Pa Vesh En – Martyrs (2023)

Fémforgács

Már jó 16 éve annak, hogy egy unalmas éjszakán olvastam bizonyos norvég fenegyerekek csíntevéseiről. Noha nekünk már bőven lerágott csont, de egy újszülöttnek minden vicc új. Töredelmesen bevallom, hogy én is először a szappanoperával kezdtem, aztán lettem kíváncsi arra, hogy mégis milyen zenével mérgezték magukat. Nos azóta a rabja vagyok ennek a muzsikának, ez indított el a hardcore után az extrém metal mezsgyéjén. Mindez, hogy kapcsolódik ide? Mert mostanra már szinte kihaltak az ilyen fabulák. Ami egyrészt jó, mert így csak a zenére koncentrálnak az alkotók, másrészt akármennyire is elbaszottan hangzik, de hiányzik az a faktor, ami veszélyessé tette ezt a színteret. Félreértés ne essék, nem kívánom én senkinek sem a vérét, de a tény az még tény marad. Persze, cuki az, amikor Vothana és Atesh elküldi egymást az anyucija seggébe, de az azért mégsem ugyanaz, mint amikor egymást, másokat és saját magukat ölik az alkotók, miközben leég pár templom a háttérben. Itt jön képbe az az entitás, aki a fehérorosz Pa Vesh En mögött áll. Emberünk nem véletlenül nem szeretné magát sehogy se megnevezni, ugyanis ő azon rendkívül ritka egyedek közé tartozik, akikről terjednek mendemondák. Akár még vér is tapadhat a kezéhez…ez persze csak feltételezés. 2017-es indulása óta négy album és azon túl még pár kiadvány köthető a nevéhez, és hát ez az igazán lényeges. Én sem az esti mesék, hanem a zene miatt nevezem otthonomnak az undergroundot. A 2010-es évekre jellemző nyers black metal volt a fő fegyverneme. Lidérces, velőtrázó alkotások azok is, de gazán a 2021-es Maniac Manifest album személyében sikerült megtalálnia az igazi hangját a Pa Vesh En-nek. A keserűen nihilista mizantrópia koporsókészítője a Martyrs albumon folytatja tovább ezt a hullafoltos dögvészt.

Bizony akik egy ideje nem találkoztak a Pa Vesh En kiadványaival, azoknak meglepetésben lesz része. Sokszor szokta az a vád érni a hagyományosabb vonalon mozgó black metal, hogy szinte sosincs progresszió. Nem mernek a már jól bejáratott formulán változtatni, kísérletezni, csak biztonsági játék megy. Jelszó: a hagyomány mindenek felett. na a Pa Vesh En nem ilyen. A Martyrs albuma meg pláne nem. És tudjátok, hogy mi a legszebb az egészben? Úgy képes megreformálni a stílusát, hogy az nem fogja elidegeníteni azokat, akik a fő hallgatóságnak számítanak. Megkövetelik a hagyományoshoz közeli hangzást, de a legfontosabb: még véletlenül se kapják azon magukat, hogy szépnek, könnyen hozzáférhetőnek, vagy uram bocsá akárcsak optimistának találják az albumot. Az olyan lemezekből lesznek poháralátétek azoknak a kupáknak, amelyekből a kecskevért szürcsölik. A koporsófedelet az A Vigilian Impending Murk borítja le. Tipikus hangulatteremtő intro ez, amire őszintén szólva semmi szüksége nem volt ennek az albumnak. A mögötte található tételek ugyanis bírnak olyan erős atmoszférával, hogy feleslegessé váljon.

Három felvonásra van felosztva az album, három dalonként haladunk előre a műben, és szerény véleményem szerint az igazi nyitány a The House of Pain. Nem is hazudtolja meg a nevét, egy száz évvel ezelőtti siralomház is egy disneyland ahhoz képest, mint amit itt kapunk a nyakunkba. A hagyományoktól való eltérés már az első másodpercben tetten érhető. Egy hatalmas, mély halálhörgés valamint igazán izmosan szóló gitár és dobhangzás az, ami sutba vág minden sztereotípiát. A hangulat pedig vérfagyasztó. Mindeközben tremolonak, károgásnak híre-hamva sincs. Lassan halad előre ez a gyászmenet, a háttérben különféle kísértetek szólalnak meg egy-két másodpercre, legutolsó nyöszörgéseiket, sikításukat az üres éterbe küldve.

De itt nincs menekvés, mindenkire lehull a gyászlepel. A lemez hangzása egyáltalán nem tiszta és mégis olyan erő van a gitárban, vokálban és a dobokban is, hogy az már-már a death metal demok világát idézi. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy ez egy kriptaszagú black metal album akkor nem feltétlenül nézném teljesen hülyének. A mélyről jövő hörgésekben nincsen brutalitás, inkább egy végtelen üresség és mizantrópia az, ami ezeket a síron túli zsoltárokat jellemzi. A depresszív gondolatokat csak tovább fokozza a soron következő In the Torment Cell. A vokál itt már közelebb áll a depresszív black metal stílushoz, de itt ne a tipikus, faszcibálós megoldásra gondoljunk. Egy közepesen mély orgánumú szellemjárás az, ami borzolja a kedélyünket.

A Pa Vesh En dimenziójában a fény szót nem ismerik, még csak a koncepciójáról sincs fogalma ennek a mikróuniverzumnak, ahol ő lakozik. A közepesen lassú vánszorgások mellet kifejezetten feszes tempójú blast beatek gondoskodnak a kellő dinamikáról. Fájdalom, szenvedés és kín van ezekben a kifejező, szuggesztív, borzalmasan mélyről feljövő, lélekhervasztó hangokban. A következő szekció nyitánya, a The Revenant’s Overture egyre mélyebbre és mélyebbre küld minket a hullaházba. Itt már csak a különböző halált halt holtak sápadt tekintetében gyönyörködhetünk. Egy perc után kapunk egy törést a dalban, ami után végleg tágra nyitja a Pa Vesh En a koncentrációs tábor kapuját. Egy rövid, de rendkívül velős tétel után az Among a Stir of Echoes több időt kap mesterétől, hogy folytassa soha véget nem érő tortúránkat.

A dalszerzésre szeretném ennél a szekciónál felhívni a figyelmet, mivel a 6-7 perces gyászmisékhez már kell lennie szerzői vénának, máskülönben hatalmas pofára esés lesz a dolog vége. A Pa Vesh En szerencsére tud megkapó és ami a nagy átlag fölé emeli: emlékezetes dalokat írni. Mindegyiket meglehet különböztetni a másiktól, itt nincsenek percekig kitartott unalmas témák, állandó változásban van a hangkép. A lecsendesülős törések utáni blast beat szekciók az egyedüliek, amikre rá lehet fogni, hogy kiszámíthatóak. A Following the Pestilent Maiden zárja a második felvonást. Minőségi temetőhimnusz ez a hangjegyekből formázott lepratelep is. Stílusát tekintve talán ez áll a legközelebb a hagyományosnak mondható fekete fémhez, és ilyen kontextusban még kifejezetten üdítőnek is hat egy ilyen fagyos borzalom. A háttérben mint szomorú hegedűszó, úgy járják táncukat a tremolok.

Utolsó felvonásunkba a When the Lights Out vezet be minket, ami egy instrumentális tétele a lemeznek. A szinte mozifilmszerű megvalósítása valahogy nekem nem igazán illik a lemez koncepciójába. A Pa Vesh En egy olyan sűrű szurokkal telített mételyt teremtett maga körül, hogy ez az átvezető szinte már felemelőnek is mondható. Mindezen segít a The Carnival of Eerie Souls, letaglózóan depresszív riffje egyszerre irgalmatlanul sötét és szívfacsaró. A hét és fél perces Le Fantôme de Cette Madame fogja kiköpni a purgatórium szélére szétroncsolt holttestünk maradványait. Fináléhoz méltó nyomortelep ez, amely csontig hatol és szétroppantja azt mindent elárasztó fekete iszapjával. Mi a legerősebb pontja a Martyrs-nak? Fullasztóan fekete és sötét minden porcikája. A kegyetlen nihilizmus társul a féktelen gyűlölettel vegyített depresszióval. Ez egy halálos kombináció, amibe néha csúsznak hibák, de így is bőven csókolomot köszönhet a Pa Vesh En-nek a mostani black metal színtér egy jelentős százaléka. Mint eddig minden kiadványnál, most is az Iron Bonehead fogja ránk ásózni a fekete földet, mégpedig május 19-én.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.