek következtében olyan közösségi élményben volt részünk, ami emlékezetessé tette az estét. Úgy éreztük, hogy nem lógunk ki a sorból és a másik 3000+ emberrel egy adott időpontban ugyanazt énekeljük. És nem hagyunk ki senkit. Amúgy ezt a közösséggé formálást nagyon tudják a srácok, egyszerűen mindenkit bevesznek maguk közé/mellé, senkit nem hagynak magára. Folyamatosan ment is a kommunikáció velünk, és mi minden szavukat megfogadva tettük azt, amit kértek. A másodikként érkező MC Thunder II (minő meglepő számsorrend választás) alatt a színpad elejére tett lángszórókat is bevetették, felforrósítva a bulit.
A dal közepén még Nico és a gitáros Pascal Schillo is kezébe vett egy-egy méretes konfettipuskát, olyasmit, mint Will Smith a ‘Men In Black’-ben.
A dal után az egyik néző hölgy feldobta Nicónak a melltartóját, aki próbálta elolvasni, mit üzenhetett ezen keresztül, majd jót mosolygott rajta.
A látványra nagyon ráerősítettek, a lángok mellett a fények is iszonyat jól voltak összerakva. A lámpák és a kivetítőn látott vizuálok kiegészítették egymást. A Supernova alatt a ledfalon látottaktól olyan érzésünk támadt, mint amikor a Csillagok háborújában a Millennium Falcon fénysebességre kapcsolt.
A látvány mellett nem elhanyagolható szempont, hogy miként szól a koncert. Sokan kifogásolták, illetve nehezen fogadták el, hogy nem olyan egyszerű jól keverni a sátrat, itt ilyen probléma nem volt, szinte tökéletesen szólalt meg a motyó. Persze sok minden megy samplerről, de nagyon jól keverték az élő hangzással. Eljött a dobszóló ideje, és megint nagyon élvezetes volt David-Karl Friedrich játéka. Az alap, amire veszettül „kalimpált”, nem más volt mint Darude Sandstorm dala, és a dobszerkóhoz betett kamerának köszönhetően jól láthattuk, hogy nemcsak egy végtelenül vicces és szórakoztató pali, de nagyon jó dobos is.
A szóló kellő időt biztosított a többieknek, hogy az első átöltözésen is túlessenek, az előző turné névadó számához kellettek a színes felsők és a vicces parókák. Mondanom sem kell, amint megláttuk a kiegészítőket, tudtuk, mi vár ránk és szinte magunktól kezdtük el skandálni, hogy „Döp-dödödö-döp” és fergeteges, lánggal megspékelt Hypa Hypa érkezett. Egy meglepő, de szerencsére jól működő számot is elővettek az új lemezről a Fuckboi képében. Engem nagyon emlékeztetett az amerikai pop-punk csapatok stílusára, talán ezért is kedvelem annyira, de az eredeti verzióban a csajoknak is fontos szerep jutott a dalban. Most csak egy volt kéznél, a Future Palace énekeshölgye jött a színpadra, hogy kiegészítse a duót.
A német slágerként aposztrofált Hurrikan előtt az énekesek kitalálták, hogy a dal alatt mindenki találjon magának egy párt és vele táncoljon. Eleinte Kevin és Nico acapella énekelte a dalt, majd amikor a műsor talán legzúzósabb része következett, a csapat is visszatért és a kivetítőn az armageddon elevenedett meg fordított pentagramok és meteoritbecsapódások képében. Hogy a hangszeres szekció is pihenni tudjon egy keveset, egy szintetizátort hoztak a színpadra, ami mögé Kevin ült. Nicóval ugratták egymást, majd a Careless Whisper dalba fogtak. És hogy ne legyen unalmas (nem volt az, sőt) Daniel „Danskimo” Haniβ egy szaxofonnal a kezében tért vissza, hogy megtámogassa a duettet.
Az akusztikus egyvelegbe még belefért egy „Jégvarázs” nóta is, természetesen a legismertebb Let It Go, egy Ronan Keating-sláger és zárásként egy Backstreet Boys-dal. A normál program végén megint egy konfettiesővel megtámogatott szerzemény érkezett, ha már másodikként elhangzott az MC Thunder II, akkor az a minimum, hogy az első részt is eltolják. A kiállás utáni durranást követő instrumentális résznél a közönség már magától tudta, hogy jobbra-balra ugrálás következik. Ki hallott már olyat, hogy egy teljes színpadot eltakaró molinót a ráadás előtt engednek le, amin megköszönte a zenekar, hogy itt voltunk, természetesen a képen látott 6 kigyúrt faszi csak fejben emlékeztetett a zenekarra, a képnek nem sok köze volt a valósághoz.
A visszatapsoláskor megint új szerelésekben érkeztek, a ruházatból sejtettük, hogy a fitnesstermek himnusza érkezik, a Pump It. Tavalyi beszámolómat azzal kezdtem, hogy a zenekarral való ismeretség még új keletű, pont ezzel a számmal ismertem meg őket. A bitang erős ráadásban előadott hármas középső tétele előtt Kevin bemutatta „Nyaligátor” alakítását, amit próbált gyorsan megtanítani nekünk, szerintem egész gyorsan tanulunk. A dalban van egy rész, ahol az eredeti dalban szereplő Finch nyelvpörgetéssel abszolvál. A Spaceman közepén érkező kiállásnál ugyan megjelent a „Viva La Elton John” felirat a kivetítőn, de sokat nem segített, mert ezt a sort már kívülről fújta a közönség.
Záró átöltözés, hogy a jelenlegi legnagyobb sikerű tételt már méltó kosztümökben adják elő. A klipből is jól ismert ruházatban kezdtek bele a dalba.
A színpad elejére tett dobogókon kezdték a dalt, ahol amúgy az egész este folyamán gyakori vendégek voltak, de Nico a dal elején az egyik levegőbe rúgásnál a nagy lendület miatt leesett a színpadra, a földön ülve-fekve énekelt tovább. Természetesen a turnét követő Christian Ripkens videós (aki nagyon sok nagy zenekar turnéját örökíti meg) egyből ott termett, vélhetőleg a zenekar vlogjába is bekerül a mozzanat. A dalban még egyszer eldurrantották a konfettiágyukat, és egy hatalmas közös ugrálással és énekléssel fejezték be az előadást.
A ráadásban előadott három nótával együtt szinte a teljes új lemezt bemutatták nekünk. Egy tétel maradt le mindössze, így elmondható, hogy ez tényleg egy lemezbemutató koncert volt. Talán nem véletlen, ők is érzik, hogy a tavaly megjelent ’Tekkno’ bitang erős lett.
Tekkno Train / MC Thunder II / Hate/Love / The Scene / Castrop X Spandau / Supernova / Arrow Of Love / Mindreader / Best Day / Hypa Hypa / Crystals / Fuckboi / Hurrikan / Acoustic medley / Parasite / MC Thunder // Pump It / Spaceman / We Got The Moves
Sikerült a tavalyi koncertet megfejelniük, és nemcsak a látványt illetően. Mostanra a hazai közönség is képben volt, hogy mit várjunk a csapattól élőben. Többször morfondíroztam (nemcsak én), hogy ha a most csarnokokat megtöltő öregek kihullanak, kik léphetnek a helyükre. Jelen állapot szerint az Electric Callboy lesz az egyik. Mert sok jó és sikeres zenekar van a palettán, de olyan, amelyik ennyire profi és szórakoztató módon szolgálja ki a közönségét, kevés. A dalok igazi slágerek, nagyon jól ötvözik a techno muzsikát a metalcore-ral, így elég széles palettából érkeznek a rajongók. Aki elmegy egy Callboy-koncertre, az olyan élménnyel lesz gazdagabb, amit nehezen felejt. Közösséget építettek a koncertre külön-külön érkező látogatókból, akik egy emberként ugráltak, énekeltek (a kivetítőn látható szövegeknek köszönhetően), tapsoltak, táncoltak és a koncert utáni arcokat látva, mindenki elégedetten távozott. A zenészek jó fazonok, élettel töltik meg a színpadot, a koncert közben az átkötő szövegek, felkonfok is viccesek, szórakoztatóak. A látvány és a színpadra felhordott technika mennyisége és minősége is topkategóriás, és nagyon jól is használják. Azt hiszem, a következő hazai koncertre már egy nagyobb helyet kell keresni, mert már így is kirúgtuk a sátor oldalát, és ha dupla koncertet adtak volna, vélhetően mindkettő telt házzal ment volna. Az év egyik legjobb koncertje volt, ehhez kétség sem férhet, remélem, mihamarabb találkozunk egy nagyobb helyen!
Szöveg és fotó: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
