Fémforgács
Menni kell, állandóan menni kell, nem lehet megállni, máskülönben elmegy mellettünk a világ és lemaradunk arról, ami az út végén vár ránk. Mostanra olyan sebességre kapcsolt a bolygó, hogy elmosódik mellettünk a táj és nincs időnk az állandó mozgás közepette megállni és gyönyörködni a minket körülvevő környezetben. A természetben, egy hatalmas erdő közepén, magunkba fordulva mit sem tudnánk arról, hogy milyen verseny zajlik a “civilizált” világban, a teremtett környezet elidegenítő betondzsungele elől senki sem futhat el. A legközvetlenebb emberből is közönyös, egykedvű droidot képes faragni, csak idő kérdése, amíg be nem töri a társadalom. A cél sose volt igazán fontos, csak az út amit megtettünk addig, azaz, ami igazán számít, a többi lényegtelen. Minderre a magasröptűnek szánt kliséhalmazra létezik orvosság és az pedig a Witte Wieven (magyarra fordítva: fehér nő) bemutatkozó albuma. 2014-es megalakulásuk óta egy EP és egy megosztott kiadvány szerepelt a nevük mellet. Kimérten, tudatosan közelítenek az atmoszférikus black metal ingoványos talaján, amikből manapság ugyanúgy áradnak a sokszor megrágott kliséhalmazok, mint az én bevezető szövegemből. Végy egy természeti tájról borítót, tégy rá egy tetszetősen kacifántos logót, küldd meg 5 vagy 6 dallal, amiknek az átlagos játékideje 7-8 perc környékén jár és meg is vagyunk. Ha ránézünk a Witte Wieven Dwaalicht nevezetű bemutatkozására, akkor simán mondhatnánk, hogy helyben is vagyunk, itt van a nagyszerű példa minderre. Szerencsére a zenében sose ilyen egyszerűek a dolgok, az ördög mindig a részletekben és a minőségben lakozik, Azt pedig kapunk bőven.
Ha a Witte Wievenről beszélünk, akkor egy duót képzeljünk magunk elé, akik koncerteken kiegészülnek pár session zenésszel. Carmen a gitár és a vokál fronton egyesít minket természetanyánkkal, míg Sarban a dobokat veri fakalapácsával. A 2016-os Silhouettes of an Imprisoned Mind EP kapcsán már adtak ízelítőt zenei tudásukból, amit megfejeltek egy Reizigerrel közös kiadvánnyal. Azóta csend honolt a banda háza táján, legalábbis lemezügyileg. Ugyanis a Roadburn 2019-en megvolt a debütálásuk a színpadon is. W. Damiaen kísérte őket extra gitáron, aki a Lasterből lehet ismerős.
Az Ontsponnen uit de diepte sejtelmesen csalogat minket az ódon fák sötétségébe, hogy aztán ránk eressze az erősre hangolt, de mégis black metal frekvenciákra hangolt gitárokat. Halkan, suttogva, légiesen terjedő női vokál kísérti ezt a bevezetőt, amíg hirtelen csak mi maradunk és a ritmusszekció. Lassan, ugyanakkor mégis nyugtalanul folytatódik a tétel, míg meg nem kapjuk a fájdalmas és meglehetősen karcos károgásokat a fülünkbe. Mindazokhoz szólok, akiknek vannak fenntartásaik a női extrém vokalisták terén: nyugodtan alhatnak, itt tényleg nem lehet megállapítani azt, hogy a szebbik nem egyik képviselője áll a mikrofon mögött, na persze csak addig amíg tartanak a blackes részek. A post-rockra jellemző lelassulások, mint amilyen ebben a dalban is fellelhető adnak egy könnyed, lebegni vágyó érzetet a daloknak. Ezen részeknél szinte olyan érzésünk van, hogy akár el is fújhatnánk az akkordokat a levegőben, olyan könnyűek. Az atmoszférát, hangulatot itt nem a 10 percen át kitartott monoton riffek adják, hanem a levegős szerkezetű dalokban hallható hangszerek érzékien kifejező együttműködése, reflektálása egymásra.
Őket persze kisegítik a kontrasztként szolgáló black metal elemek, a blast beatnek kifejezetten halott érzete van. Mégis lo-fi hangzásról nem igazán beszélhetünk, a gitár elmosódása nem fogja sérteni a fülünket, kényelmesen nyers a megszólalása, a dobok pedig igazán a blasteknél kapnak hullatextúrát. Az atmoszférikus black metal nagyon ritkán dobcentrikus, az ő feladatuk az, hogy gerincet adjanak a pille könnyen szálló, naturalista témáknak. Itt azonban hatalmas szerep hárul Sarban ütőképességére, nem egyszer fogjuk úgy találni magunkat, hogy csak az ő játékára koncentrálunk. Intelligensen, ízléssel veri a bőrt, nem egyszer olyan ritmusképletekkel küldi meg a dalokat, amik után egyáltalán nem ilyen mély lélegzetvételű dalokat képzelnénk. Meg is kapja a neki járó figyelmet, erősen szól a csendes részekben a játéka. A Koorddanser kísérteties, mégis mai ízű bevezetője elárulhatja nekünk, hogy nem egy a pogánysággal vagy az ősök szellemével azonosulni akaró koronggal állunk szemben. A ritmikákban van egy urbánusan modern melankólia, ami tökéletesen reprezentálja azt a környezetet, ahonnan a zenészek származnak.
Gondoljunk csak bele: Hollandia a világ egyik leginkább urbanizált helye a bolygónak, ha nagyon sarkalatosak szeretnénk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy városok és autópályák egybefüggő hálózatát alkotják, ahol néha-néha kap teret a zöldellő mezőkön vagy tulipánosokban forgó szélmalmok. Ez a fajta melankólia, sokszor már inkább letargiába hajló érzet végigköveti az egész lemezt. A tiszta női vokálban is lakozik egy meg nem értett bú, a cipőbámulós zenék kedvelői rengeteg értéket fognak találni a Witte Wieven lemezében. persze, semmi sem véletlen, Carmen szintén hallatja hangját a Freja nevű post-black metal duóban, tehát rengeteg inspirációt merít abból a világból is. Az elcsendesülések közepette megbabonáz minket angyalian búgó hangja, simogatja a fület és táplálja a lelket ez a megigéző szirénének. A Drogbeeld is nagyszerűen használja ezt az éles kontrasztot, ami által megkapjuk a megfelelő katarzisérzetet. A féktelen dühkitörések vagy a sebességmánia sose veszi át az uralmat a lemez felett, a középtempó számít a leggyorsabb sebességfokozatnak.
A komorabb részekben is kimért, megfontolt károgásnak lehetünk fültanúi, azonban emögött egy nagyon őszinte érzelmi megnyilvánulást találunk, amivel könnyű kapcsolatot teremteni. A remek dalszerzés sose hagy minket unatkozni, ugyanakkor kell a lemezhez türelem és spirituális nyitottság. Enélkül nem tudjuk igazán átélni a sötét oktávokat, sem a keserédes könnyek forrásából csordogáló gyöngypatakot. Különösen kifizetődővé válik mindez, ha az élőben előadott fináléhoz érünk, a Met beide benen in het niets egy olyan utazásra hív minket, aminél azt kívánjuk bárcsak sose lenne vége annak. A lemez többi dala se smafu, ott van például a Het mistige zicht, ami fifikás dobbal és kéklően bús gitárokkal fogad minket, melyek lassan teret adnak a már ismerős, komoran fátyolos depressziónak. Ez az egy kritikám van a lemezzel kapcsolatban, hogy az utolsó pár dalnál már nagyjából tudjuk, hogy mire számítsunk. Szó se róla, továbbra is fenomenális minőségű zenei élményben lesz részünk két kivételes tehetségű muzsikustól, de egy idő után már könnyen kiszámíthatóvá válnak a különböző strófák. Mégis ez csak egy mellékes hiba, ami voltaképpen szóra sem érdemes. Friss és mai ízű atmoszférikus black metal az, amit a Witte Wieven alkotott, élnek és lélegeznek a dalok, sose eresztenek el karmaik közül, legyen az néhol egy gyöngéden, légy puha tenyér, vagy egy csalódottságtól megtört haragú mitológiai szörny csápja. A Dwaalicht a Babylon Doom Cult Records gondozásában fog napvilágot látni április 14-én.
