Fémforgács
Az amerikai Revelation egyike a legrégebbi doom metal csapatoknak, mely ilyen vagy olyan formában évtizedekig készítette korongjait, rendszerint változó minőségben. Ezen a skálán a jó és a nagyon jó foglal helyet véleményem szerint, pont ezért meglepő, hogy általában a kutya sem hallott még róluk.
Tény és való, hogy igazán erősek a ’90-es években voltak, mégsem lehet összefutni velük különösebb ranglistákon, értékelésekben. Hivatalosan a gyökereik 85-ig nyúlnak vissza, amikor Panic néven indultak, majd egy év múlva nevet váltottak. Több gyorsan fogyó demó után meg is kapták első lemezszerződésüket a Rise Above Recordsnál, Lee Dorrian (Cathedral, With The Dead, Napalm Death) ajánlásával. Mi ez, ha nem bizalomgerjesztő?
Régóta tervezgetem már, hogy előveszem nektek valamelyik korongjukat, a választásom pedig második, talán legjobb nagylemezükre, a Never Comes Silence-re esett. Ez nem sokkal a ’91-es debütálásuk, a Salvation’s Answer után készült, amit mind dalírás, mind hangzás terén szépen felülmúlt. A lemez a 2007-ig a projekttől távol maradó John Brenner igazi szerelemgyereke volt, akinek távozása után a banda még Dennis Corneliussal (OverSoul, Memory Driven, Place Of Skulls, Under The Sun) is csak az útkeresés végtelen örvényében töltötte az elkövetkező évtizedet a már említett jónak mondható kiadványok, projektek sokaságával. A megmaradt tagok próbáltak hűek maradni a megkezdett, érdekes irányvonalhoz, de igazából sosem tudták megteremteni azt a hangulatot, amit Brenner-rel sikerült. Ő egyébként az Against Nature keretein belül fogott megalomán lemezgyártási folyamatba, amely során rögzítették a marylandi vonal minden lehetséges variációját minden lehetséges minőségben.
A Never Comes Silence jelentőségének tehát legfőbb oka a dalszerző egyedi látásmódja: totális Sabbath, Count Raven uralta hagyományos doom, amibe a megfelelő tempóval szőtte bele a progresszív zenei szabadságot, a kalandozás lehetőségét. Ennek köszönhetően sok helyen használják a Never Comes Silence kapcsán a progresszív doom jelzőt, amit jó indulattal ráfoghatunk a produkcióra, de ezt sem a hagyományos módon. Ha progresszióra gondolunk, akkor első körben tördelt ritmusok, finom hangszerelés és kacifántos dalszerkezetek rajzolódnak ki legtöbbünk előtt és a doom metalon belül is akadnak ilyen formában gondolkodó próbálkozások (Confessor), azonban a Revelation nem a hangok és effektek halmozásában, egymásra dobálásában találta meg a maga kísérletező kedvét, hanem inkább a meglévő lehetőségek átértelmezésében. A zene szinte végig lassú, teletolva a legdögösebb és legsúlyosabb riffekkel, vastag mélabúval, ugyanakkor a dalszerkezetek merőben eltérnek a megszokott egyszerűségtől. Jóval kalandosabb utakat tudnak bejárni a cammogós tempó mellett, miközben egy több, mint órás játékidőt gyömöszölnek le a torkunkon. Hiába a teljesen egyértelmű inspiráció, az erőteljesen Ozzys énekhang, ennek az anyagnak saját egyénisége van.
Sokat segít a befogadásban a lemez már említett jó hangzása, ami alapján akár napjainkban is megjelenhetne, annyira súlyos megszólalással operál, bár ahogy a maga korában, most sem hinném, hogy többen lecsapnak rá, pedig simán odatehetjük ezt a lemezt a polcunkra a korai Cathedral, Saint Vitus, Trouble (a zenekar neve is egy dalcímükből ered) és Reverend Bizarre gyűjteményünk mellé. Azért a dalszerzés persze nem minden, ha nincsenek mellette jó zenészek, így John társairól is illik pár szót elereszteni. Az elektromos gitárt és az éneket nem engedte ki a kezei közül, viszont egy doomot igencsak érző basszerre, akinek játéka kifejezetten lényeges szerepet tölt be a lemezen mégiscsak szükség volt. Erre Josh Hart volt a megfelelő ember, aki olyan földalatti kult csapatokban fordult meg, mint az Asylum (később Unorthodox), a Chowder és az Earthride. A dobok mögött a szintén Against Nature projektbe vándorló Steve Branagan ült, aki nagyon jó érzékkel adagolja az erőt sem nélkülöző különféle lüktetéseket (különösen kedvenc tételem, az Ashes esetére gondolok, ahol ez a kifejezés tökéletesen megállja a helyét). Steve ott tevékenykedett napjaink egyik legnépszerűbb marylandi bandájának, a Mangog-nak a születése körül is.
Igazi underground csemege ez az album évtizedeken át a stílus megszállottjaiként tevékenykedő zenészekkel a fedélzeten, úgyhogy ha kedvet kaptatok egy hosszadalmas lazuláshoz, és persze meg is adjátok neki a megfelelő alaphangulatot, akkor vágjatok bele. Részemről klasszikus, viszont a záró címadó tételt sosem tudtam egészen elfogadni, így marad a kövér 9 pont. Ezen felül érdemes még körülnézni a banda terebélyes diszkográfiája, mellékprojektjei háza táján is, mert ha hibátlan lemezbe nem is, de kiváló dalokba bőven bele lehet futni!
