Hard Rock Magazin
Már megszoktuk, újabb co-headliner turné érkezett hozzánk. De most valahogy ez a közösködés jól sült el, mindkét főbanda pont annyit játszott, hogy nulla üresjárattal örvendeztettek meg minket.
De addig még felvezetésnek itt volt a finn Wheel zenekar, az ő produkciójuk olyan távol állt tőlem, amennyire csak lehetett. Igazi matekmetál, annak minden előnyével és hátrányával. Az, hogy a hangszeresek előtt olyan pedálarzenál hevert, amilyen még a nagy gitárosok előtt sem, nem jelent alapból garanciát a minőségre, sőt! Emiatt szinte egy lépést sem tudtak tenni a srácok a helyükről, mivel folyamatosan váltogattak valamit a szerkezeten.
Úgy tűnt, a közönségnek bejött a produkció, mert a dalok végén tapssal jutalmazták a hallottakat. De ez a fajta progresszív muzsika nem az a kimondottan énekelhető, ugrálásra, csápolásra invitáló, inkább hallgatnivaló, otthon, négy fal között. Vagy talán egy kisebb helyen, nem itt. Azt el kell ismernem, hogy James Lascelles énekes/gitáros szuggesztív fazon, a mimikáját látva a dalokat nagyon megéli.
A többiek a stílusnak megfelelő előadásmóddal örvendeztettek meg minket, de engem ezek a szaggatott, vontatott dalok abszolút nem kötöttek le. Próbáltam rá mozogni, bólogatni, de annyira összetett, sokrétű volt a muzsika, hogy sehogy sem jött össze. Ráadásul a hirtelen tempóváltásokat követni sem bírtam. A dalok nagy része instrumentális volt, ezekben a három húrnyűvő kiélhette magát és megmutathatta tudásának legjavát.
A finnek műsorának végére már egész szép számban összegyűltek az emberek, ők viszont már egy másik finn csapatért lelkesedtek.
Már többször volt szerencsém a csellós csapathoz, és elég vegyes érzésekkel távoztam a különböző bulikról. Az Apocalyptica természetesen mindig odatette magát, de valahogy nem mindig találtak hozzám utat. Most ez a buli nagyon ott volt, talán a legjobban élveztem az összes eddigi közül. Láttam őket, amikor még csak négyen voltak, mindenféle sallang nélkül a Sziget Fesztiválon, csak négy szék volt a színpadon és emlékeim szerint énekes nóták nem is voltak. Azóta nagyot változott a világ, fix dobossal járják már a világot és szinte rendszeresen van énekes a koncertjeiken.
Talán emiatt, talán a jól összerakott műsornak köszönhetően, ezúttal nagyon élveztem. Mert azt meg kell jegyeznem, hogy Mikko Sirén dobos teljesítménye lenyűgözött, és Franky Perez énekes előadásmódja is magával ragadó volt. Alapvetően nem hallgatok zenét a bandától, inkább csak koncerteken, fesztiválokon találkozom velük, és persze ha szembejön velem egy új klip, akkor azt megnézem. Tehát naprakésznek nem mondanám magam, ezért is lepett meg, hogy Perez ennyi időt töltött a színpadon, illetve hogy mennyire elemükben voltak a csellósok. Úgy tűnt, mindenkinek megvan a maga szerepe, Paavo Lötjönen az őserő, aki grimaszaival és erőtől duzzadó játékával eléggé figyelemfelkeltő.
Perttu Kivilaakso lazaságával, pimasz játékával számomra a született entertainer.
És köztük a biztos pontot jelenti Eicca Toppinen, aki megbízhatóan és biztos kézzel hozta, amit kell. A konferanszié szerepe is az övé volt, ezt már megszoktam, és vokáljával is segítette az énekest, akár önálló szólamról, akár a refrénbe beszálló vastagításról volt szó.
2020-ban jelentetett meg lemezt a banda, ennek egyik tételével indult a műsor, a színpadképet nem variálták túl, inkább a fényekkel játszottak és adtak megfelelő támogatást a daloknak. A színpad hátulján lévő ledfalat is teljes egészében kihasználták a dalokhoz passzoló videókkal.
A harmadik nótaként érkező I’m Not Jesusban lépett színpadra először Franky Perez és előadásmódja remekül passzolt a színpadon történő dolgokhoz. Ha a dal úgy kívánta meg, tudott egész visszafogott lenni, de ha a hangszeresek is belelendültek egy sebesebb tételbe, akkor Perez is meg tudott őrülni. A koronát a Shadowmakerben tette fel produkciójára, de erről majd később. Ha egy melankolikusabb tétel következett, akkor a tagok is széket kaptak és visszavettek a rohangálós tempóból, emlékeim szerint az első ilyen pihenősebb nóta a Rise volt, ami az előadásmódot tekintve engem a nagyon régi Apocalypticára emlékeztetett.
Ja, nem mellesleg nagyon jól szóltak, természetesen a csellók voltak előtérben, de Sirén hangszere is pont annyira volt kiemelve, amennyire kellett. Nem nyomta el a varázslókat, hanem kiegészítette, játékát pedig élvezet volt nézni. A dobszerkó különlegessége volt, hogy a „normál” cucc mellett volt egy kisebb szett, ezen Mikko felállva játszott, ha finomabb, szelídebb hangokra volt szükség.
Azt gondolom, a zenekarnak a nagy ismertséget a Metallica-feldolgozások hozták meg, ha emlékeim nem csalnak, volt olyan turnéjuk, ahol a 96-ban megjelent album volt fókuszban. Két dalt most is kaptunk a zenekartól, elsőként a Nothing Else Matterst, aminek kezdő taktusaira hatalmas üdvrivalgás tört ki a nézőtéren. Ami meglepett, hogy a közönség nem énekelte rá a szöveget a csellók játékára, csak az utolsó sort énekeltük teli torokból, amikor Perttu jelezte, hogy most mi következünk. A koncert csúcspontja nálam abszolút a következő Shadowmaker volt, a közel 8 perces tételben annyi minden történt, mint másoknál egy egész koncerten. A szolidan kezdő és szépen lassan építkező dalban Perez az elején nyugodtan, szinte némán énekelt, aztán Eicca is beszállt.
Amikor a nóta felpörgött, Perez is szinte acsarkodva kiabálta a sorokat, hogy utána egyből igazi zúzdába csapjon át a zenekar. Annyira fókuszáltam a közönség-tapsoltatásra, hogy fel se tűnt, hogy közben Franky hátrasétált a dobokhoz és leült Sirén helyére, aki közben felállt a másoddobszerkóhoz, és ketten együtt egy nagyon látványos és intenzív produkciót adtak a csellósok alá.
A vastagon szóló dobhangzás eléggé megdobogtatta a szívemet, nem véletlenül volt ez a dal az este egyik legemlékezetesebb tétele. A hátralévő időbe még belefért három feldolgozás, természetesen a Seek & Destroy nem maradhatott ki a műsorból, ahol Perttu teljesen megőrülve, többek közt háton fekve játszott a hangszerén, zárásként pedig a sokak által előszeretettel feldolgozott In The Hall Of The Mountain King szólt.
A három csellistán érződött, hogy élvezik ezt az estét, szinte végig jó hangulatban játszottak, kívülről úgy tűnt, hogy nagyobb technikai baki nélkül lehozták a közel 75 percnyi műsort, a közönség lelkesedését látva mi is jól éreztük magunkat. Nálunk nem az Apocalyptica volt a fő műsorszám, szemben más országokkal, így a finnek koncertjén nem jelent meg az Epica énekesnője vendégként. Nem úgy később, fordítva…
Ashes Of The Modern World / Grace / I’m Not Jesus / Not Strong Enough / Rise / En Route To Mayhem / Nothing Else Matters / Shadowmaker / I Don’t Care / Inquisition Symphony / Seek & Destroy / Farewell / In The Hall Of The Mountain King
Bő fél évvel ezelőtt járt nálunk a holland Epica, akkor a FEZEN Fesztiválon adtak egy látványos és hangulatos koncertet. Ahhoz képest bizonyos területeken sokat változtattak, viszont valami szerencsére nem változott. Kezdjük azzal, hogy le a kalappal a technikai személyzet előtt, a stagehandek szinte a nulláról építettek fel egy kétszintes színpadképet, ledfalakkal, lámpákkal. Az előttük fellépő finn csapat látványvilágából talán csak a hátsó kivetítő maradt, minden mást szétszedtek. Amikor nagyjából kész volt minden, nagyon ötletesen a kivetítőre tették Magyarország térképét, nemzeti színű zászlóval kifestve, benne egy Epica logóval, míg az alsó kivetítőre a koncert dátuma került. Igen, alsó kivetítőre, ugyanis a második szint függőleges fala is végig ledfal volt, ennek megfelelően a vetített videókat erre a falra is kiterjesztették.
Bizonyos daloknál nagyon látványos volt, ahogy közvetlenül a tagok mögött valamilyen képi világ elevenedett meg. Nyárhoz képest változás volt, hogy a pirotechnikai arzenált nem hozták magukkal, de látványban így sem volt hiány, már több beszámolómban említettem, hogy az Epica fényese kiváló munkaerő és nagyon ötletes lehet a stáb, mert szemet gyönyörködtető képi világot varázsoltak most is, tökéletesen játszottak a lámpák erdejével. A program ugyanúgy kezdődött, mint Fehérváron, az első három szám takra megegyezett az ott hallottakkal, innentől viszont nagy változtatások voltak, ami egy ekkora diszkográfiával rendelkező csapatnál érthető és logikus döntés. Persze vannak dalok, amiket nem szokott kihagyni a zenekar.
Simone Simonsnak nagyon jól állt a mostani szettje, mintha a nagy alkoholtilalom idejéről maradt volna itt a ruhája, ahogy pörgött, ugrált az este folyamán, nagyon látványos volt. Mert pörgött, ugrált, táncolt, számomra most nyújtotta az egyik legemlékezetesebb produkciót, amióta Epica-koncertek látogatója vagyok. Végig sugárzott róla a jókedv, a lazaság, a felszabadultság érzete és ez gyorsan átragadt szerintem mindenkire. A tavalyi beszámolóban írtam, hogy nagyon egyben van a társaság és hatalmas a jókedv a csapaton belül, ami nagyon lejön a színpadról, ez most sem volt másként. Folyamatosan ugratták egymást a tagok, de rengeteg közös póz, performansz, geg volt az este programjában.
Ezen szórakoztató elemek egyik fő kiindulópontja a billentyűs, Coen Janssen, aki rém szórakoztató figura akkor is, amikor játszik, de amikor éppen nem járnak szélsebesen az ujjai, akkor mindig valami látványosat csinál.
A mozgatható és forgatható hangszere alapból elég látványt kínál, pláne amikor megpörgetve otthagyja forogni, miközben ő a színpad egy teljesen másik pontján tűnik fel és mondjuk Isaac Delahaye gitárossal közösen szívet formáznak a kézfejükkel.
Na, ez a Coen a harmadik nótára bevetette hajlított hangszerét és vészjósló álarcban lépett színpadra. A pestisdoktorok által hordott madárcsőrre emlékeztető maszkban és hajlított hangszerével indult a Victims Of Contingency, a maszkot a dal igazi beindulásánál hanyag eleganciával hajította el, de szerencsére, a fotósoknak is megmutatta közelről a játékszerét, így lejött az alsó szintre.
Amúgy a hangszer az este folyamán még feltűnt, egy alkalommal, amikor Coen lejött a közönség előtti árokba, majd az első sorokra hajolva játszott rajta.
Ami szintén nem változott az évek folyamán, az Rob van der Loo basszusgitáros színpadi teljesítménye. A srác kb. az első nótánál megdőlt és végig pörgette hatalmas rőzséjét az est hátralévő részében.
Közben természetesen Ariën van Weesenbeek dobossal párban olyan biztos támaszt nyújtottak a virgoncoknak, hogy azok kedvükre ficánkolhattak.
Isaac Delahaye ezt nagyrészt meg is tette, mivel neki nem kell énekelnie, így sokkal szabadabb volt, mint Mark Jansen, aki elsősorban a hörgős témákért felelős, így jobban mikrofonhoz kötött.
Említsük meg az egyik pozitív meglepetést, a csapat elővette a tavaly megjelent ‘The Alchemy Project’ albumáról a The Final Lullaby tételt, amiben most nem magnóról ment Shining hangja, hanem Mark énekelt! Nem hörgött, hanem énekelt, meg is lepett vele rendesen. Bevallom, az album annyira nem jött be a sok durvább tétel miatt, de ez a dal meglepetésre nagyon jól működött élőben és nem lógott ki az úgymond „normál” Epica-programból. Fentebb említettem, hogy Simone nem vendégeskedett az Apocalyptica programjában, nem úgy a finn csellisták, akik a Rivers dalnál színpadra vonultak hangszereikkel.
A felső szinten kezdtek, de a dal végére már Simone és a gitárosok között támogatták a csapatot játékukkal. Ha úgy vesszük, ez a dal ebben az előadásban a koncert egyik csúcspontja volt, megvalósításban mindenképpen. A ráadás előtt Coen intézett hozzánk pár szót, majd átadta Simone-nak a konferanszié szerepet, aki felvezette az este legerősebb trióját, elsőként az Epica karaoke-dalát, aminek szövege a ledfalon ment (persze csak részben), utána a legugrálósabb tétel következett, végül a leg-wall-of-death-esebb. Nekem mindhárom nagy kedvencem, így tökéletes lezárást kaptunk ezen a remek estén. És persze a felszólításoknak megfelelően a „Forever and ever” nagyon ment, látva a kiírást. A dal közepén Coen lejött Isaac mellé, és részben a gitáros hangszerén átnyúlva játszott. Miközben szabad kezükkel mindketten metálvillát formálva, ütemesen bólogattak, addig Simone vette át Coen megüresedett helyét a billentyűknél.
A Beyond The Matrix alatt az egész kivetítő és a fények igazi diszkóhangulatot varázsoltak a sátorba, így könnyebben ment az ugrálás is, és persze a Consign To Oblivion elején megkapta a banda a méretes egymásnak futást, tökéletes lezárást adva a napnak.
Abyss Of Time – Countdown To Singularity / The Essence Of Silence / Victims Of Contingency / Unleashed / The Final Lullaby / Fools Of Damnation / The Skeleton Key / Rivers / Code Of Life // Cry For The Moon / Beyond The Matrix / Consign To Oblivion
Egyelőre nehezen megy még a co-headliner szóösszetétel megkedvelése, pedig elnézve a gyakorlatot, egyre többször lesz alkalmunk ilyen kollaborációkat megtekinteni. Eddig nem mindig volt pozitív kicsengése ennek a fajta turnézásnak, mert az egyik előadót sokkal jobban kedveltem a másiknál, emiatt sajnáltam a rövidebb műsoridőt. Alapból most is így lett volna, mert az Epica nagy kedvenc, de az Apocalyptica valami olyan előadást tett le az asztalra, hogy nem bántam a hosszabb játékidejüket! A holland csapat folytatta a nyáron már megcsodált és nagyon is szerethető, felhőtlen jókedvet árasztó utat, a finnek pedig most kilóra megvettek intenzív színpadi produkciójukkal.
Szöveg és fotó: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
