Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Burzum, Satyricon, Sacramentum, Cradle Of Filth, Blut Aus Nord, Gorgoroth, Dimmu Borgir Darkthrone, Rotting Christ és Arcturus. Mi a közös bennük? Mind adtak ki lemezt 1996-ban, ami az évtized egyik legtermékenyebb évének minősíthető. A lejátszókban még pörgött a Storm Of The Light’s Bane, a stúdióban rögzítették az Anthems To The Welkin At Dusk című csodát, valamint első látogatását tette Középföldén a Summoning. Mindezek mellett észrevétlen maradhatott volna a Hønefoss városkában létrejött, gyorsan kivirágzott, majd elenyészett Kvist nevű formáció (magyarul gallynak, ágnak fordítható), ha nem képviseltek volna olyan minőséget, amilyet a black metal rajongók azóta is nagyon szívesen keblükre ölelnek és kincsként őriznek.
Valljuk meg, hogy az évtized elején úgy szaporodtak el a demóikat grálként körbehordozó istenkáromló formációk mint eső után az korhadékból előtörő gombák, vágyva az elismerésre, hogy ők a legelvetemültebbek és leggonoszabbak. Valódi zenekarrá, legendává azonban csak azok tudtak válni, akiknek nem volt elég a meggyőződés, hanem valóban értettek a zenéhez. Innen ered az a máig vita tárgyát képező dilemma is, hogy valami azért szól nyersen, ropogósan, mert a művész úgy akarta, vagy pedig az erősítő nem kapott elég feszültséget a vele egy időben működtetett kenyérpirítóval. De félre a csapkodó gondolataimat, maradjunk a Kvistnél.
A zenekart 1993-ban indította el ez a bizonyos meggyőződés, ráadásul úgy, hogy egyszerre két úton kezdtek el tevékenykedni. Tom Hagen (ének, basszus), Endre Bjotveit (dob) és Trondr Nefas (gitár) a klasszikus, akkoriban még újdonságnak számító norvég black metal projektben gondolkodott, valamint párhuzamosan egy doom metal címkén is dolgoztak Urd Verðaine og Skuld néven. Ez utóbbi egyetlen instrumentális demót ért meg, míg a Kvist már 94-es dalaival komolyabb visszhangot szerzett az undergroundban. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a banda első felvétele valóban vállalhatatlan minőséget képviselt hangzás terén: nem volt hallható az ének és ember legyen a talpán, aki felismeri benne a hangszereket, de a dalokat tartották annyira jónak, hogy nekifussanak még párszor. Néhány próba és egy újabb felvétel már meglebegtette előttük a kiadó szelét. Nem volt kérdés tehát, hogy melyik irányt tartsák életben. Az elkészült dalokat tovább csiszolgatták, kibővítették és pár új szerzeményt is írtak, azonban menet közben kiszállt a csapatból a néhány helyen alapból is csak session zenészként feltüntetett Nefas, az egyetlen olyan tag, aki 2012-ben bekövetkezett haláláig aktív maradt zenei fronton (Bloodsworm, Urgehal, Vulture Lord, Angst Skvadron, Endezzma). Pontos információk nincsenek ezzel kapcsolatban, mivel Vergrimm (polgári neve alapján Tom testvére) azonnal átvehette a helyét a bandában. Elképzelésem szerint ő is ott volt már a kezdetektől a projekt közelében. Vele rögzítették a néhány év alatt alaposan helyrerázott tételeket 1995-ben, a hivatalos megjelenésre pedig 96′ január elsején került sor.
Mitől vált mondhatni klasszikussá ez az anyag? Miért tartom időtlennek? A kérdések megválaszolásához kicsit vissza kell ugranom előző “egylemezes” írásom tárgyához is, a szintén kedvenc Hirilorn kapcsán ugyanis már emlegettem a Kvistet. Hogy miben hasonlítanak? Az igazat megvallva kevés dologban: a franciák dallamosak, irgalmatlan játékidővel és rengeteg finom megoldással, a norvégok viszont nem rajonganak a magasra tekert érzelmi kitörésekért. A kapcsolat az áramló, a hallgató számára játszi könnyedségűnek tűnő zenében keresendő, valamint a For Kunsten Maa Vi Evig Vike (nagyából úgy fordítható, hogy “a művészetért mindig kűzdeni kell”) sem veti meg a nagyívűséget. Itt azonban nem időben és térben kell gondolkodnunk, a 37 perces anyag inkább az erőre támaszkodik a fülbemászó megközelítés helyett. Mint egy hatalmas, világpusztító darázsraj zsong körbe minket, meglehetősen az arcunkba vágva a ritmusszekciót: velőt rézó a dobhangzás, Endre játéka már önmagában is szórakoztató tud lenni, a basszus pedig nagyon okosan kerül az előtérbe, majd süllyed bele a megállíthatatlan áramlásba. Vergrimm szinte rutinból tolja a monoton meneteléseket, éjsötét és fagyos harmóniákat, melyek szintén eléggé egyedivé teszik a lemezt. A Stupedben hallható vontatott, elgyötört és félelmetesen ősinek ható témák a mai napig elvarázsolnak.
Szintén Vergrimm a felelős a billentyű használatáért is, amiért itt-ott találkoztam már a szimfonikus black metal jelzővel is a bandát illetően, de maradjunk annyiban, hogy itt leginkább klasszikus orgonahangokkal találkozhatunk. Ezek is csak támasztékként jelennek meg olyan dalokban, mint a nagyszerű tempóváltásokkal és basszusfutamokkal megtoldott Forbannet Vaere Jorden Jeg Går På és a páratlanul hangulatos Min Lekam Er Meg Blott En Byrde. A lemezt egyéb iránt a két legagresszívebb tétel zárja sajátos keretbe: a már-már katonásan feszes Ars Manifestia nyitása mellett a Vettenetter ront nekünk faltörő kos módjára, hogy aztán elegáns módon lenyugodjon, akár a borítón erejét vesztő Nap. Külön gondolatmenetet érdemel már maga a kép is: ősi kőtömbök, ezeréves csontok hevernek a lábaink előtt, jön a sötétség, a távolban pedig felsejlik egy templomtorony is… Mindig fontos volt nekem a látvány és a zene kapcsolata, így most sem hunyhatunk szemet felette: ez az illusztráció a Kvist kiadványának kvázi összefoglalója. Keserűség, időtlenség, szorongató vágyakozás gyötri az emberek lelkét, akik válaszokat keresve bolyonganak a létezés végtelen ingoványában.
Egy szó mint száz, úgy gondolom, hogy akinek érdeke megismerni a black metalt, az már szembetalálkozott ezzel a kiadvánnyal, ami szép lassan kult státuszba került. Közben papírforma szerint tavaly ismét aktív státuszba került a Kvist a lemezt rögzítő felállásban, de nem hinném, hogy valaha is új albummal jelentkeznének, maximum nosztalgia bulikat tartanak. Az örökségüket lelkesen gondozó Peaceville Records fennállását ünneplő válogatáslemezre minden esetre készítettek egy rövid instrumentális zúzást, de ebből még felesleges lenne elhamarkodott következtetéseket levonni. Ha mégis megtörne egylemezes mivolta, nem tudom elképzelni, hogy azt a korszellemiséget, légkört vissza tudnák adni, amit a For Kunsten Maa Vi Evig Vike tudott bemutatni. Ez egy lenyomat, egy látlelet az évtized közepének burjánzó zenei életéről, ami mára már mohával benőtt, dicsőséget és erőt sugárzó sírban pihen. Érdemes néha meglátogatni ezt a kegyhelyet, de én nem zavarnám meg a nyugalmát.
