Fémforgács
Szegény Disney nevét nagyon sokszor megemlegettük az elmúlt években néhány ultra színes (már-már szagos) lemezborító kapcsán, melyeknek megítélése természetesen egyéni látásmód kérdése, hiszen nem lehet minden fekete vagy fehér. Én magam sem szeretem a csőlátást, pusztán a saját tapasztalatomra támaszkodva tudom, hogy a túlzott szivárványáradat nem olyan dalcsokrot rejt el a világ elől, amiben bármiféle élvezetet lelhetnék. Hogy kicsit helyrebillentsem az egyensúlyt, magam is kiszúrtam egy élénk színekbe öltöztetett kiadványt a promók közül, amibe azért bátran bele is mertem vágni. Most nézzétek csak, milyen fenségesen harmonizál az “okádékbarna” a rothadást sejtető zöldes-kékes penészréteggel az Iron Flesh nevű formáció Limb After Limb című korongjának felszínén! A csonthalom közepén, kriptafedőn megpihenő, feltételezhetően ebédje közben mély gondolataiba merülő figura egészségi állapotát látva csak abban lehetünk biztosak, hogy gyomorrontástól biztosan nem fog már szenvedni.
Gondolom ezt a zenekar a felgyorsult életvitel, az ötperces, rohanó étkezések és az elméleti síkon tetszhalottá váló modern társadalom didaktikus jellegű kritikájaként próbálja meg a hasonlóan kitolódott általános ingerküszöb fölé emelni, de akad egy más lehetőség is… Az már nem hangzik olyan izgalmasan, hogy szimplán imádják a horrort és a zombikat, ami önmagában elég arra, hogy egy ilyen képet toljanak fel egy fasza death metal korongra. A jelzés érték ettől függetlenül vitathatatlan: aki kedveli a jó öreg kriptaszagú halálfémet, az csillogó szemekkel merül el a látvány apró ocsmányságaiban, s bár jól tudja, mi fog várni rá, élvezettel ugrik neki a minőségi acsarkodásnak és trancsírozásnak, míg mások egy legyintéssel továbblépnek a sokadik hasonló tematikájú anyag meglétét feltételezve.
Természetesen az első kategóriába sorolom magam, még akkor is, ha néha a könyökömön jön ki a death metal old school ága, de egy jó lemeznek nehéz ellenállni. A Limb After Limb pedig egy kifejezetten jól sikerült, szórakoztató album a maga sablonjaival és bejáratott formuláival. De az is lehetséges, hogy csak én vagyok az elmúlt hetekben „egy hullámhosszra” állítva ezekkel a produkciókkal, mert sorban pörögnek és teljesen őszintén gondolom, hogy aki nem talált magának egy combos régi vonalas hulla-apokalipszist csak mondjuk az elmúlt fél év alatt, az nagyon homokba dugta a fejét.
Az egyszemélyes projektnek indult (Julien Helwin – Diskarial, Withdrawn, Horncrowned, Otargos, Malevolentia) Iron Flesh új lemezét ráadásul biztos vagyok, hogy voltak, akik kifejezetten várták, hiszen a menet közben valódi zenekarrá váló francia alakulatnak ez már a harmadik kellő meggyőzőerővel rendelkező lemeze. A legtöbb csapatában dobosként tevékenykedő, egyébként multihangszeres Julien mellé becsatlakoztak olyan zenészek, mint Sylvestre Alexandre gitáros (Ad Patres, Death Lab), Guilhem dobos (Aequinoctium Sanguinis, Alive Dissection, Archean, Allegience) és Sébastien Lalanne (The Great Old Ones, My Sovereign). Így az alapítónak nem maradt más, mint a jó öreg üvöltés, hörgés kombináció, amit a 80-as évek vége, 90-es évek eleje tudott a legjobban megihletni.
Az összesen 10 tételt csatarendbe állító korong nagyszerű érzékkel lavírozik a szikárabb, morbidabb beütésű amerikai death ős-monstrumok hagyatéka és a minimális, de azért felfedezhető dallamosság határán. Nem kell megijedni, tiszta énekről még véletlenül sem hallottak és elszabadult lánckocsikról, géppuskaropogásról, csonttörésről sem kell lemondanunk, egyszerűen az összképet színesíti a prosztó zúzdába bedobott ízesebb gitárszóló, már-már érzéseket „sejtető” néhány gitártéma. Okosan és jó arányban váltogatják a tempókat is, úgyhogy ez az album a műfaj szerelmeseinek mindenképp az erősen ajánlott kategória. Egyedül a lemez hossza hagyhat némi tüskét az akadékoskodó hobbifirkászok szemében, hiszen majd 50 perces death metal áradatról beszélünk. Akad két monumentálisabb szerzemény, melyekből lehetett volna faragni, a többivel viszont jó barátok lettünk.
